Ursula Le Guin - A legtávolibb part

— Uram, mik azok a… — És ujjal mutatott a hegyekre, mert elakadt a szava, kiszáradt a torka.

— Ott van a fény világának határa — felelte Kóbor —, épp olyan határ, mint az a kőfal, amelyen átléptünk. Nincs igazi nevük, csak úgy hívják őket: Fájdalom. Van egy út rajtuk keresztül. A holtak nem járhatnak rajta. Nem hosszú, de roppant keserves út.

— Szomjas vagyok — panaszkodott Arren, amire társa csak ennyit válaszolt:

— Az itteniek itala a por.

Folytatták útjukat.

Arren észrevette, hogy barátjának léptei lelassultak, valamiféle bizonytalanság vett rajta erőt. Ő maga egy pillanatra sem ingott meg már egy ideje, de a fáradtság egyre jobban eluralkodott rajta. Le kell jutniok oda. Tovább kell menniök. És mentek is tovább.

Többször átvágtak a holtak más városain, ahol a háztetők éles szöget alkottak a fölöttük mozdulatlanul álló csillagokkal. A városok után megint pusztaság következett, ahol semmi sem nőtt. Mihelyt túljutottak egy városon, hátuk mögött nyomban elnyelte azt a sötétség. Sem elöl, sem hátul nem láttak semmit, csak az egyre közelebb kerülő, elébük magasodó hegyeket. Jobb oldalukon az úttalan lejtő zuhant a mélybe, ki tudja, mióta! Talán azóta, hogy átlépték a kőfalat.

— Arrafelé mi van? — kérdezte a fiú Kóbortól suttogva, mivel takarékoskodott hangja erejével, de a varázsló csak megrázta a fejét.

— Nem tudom. Talán valami út, amelynek sehol sincs vége.

Haladásuk irányában lassan-lassan fogyatkozni kezdett a lejtő. Lábuk alatt a talaj fülsértően csikorgott, mint valami töredezett lávamező. De csak mentek tovább, és Arrennek már eszébe sem jutott, hogy forduljanak vissza, de még csak az sem, hogy miképpen tehetnék. Arra sem gondolt, hogy megálljának, pedig már rettenetesen elfáradt. Egyszer megpróbálkozott vele, hogy hazagondol, hátha az enyhítheti kimerültségét, iszonyodását, és oldhatja vele a bénult sötétséget. De egyszerűen nem jutott az eszébe, hogyan néz ki anyjának arca a tavaszi napsütésben. Nem volt más lehetősége, mennie kellett tovább. És rendületlenül lépkedett előre.

Egyszer csak rájött, hogy lába alatt kisimul az út. Kóbor megint tétován megtorpant mellette. Erre ő is megállt. A hosszú lejtőnek vége szakadt. Ez volt maga a vég. Tovább nem vezetett út. Nem volt hová menniök.

Közvetlenül a Fájdalom hegye alatt húzódó völgy fenekén voltak. Lábuk alatt szikla, körülöttük kődarabok, görgetegek, tapintásuk érdes, mint valami salaktömböké. Úgy nézett ki, mintha ez a keskeny völgy valaha erre hömpölygő, bő vizű folyó ágya lett volna, vagy éppen egy tűzfolyóé, azokból a rég kihűlt vulkánokból, amelyek szaggatott csúcsai a fejük fölött emelkedtek a magasba.

Arren mozdulatlanul állt odalent a sötét és szűk völgyben, és Kóbor éppoly nyugodtan állt mellette. Akár azok a vágy nélküli árnyak, bámulva a csöndet, teljes némaságban. Enyhe, már nem is mardosó rémülettel Arren arra gondolt: Túlságosan messzire jöttünk!

Ám ez aligha jelentett számukra valami sokat.

Kóbor a szájából vette ki a szót, mondván:

— Túl messzire jöttünk ahhoz, hogy visszafordulhassunk. — Hangja tisztán szólt, csengését mégsem vette el teljesen a körülöttük ásító tompa űr. Arrent kissé fölháborította ez a hang. Hát nem azért jöttek ide, hogy találkozzanak azzal, akit keresnek?

Ekkor megszólalt egy idegen hang is a sötétben:

— Túl messzire merészkedtetek.

Arren kapásból vágta rá a választ:

— Csak a túl messze van elég messze.

— Elérkeztetek a kiszáradt folyóig — folytatta a hang. — Innen nem mehettek vissza a kőfalhoz. Nem mehettek vissza az életbe.

— Ezen az úton nem — intézte szavait Kóbor a sötétséghez. Arren alig sejtette, hol van, pedig ott állt szorosan mellette, de a hegy, amelynek lábánál megtorpantak eltakarta előlük a gyér csillagfénynek is a felét, a száraz folyó medrében pedig mintha maga a sötétség folyt volna tova. — De majd megismerjük a te utadat!

