Ursula Le Guin - A legtávolibb part

— Nem tud beszélni! — kiáltotta. — Nem tud beszélni. A Teremtés szavait elrabolták tőle, úgy maradt itt, mint egy közönséges vipera, mint egy nyelvetlen féreg. Bölcsessége elnémult. De mégis vezethet bennünket, és mi követhetjük őt. — Vállukra vetve könnyű cókmókjukat megindultak nyugatnak, a hegyeken át, amerre Orm Embar elrepült.

Nyolc mérföldet, vagy többet is megtettek már, csöppet sem lassítva első, szapora lépteiket. Innen mindkét oldalon látszott a tenger. Egy hosszú, lejtős hegygerincen haladtak lefelé, amely végül kiszáradt nádasok és kanyargó vízmosások között vezette őket egy kiugró, csontszínű homokpad irányába. Ez volt minden földek legnyugatibb csücske, maga a világ vége.

Orm Embar lezöttyent a csontsárga homokra, fejét leszegte, mint egy földühített macska, lélegzete tűzcsóvaként tört elő torkából. Valamivel előtte, közte és a tenger laposan megtörő hullámai között állt valami kunyhó vagy szárnyékféle: egy fehér váz, amelyet mintha lecsupaszított uszadékfából építettek volna. De nem lehetett hordalékfa ezen a parton, amely nem nézett semmiféle más földdarab felé. Közelebb érve Arren rájött, hogy a sövényfalakat hatalmas csontokból rakták össze: bálnacsontból, gondolta először, ám amikor megpillantotta a késpengeként kiélesedő, megfakult, fehéres háromszögeket, rádöbbent, hogy sárkánycsontok azok.

Odaérkeztek a baljós helyszínre. A tenger színéről visszaverődő napsugarak be-beszökkentek a csontok közötti réseken. Az ajtó lapját egy termetes embernél magasabb csípőcsont alkotta. Peremén egy emberi koponya feküdt, fekete szemüregeit Magador hegyei felé fordítva.

Megtorpantak az építmény előtt, s amikor fölnéztek a koponyára, egy férfialak lépett elő az alatta föltáruló ajtónyílásból. Ősi formájú, kovácsolt bronzpáncélt viselt. Horpadásai súlyos csatabárd ütéseiről tanúskodtak, kardjának ékkövekkel díszített hüvelye üresen lógott. Arca kemény, magasan ívelt szemöldöke fekete, orra keskeny. Sötét szeme élénk, mégis szomorú. Karján, torkán és oldalán súlyos sebek, már nem véreznek, de halálosak. Egyenesen, mozdulatlanul állva nézett rájuk.

Kóbor egy lépést tett felé. Így, szemtől-szemben állva volt bennük valami hasonlóság.

— Te valál Vandór-Akbé — szólt Kóbor. A másik mereven nézte őt tovább, egyet bólintott, de nem szólt semmit.

— Még te… még néked is engedelmeskedned kell a parancsának. — Hangjából sütött a mélységes fölháborodás. — Ó, uram, te, a legkülönb és legbátrabb közülünk, nyugodjál dicső halálodban! — Ezzel Kóbor két magasba emelt kezét széles, erős lendülettel lökte előre és lefelé, közben megismételve azokat a szavakat, amelyeket a holtak seregéhez intézett. Keze nyomán egy pillanatra széles, fényes csík maradt a levegőben. Mire az eloszlott, a páncélos alak is eltűnt, csak a napsugár táncolt a homokon, ahol az imént állt.

Kóbor botjával a csontkunyhó felé intett, mire az is összeomlott és semmivé foszlott. Semmi sem maradt belőle, csak egyetlen hatalmas borda hegye meredt elő a homokból.

Ezután a sárkányhoz fordult:

— Itt vagyunk hát, Orm Embar? Ez az a hely?

Amaz kinyitotta a száját, és nyögve gigászit sóhajtott.

— Tehát itt, a világ legszélső partján! Nagyon jól van így. — Ezután, fekete tiszafa botját baljába szorítva, Kóbor a hívás mozdulatára tárta a karját, és beszélni kezdett. Bár a Teremtés nyelvét használta, Arren mégis értette végre, hiszen aki ezt a hívást hallja, meg kell értenie, mivel az mindenek fölötti erejű: — Most pedig e helyre hívlak téged, én ellenségem, ide, a szemem elé, testi valódban, és megkötlek azzal a szóval, amely ki nem mondható az idők végezetéig. Jer hát!

