Ursula Le Guin - A legtávolibb part

Ő is fejedelem volt. Ám a mesékben ez volt a kezdet, számára viszont úgy tűnt, ez a vég.

Nem volt igazán csüggedt. Bár rettenetesen elfáradt, és társáért is aggódott, mégsem uralkodott el rajta a végső elkeseredés vagy önsajnálat. Csupán azt nem tudta, hogy még mit tehetne. Immáron minden elvégeztetett.

Amikor valamennyire visszatért az ereje, elhatározta, hogy a csomagjukban lévő zsinórral megpróbál horgászni. Miután enyhítette szomjúságát, megrohanta a mardosó éhség, eledelük meg már nem maradt egy morzsányi sem, csak tán egy kis csomag kétszersült. De elhatározta, hogy azt félreteszi, mert ha kicsit megáztatja, fölpuhítja, talán Kóborba erőltethet belőle valamennyit.

Ez volt tehát minden, amit tehetett. Ezen túl nem látott semmi célt. Mindent beburkolt a köd és a pára.

Végigtúrta a zsebeit, amint ott ült Kóborhoz bújva, hátha talál bennük valami használhatót. Zekéje egyik zsebében rátapintott valami hegyes tárgyra. Előkotorta, és értetlenül vizsgálgatta. Kis fekete, kemény, lyukacsos kődarab volt az. Már-már elhajította, de akkor, kitapintva cakkos, fűrészes élét, érezve különös súlyát, rájött, hogy mi az: egy darabka a Fájdalom hegyének oldalából. Akkor kerülhetett a zsebébe, amikor fölfelé kapaszkodott, vagy mikor Kóborral együtt kúsztak ki a hágó szélére. Markába szorította ezt az örökkévaló dolgot, a fájdalom kövei. Szorosan rákulcsolta fáradt ujjait. Elmosolyodott. Egyszerre szomorkás és örömteli mosollyal. Életében először, magányosan és öndicséret nélkül elöntötte a győzelem érzése, ott, a világ peremén.

A pára megmozdult és elvékonyodott. Rajta túl a távolban, a nyílt tenger fölött előbújtak a napsugarak. A dűnék és a hegyek színtelenül és fölnagyítva hullámzottak a ködfátylak között. A tétova napfény megcsillant Orm Embar holtában is lenyűgöző testén.

A másik, az acélfekete sárkány egyetlen moccanás nélkül kuporgott a patak túlsó partján.

Déltájban kivirult az idő, a nap melegen sütött, elűzve a levegőből az utolsó párafoszlányokat is. Arren levetette és kiteregette átnedvesedett ruháit, csak övét és kardját hagyva magán. Kóbor ruháját is szétteregette a napon, de a varázsló a rázúduló erős és gyógyítóan kellemes meleg és fényözön ellenére tovább feküdt érzéketlenül.

Fémes csikorgás, összesúrlódó kardpengék sikkanó lármája hallatszott. Az acélfekete sárkány fölegyenesedett görbe lábain. Megmozdult, és átkelt a kis patakon, lágy surrogással vonszolva óriási testét a homokon. Arren jól látta a ráncokat a hóna alatt, oldalán a Vandór-Akbé páncéljához hasonlóan összekarcolt és horpadt pikkelyeket, hosszú sárga és megkopott fogait. Biztos, kimért mozgásában, rendíthetetlen és félelmetes nyugalmában a fiú fölismerte az öregség, az emlékezés határait meghaladó, felbecsülhetetlen kor jeleit. Amikor a sárkány végre megállt, alig néhány lépésnyire a helytől, ahol Kóbor feküdt, Arren kettejük között állva, s nem lévén járatos az ősi beszédben, köznyelven fordult hozzá:

— Te volnál Kalesszin?

A sárkány nem szólt semmit, de úgy tűnt, mintha mosolyogna. Hosszú nyakát kinyújtva, hatalmas fejét lehajtotta, és egyenesen Kóborra nézett. Kimondta a nevét.

Hangja döbbenetes volt és mégis lágy, torkából egy kovácsműhely szaga áradt.

Még egyszer, majd harmadszor is megszólította az alvót. Az utolsó szólításra Kóbor kinyitotta a szemét. Egy perc múlva megpróbált fölülni, de visszahanyatlott. Arren mellétérdelt, és ülő helyzetbe támogatta. Ekkor a mágus megszólalt:

— Kalesszin — mondta —, senvanissai’n ar Roke! — E szavak után, mintha minden ereje ismét elhagyta volna, Arren vállára hajtotta fejét, és lehunyta szemét.

A sárkány nem válaszolt semmit. Ugyanúgy kuporgott, mint az előbb, mozdulatlanul. Lassan visszatért a köd, elhomályosítva a tenger horizontján alábukó napot.