Szavaira nem jött semmi válasz.

— E helyen egyenlőek az esélyeink. Míg te vak vagy, Kob, mi a sötétség rabjai vagyunk.

Még mindig semmi válasz.

— Nem árthatunk neked e helyen. Nem ölhetünk meg. Mitől félsz tehát?

— Én nem ismerem a félelmet — szólalt meg végre a sötétség hangja. És lassan, halvány kékes fénytől övezve, amilyen néha Kóbor varázsbotjából sugárzott, megjelent az emberalak, valamivel fölöttük, a hatalmas kőgörgetegek között. Magas volt, széles vállú és hosszú kezű, mint az árny, amely a dűnéken, majd később Magador szélső partján jelent meg nekik, csak sokkal öregebb. Haja fehér volt, és sűrű csimbókban tapadt magas homlokához. Így nézett hát ki lelke valójában, a holtak országában, nem égette össze a sárkánytűz, nem volt megcsonkítva, és mégsem volt egész. Szemgödrei üresen tátongtak.

— Én nem tudom, mi a félelem — folytatta. — Ugyan, mitől félhetne egy halott? — És nevetett. Nevetése annyira hamis, olyan hátborzongató volt ott, abban a keskeny kőmederben a hegy lába alatt, hogy a lélegzet egy pillanatra Arren torkába szorult. De keményen markolta fegyverét, és tovább hallgatta őt.

— Én persze magam sem tudom, mitől félhetne egy halott ember — felelte Kóbor. - A haláltól biztosan nem. Mégis úgy látom, hogy te félsz tőle. Még így is, hogy megtaláltad elkerülésének a módját.

— Így van. Élek, és él a testem is.

— No, nem egészen — mormolta a mágus szárazon. — A varázslat elrejtheti a kort, de Orm Embar nem volt valami kíméletes ezzel a testtel.

— Képes vagyok meggyógyítani. Ismerem az orvoslás minden csínját-bínját és a fiatalság titkát is, nem csupán holmi illúziókat. Hát minek nézel te engem? Tán azért, mert főmágusnak neveznek, én már csak valami falusi vajákos vagyok a szemedben? Én, aki minden varázslók között egyedül tártam föl a halhatatlanság titkát, amire sohasem volt képes senki más?!

— Lehet, hogy mi nem is keressük — felelte Kóbor.

— De igenis kerestétek. Méghozzá valamennyien. Kerestétek, és nem találtátok, ezért agyaltatok ki mindenféle bölcs szamárságokat az egyensúlyról, az élet és a halál egységéről és annak elfogadásáról. De ezek csak üres szavak, hazugságok, amelyekkel a kudarcotokat palástoljátok. E mögé rejtitek saját halálfélelmeteket! Melyik ember ne akarna örökké élni, ha tehetné? Márpedig én, lám, megtehetem. Halhatatlan vagyok! Megtettem azt, amire ti képtelenek voltatok, ezért én vagyok a ti mesteretek és uratok. És ti tudjátok is ezt. Szeretnéd-e tudni, miként csináltam ezt, főmágus?

— Igen, szeretném.

Kob egy lépéssel közelebb jött hozzájuk. Arren fölfigyelt rá, hogy bár nincsen szeme, mégsem vak ember módjára viselkedik. Úgy látszott, pontosan tudja, hol van éppen Kóbor és Arren, mindkettejük mozgására ügyelt, de sohasem fordította Arren felé a fejét. Kellett lennie valami másodlagos varázslátásának, olyannak, amilyen hallással és látással azok az üzenetárnyképek rendelkeznek: valaminek, ami figyelmezteti őt, bár a dolgokat valójában nem látja.

— Páln szigetén éltem — intézte Kóborhoz a szavait —, miután te korlátolt gőgödben azt hitted, hogy sikerült megaláznod és megleckéztetned engem. Ó, igen! Egy leckét azért valóban kaptam tőled, csakhogy nem azt, amelyre te akartál megtanítani. Azt mondtam magamban ugyanis: lám, hát láttam a halált, és elfogadását elutasítom! Hadd járja csak az ostoba természet a maga korlátolt útját, de én férfi vagyok, a természetnél különb és hatalmasabb. Nem követem azt a pályát, nem engedem, hogy énem semmivé váljon. Így döntvén, ismét hozzáláttam a pálni törvény tanulmányozásához, de csak halvány utalásokat, ködös találgatásokat kaptam belőle ahelyett, amit kerestem. Így tehát átalakítottam, újjáalakítottam a törvényt, és elvégeztem a varázslatot… a leghatalmasabbat, amelyet valaha valaki elvégezhetett. A leghatalmasabbat és a legvégsőt!