Ursula Le Guin - A legtávolibb part

Ekkor fölnevetett, és arcát észak felé fordítva így szólt saját magához, a köznyelv szavaival:

— Egy kecskepásztor, amint Morred utódját trónjára segíti! Hát sohasem tanulok már semmit?

Amint ott ült, kezében a vitorlakötéllel, és nézte amint a duzzadó vásznat vörösre festi az alkonypír kései fénye nyugat felől, megint csöndesen mormolni kezdett maga elé:

— De nem Enyhelyen leszek én akkor, s még csak nem is Kútfőn. Eljön akkorra az idő, hogy megváljak a hatalomtól. Hogy elhajítsam régi, megunt játékszereimet és tovább menjek a magam útján. Eljön az ideje, hogy hazatérjek. Találkozom majd Tenarral. Találkozom majd Oromonnal, és elbeszélgetek vele, mielőtt meghalna kis házában Re Albi sziklái fölött. Vágyom rá, hogy sétálhassak a hegyekben, Gont hegyei között az erdőben, ősz idején, amikor a legpompásabbak a lombok. Ott, az erdőben nincs királyság. Elérkezik az idő, hogy elvonuljak oda, a csöndbe, a magányba. Talán ott megtanulom majd végre, amit nem taníthatott meg nekem a mágia, a tudomány vagy a hatalom, amit mindeddig nem tanultam meg igazán.

Az egész nyugati ég haragos, vörös dicsfénnyel fölizzott ekkor, a tenger karmazsinpiros színben játszott, fölötte vérvörösen ragyogott a vitorla. Azután szép lassan lopakodva rájuk telepedett az este. A fiú egész éjszaka mélyen aludt, mialatt a férfi éberen és elszántan nézett előre a sötétbe. Az égen nem voltak csillagok.

Amikor reggel fölébredt, Arren a nyugati ég kékes kárpitja előterében, a hajó orrának irányában megpillantotta Magador homályos, laposan elnyúló partját.

Berilában, a trónteremben voltak hatalmas térképek, amelyeket még a királyok idején készítettek, amikor a kereskedők és fölfedezők messzire elhajóztak a belső tengerekről, és jobban ismerték a Peremvidékeket. Az északi és a nyugati részeket ábrázoló térképeket hatalmas mozaik ábrázolta a fejedelem tróntermének falán. Enyhely szigete aranyosszürke színben csillogott közvetlenül a trónus fölött. Arren olyan világosan látta lelki szemével, ahogy a valóságban is kisfiúkorában. Rosszántól nyugatra feküdt Eszk, attól kicsit még nyugatabbra Szorreszk, azután délebbre Szemel, majd Páln. A Belső földek itt véget értek, rajtuk túl nem látszott más, csak a végtelen tenger sápadt, kékeszöld mozaikja, benne itt-ott egy delfin vagy bálna képével. Azután végül, a sarok után, ahol az északi fal találkozik a nyugatival, látható Narveluén szigete, majd még három kisebb. Utána megint a kopár tenger, végig, egészen a fal széléig, ahol a térkép is véget ért, ott volt Magador, azon túl pedig semmi.

Elevenen föl tudta idézni a képét: ívbe görbülő körvonalait, közepe táján egy hatalmas öböllel, amely szűk torokkal nyílik meg kelet felé. Odáig nem hajóztak föl most, hanem a sziget legdélibb kiszögellésénél kerestek valami kieső, apró búvóöblöt, ahol partra is szálltak, amikor a nap még alacsonyan járt a nappali párában.

Így ért hát véget hosszú utazásuk Alkány utcáitól a legnyugatibb szigetig. Furcsa volt számukra a föld mozdulatlansága, miután kihúzták a homokos partra a Messzilátó t, és oly hosszú idő után ismét szilárd talajra léptek.

Kóbor fölkapaszkodott egy alacsony, fűvel benőtt dűnére, melynek éle keskeny peremként előreugrott a meredekebbik oldalon, ahogy a fű feszes gyökerei összemarkolták. Fölérve megállt mozdulatlanul, úgy nézett észak és nyugat felé. Arren még megállt a csónak mellett, hogy fölhúzza lábbelijét, amelyet már oly sok napja nem viselt. A szerszámosládából elővette és fölcsatolta a kardját. Ez alkalommal egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy így kell-e tennie vagy sem. Azután ő is fölkapaszkodott Kóbor mellé, hogy körülpillantson a szigeten.