Arren felöltöztette Kóbort, és köpenyébe is bebugyolálta. A messzi elhúzódott apály nyomán ismét visszatérőben volt a dagály, s arra gondolt, hogy följebb viszi mesterét valami szárazabb helyre a dűne oldalában. Érezte, hogy lassan visszatérő ereje már elegendő lenne hozzá.

Ám amikor előrehajolt, hogy fölnyalábolja Kóbor testét, a sárkány kinyújtotta egyik oszlopnyi lábát, csaknem megérintve őt. Négy ujj volt ezen a lábon és hátrafelé egy sarkantyú, amilyet a kakasok viselnek, csakhogy ez acélból volt, és hosszú, akár a kasza pengéje.

— Sobriosst — sziszegte a sárkány, mint a fagyott nád között bujkáló januári szél.

— Hagyd békén az én uramat! Megmentett mindannyiunkat, de eközben elhasználta minden erejét. Meglehet, még az életét is. Hagyd őt békében!

Így kiáltott Arren haraggal és parancsoló hangon. Ijedtség és rémület borította el, a rosszullét határáig szorongatta torkát a félelem, többet már aligha tudott volna elviselni. Dühös volt a sárkányra brutális ereje, titáni méretei, igazságtalan fölénye miatt. De már látta a halált, meg is ízlelte a halált, semmilyen rettegésnek nem volt többé hatalma fölötte.

A vénséges vén Kalesszin ránézett egyik hosszúkás, iszonytatóan arányló szemével. Évszázadok és évezredek húzódtak meg annak a szemnek a mélységeiben. Valahol legalul ott ragyogott benne a teremtés hajnalpírja. Arren, bár nem nézett bele, mégis érezte, hogy mély és őszinte jóindulattal tekint le rá.

— Arw sobriosst - szólt ismét a sárkány, és rozsdaszín orrlyukai annyira kitágultak, hogy mélyükön fölvillant az elfojtott és visszatartott kohótűz fénye.

Arren karja már Kóbor válla alatt feszült, éppen emelte magatehetetlen testét, amikor Kalesszin mozdulata megállította őt. Most megérezte, hogy a varázsló feje kissé felé fordul, és meghallotta suttogó hangját:

— Azt jelenti: szállj föl ide.

A fiú egy pillanatra mozdulatlanná dermedt. Olyan tébolyító volt ez az egész. De mégis ott volt előtte a hatalmas, karmos láb, behajlítva, mint valami lépcső. Második fok a térdhajlat, fölötte a váll kiszögellése, majd végül a lapocka mellől elődomborodó szárnyizmok kötege. Összesen négy kényelmes lépcsőfok. És ott, a szárnyak és a hátat borító acélpáncélzat első gigászi tarajlemeze előtt, a nyakhajlat mélyedésében bőven volt hely egy vagy akár két ember számára is. Persze, ha elment az eszük, odavan minden reményük, és teljesen megtébolyodtak.

— Szálljatok föl! — mondta Kalesszin a Teremtés nyelvén.

Arren fölállt, és mesterét is talpra segítette. Kóbor fölszegett fejjel, Arren segítő karjára támaszkodva fölkapaszkodott a különös lépcsőfokokon. Mindketten elhelyezkedtek lovaglóülésben a sárkány durva pikkelyes nyakának hajlatában. Arren hátul, hogy szükség esetén támaszt nyújthasson Kóbornak. Érezték, amint meleg árasztja el őket, kellemes meleg, mint a nyári napsugár, ahol megérintették a sárkány bőrét. A vaspáncél alatt az élet tüze izzott.

Arren észrevette, hogy a varázsló tiszafa botja félig a homokba temetve ott maradt a parton. A tenger hullámai egyre közelebb csapkodtak hozzá, hogy magukkal ragadják. Már mozdult, hogy lemásszon érte, de Kóbor megállította.

— Hagyd csak. Minden erejét elveszítette abban a kiszáradt folyómederben. Többé nem vagyok varázsló, Lebannen.

Kalesszin hátrafordult, és oldalazva rájuk pillantott, tekintetében az ősi bölcsességgel. Senki sem mondhatta volna meg, hogy Kalesszin nő- vagy hímnemű. Senki sem tudhatta, mi jár a fejében. Iszonyú szárnyai lassan kitárultak és fölemelkedtek. Nem aranylóak voltak, mint Orm Embaréi, hanem vörösek, rőtek, mint a rozsda, sötétpirosak, mint a vér vagy mint Lorbanery selymének karmazsinja. A sárkány óvatosan lendítette meg a szárnyát, hogy véletlenül le ne sodorja apró „lovasait”. Óvatosan megfeszítette rettentő combjainak erejét, és felszökkent a levegőbe, akár egy macska. Fölemelte őket a ködtakaró fölé. Végigviharzottak Magador fölött.