Ám, amikor a hívott nevét kellett volna kiejtenie, Kóbor csak annyit mondott: Én ellenségem!

Végtelen csend következett, még a tenger locsogása is elhallgatott. Arren úgy látta, hogy a nap fénye is elhalványul, bár magasan járt a tiszta égen. Homály borította el a partot, mintha kormos üveglapon keresztül nézték volna. Kóbor előtt közvetlenül összesűrűsödött a sötétség, nem nagyon lehetett látni, mi van ott. Talán a semmi volt az, semmi, amin megpihenhetne a fény, maga az alaktalanság.

Abból lépett elő hirtelen egy ember. Ugyanaz, akit már láttak a dűne taraján: fekete hajú, hosszú karú, erős és magas. Hosszú acélrúd vagy -penge volt a kezében, véges-végig varázsjelekkel televésve, ezt szegezte Kóbor felé, amint szembefordult vele. Volt azonban valami különös a tekintetében: mintha elkápráztatta volna a napfény, és nem látna semmit.

— Jövök — mondta — a saját akaratomból és a magam útján. Te nem hívhatsz elő engem, főmágus. Én nem vagyok árnyék. Eleven vagyok! Egyedül én vagyok eleven! Ti is azt hiszitek, hogy éltek, pedig haldokoltok, pusztultok. Tudod-é, mi ez, amit a kezemben tartok? Ez a Szürke mágus botja, azé, aki elnémította Neregert. Az én tudományom mesteréé. Hanem most én vagyok a mester! És eddig már épp eleget játszadoztam veled! — Ezzel hirtelen előrelendítette az acélpengét, egyenesen Kóbor felé, aki úgy állt előtte, mintha sem szólni, sem moccanni nem tudna. Arren egyetlen lépéssel maradt mögötte. Minden erejével előrerontott volna, de még csak meg sem rezzent. Kezét sem volt képes kardjának markolatára kulcsolni, és a kiáltás is a torkában rekedt.

Ekkor Kóbor és Arren feje fölött felrobbant a levegő: titáni, lángot lövellő testét egyetlen halálos csapásba sűrítve előrelendült a sárkány, és teljes erejéből rávetette magát a sötét alakra. Az elvarázsolt acélrúd páncélpikkelyes mellébe hatolt, egészen tövig. Rettentő súlya azonban a földre terítette, összezúzta és porrá égette ellenfelét.

Fölemelkedve a homokból, Orm Embar ívbe görbítette a hátát, szélesen csapkodott szárnyaival, tűzcsóvákat okádott, és vérfagyasztóan üvöltött. Megpróbált fölszállni, de elhagyta repülőtudománya. A hideg, rosszindulatú fém átjárta a szívét. Visszaroskadt, szájából gőzölögve tört elő a fekete, mérges sárkányvér, a tűz kihunyt orrlyukaiban, míg azok lassan hamuszürkévé nem színeződtek. Hatalmas feje lehanyatlott a homokba.

Így pusztult el Orm Embar ugyanott, ahol ősapja, Orm is végét lelte. Ott halt meg, ahol Orm csontjait rejtette a fövény.

Ám ahol a sárkány földre sújtotta ellenségét, valami ocsmányság hevert és reszketett, mint hálójába száradt póktetem. A tüzes lehelet összeégette, a karmos mancsok széthasogatták. Arren megdöbbenve látta, hogy mégis mozog: keservesen odébb vonszolja magát a sárkány holttestétől.

Egy szörnyű arc fordult feléjük. Többé nem volt benne semmi vonzerő, csak nyomorúság és vénség, az aggkort is túlélt torz öregség. Szája fonnyadt volt, szemgödre üresen, már réges-rég üresen meredt a világra. Így pillantotta meg végre Kóbor és Arren ellenségük igazi képét.

Az alak elfordult tőlük. A feketére égett karok kinyúltak: valami sötétséget ölelt át, ugyanazt az alaktalan, mélységes sötétséget, amely megtörte és elhomályosította imént a napfényt. A romboló erő karjai között valami boltív vagy kapu formálódott elmosódón, határozott körvonalak nélkül. Nem volt mögötte sem sápadt fövény, sem fénylő óceán, csak valami hosszú, sötét lejtő, amely végtelenül vezetett lefelé a feketeségbe.

Oda kúszott be az összezúzott alak, s amikor a sötétségbe ért, hirtelen fölegyenesedett, majd sebes mozgással eltűnt a szemük elől.