Az alacsony, füves dűnék félmérföldnyire hullámzottak a szárazföld belseje felé, azután sással és sónáddal sűrűn benőtt lagúnák következtek, rajtuk alacsony, sárgásbarna, kopár dombok sorakoztak, amíg a szem ellátott. Szép volt Magador, teljes néptelenségében is. Sehol nem látszott rajta az ember, emberi munka vagy település bármi nyoma. Nem szökelltek rajta állatok, és a nádas tavacskák hátán sem úszkáltak sirályok, vadlúdfalkák vagy más madarak.

Leporoszkáltak a dűne szárazföld felé eső oldalán. A homokdomb fölfogta a törőhullámok és a szél hangját. Teljes csönd köszöntött rájuk.

A legszélső és a következő dűne között volt egy keskeny, csupasz homoksáv. Nyugati, szélcsöndes lejtőjén melegen sütött a reggeli nap.

— Lebannen — szólt a varázsló, aki újabban Arren igazi nevét használta —, a múlt éjjel nem alhattam, most aludnom kell valamennyit. Maradj itt velem, és őrködj fölöttem. — Ezzel lefeküdt a napsütötte homokba, mivel az árnyékban hideg lett volna, karjával eltakarta a szemét, és már aludt is. Arren lekuporodott mellé a földre. Nem látott semmi mást, csak a völgyecske fehér partoldalát, s a dűnék füvét, amint odafönt bólogat a homályos kék ég és az arányló napsugár előtt. Semmi sem hallatszott a távoli hullámverés tompa mormolásán kívül, amint néha fölkapta és halk szisszenéssel odébb lódította a homokszemeket.

Arren megpillantott odafönt valamit, ami lehetett volna egy sas is, de nem az volt. Körözött egyet, bukórepülésbe ment át, és lecsapott mellé aranylóan kifeszített szárnyainak dübörgő-sivító hangja kíséretében. Könnyedén lehuppant hatalmas, karmos lábaira a dűne tetején. Óriási feje feketén rajzolódott ki a napsütötte levegőben, apró parázsfoltok villantak föl rajta.

A sárkány egy darabon leereszkedett a dűne oldalában, és megszólalt:

— Agni Lebannen — mondta.

Kóbor és közte állva Arren az ő nevével válaszolt:

— Orm Embar. — És a magasba emelte kivont kardját.

Ezúttal nem érezte nehéznek. A simára koptatott markolat engedelmesen simult a markába. Pontosan a kezébe illett. A penge is könnyedén, készséggel szökkent elő hüvelyéből. A fegyver ereje és időtlen kora az ő oldalán állt, világosan tudta, mi hasznát veheti. Most már az ő kardja volt igazán.

A sárkány ismét megszólalt, de Arren nem értette a beszédét. Visszatekintett alvó társára, akit a sistergő dübörgés nem ébresztett föl, és így szólt a sárkányhoz:

— Az uram elfáradt, most alszik.

Erre Orm Embar tekergőzve még lejjebb mászott, egészen a völgyecske fenekéig. Nehézkesen mozgott a földön, nem olyan szabadon és könnyedén, ahogyan a levegőben szárnyalt, de lenyűgöző, karmos lábának lassú mozgásában és tüskés farka tekergőzésében mégis volt valami esetlen kecsesség. Leérkezvén maga alá húzta lábait, fölemelte gigászi fejét, és mozdulatlanságba dermedt, akár valami faragott sárkányszobor egy harcos sisakján. Arren alig tízlábnyiról érzékelte szemének sárga villanását és a testét körüllengő égésszagot. Ez nem a rothadás bűze volt. Száraz és fémes illat, amely összhangban volt a tenger és a sós homok könnyű aromájával: valami vad és tiszta illat.

A magasabbra emelkedő nap sugara megcsillant Orm Embar oldalán, amely fölizzott, mint egy aranyból és vasból összekovácsolt sárkányszobor.

Kóbor még mindig aludt, elernyesztve magát. Annyi tudomást sem vett a sárkányról, mint egy alvó szántóvető a mellette szuszogó kutyájáról. Így telt el egy óra, amikor Arren meglepetten vette észre, hogy a mágus fölült mögötte.

— Lám, már úgy hozzászoktál a sárkányokhoz, hogy a mancsaik között alszol — szólt Kóbor, és ásítva fölkacagott. Azután talpra állt, és beszélt Orm Embarhoz a sárkányok nyelvén.