Ursula Le Guin - A legtávolibb part

Kóborhoz hajolt, és igen lágyan ezt mondta neki:

— Tovább kell mennünk, uram!

Kóbor semmit sem szólt, de talpra állt.

— A hegyek mellett kellene mennünk, azt hiszem.

— Ez már a te utad, fiam — felelte Kóbor rekedten. — Segíts hát!

Így vágtak hát neki a porral és hamuval borított lejtőnek, föl a hegyekbe. Arren támogatta útitársát, amennyire saját ereje engedte. Oldalról, a lyukakból és üregekből a pokol sötétsége áradt, ezért úgy kellett maga előtt kitapogatnia az utat. Nem csoda, hogy Kóbort nehezen támogatta mind e közben. Nem volt könnyű a terep sem. Csetlés-botlás volt az előrehaladás. Amikor pedig az út meredekebb lett, és mászniok, kapaszkodniuk kellett, még keservesebbé vált az egész. A durva sziklák úgy marták a tenyerüket, akár az izzó vas. Mégis hideg volt minden, és egyre hidegebbé vált, ahogyan fölfelé haladtak. Volt valami gyötrelmes e föld érintésében. Úgy izzott, mint az eleven parázs. Mintha a hegyek mélyéből előtörő tűz táplálná. A levegő mégis dermesztően hideg maradt, és reménytelen sötétség mindenütt. Sehol semmi nesz. Sehol egy fuvallat. Az éles kövek letöredeztek, amint megmarkolták őket, és recsegve porladtak szét a talpuk alatt. A szakadékok és repedések feketén, a semmibe veszve tárultak föl előttük. Hátuk mögött növekvő mélység. Előttük, odafönt csúcsok és szirtek takarták el a csillagokat. A roppant fekete hegyeken semmi sem mozdult e két halandón kívül.

Kóbor gyakran megbotlott, lépései összekuszálódtak a kimerültségtől. Egyre nehezebben és nehezebben lélegzett, s amikor keze a sziklákhoz ütődött, felnyögött fájdalmában. Fájó kiáltásai késként hasítottak Arren szívébe. Tartani próbálta urát, hogy el ne essen. Az ösvény gyakran keskenynek bizonyult ahhoz, hogy egymás mellett haladhassanak. Arrennek előre kellett mennie, hogy kitapogathassa a következő lépések helyét. És eljött a pillanat, amikor egy égbe törő lejtő tetején Kóbor lerogyott, és nem volt képes többé talpra állni.

— Uram! — kiáltotta Arren mellétérdelve, majd kinyögte a nevét: — Kóbor!

A másik nem moccant, és nem válaszolt.

Arren ekkor karjára emelte őt, és fölcipelte a meredek lejtőn. Odafönt sík terep bontakozott ki előtte, csupán néhány lépésnyire. Arren letette terhét, és melléomlott, kimerülten, fájdalmasan és reményvesztetten. Itt volt a legmagasabb pontja a két fekete csúcs között vezető hágónak. A cél, ahová törekedtek. Ez volt a vég hágója, és talán maga a vég. Semmilyen út nem vezetett innen tovább. A lapály vége egy szakadék széle volt. Rajta túl csak az örökkévaló sötétség, amelyben apró, mozdulatlan csillagok fénylettek csupán az éj sötét kárpitján.

A kitartás erősíti a reményt. A fiú előrekúszott összetörten, amikor visszanyert valamit erejéből. Lepillantott a sötétség szakadékának szélén. És ekkor odalent, alig pár ölnyire, meglátta a tengerpart csontsárga homokját. A fehér tarajú, borostyánszínű hullámok tekergőzve és habot hányva omlottak a partra. A tenger túloldalán éppen aranyglóriába burkolva ereszkedett alá a nap.

Arren hátrafordult a sötétség felé. Vissza is lépett. Fölnyalábolta Kóbort, amilyen erősen csak tudta, és megindult vele előre. Ameddig ereje kitartott. Nem volt hosszú az út. A végén megszűnt minden: a szomjúság, a fájdalom, a sötétség és a napfény, együtt a partot ostromló tenger morajával.

Amikor Arren magához tért, szürke köd borította a tengert, a homokdűnéket és Magador hegyeit. A hullámok halk mormogással nyomultak elő a ködből, és hasonló dörmögéssel húzódtak vissza. A dagály éppen tetőzött, a homokpart jóval keskenyebb volt, mint amikor először ideértek. A hullámok legszélső, habos csíkjai fölcsúsztak a parton, és megnyalták Kóbor kinyújtott bal kezét, amint ott feküdt, arcra borulva a homokban.

Haja és ruhája átnedvesedett, és Arren testére is jegesen tapadtak a rongyai, mintha a tenger hulláma átcsapott volna fölöttük. Kob tetemének nem volt semmi nyoma. Lehet, hogy a hullámok mosták a tengerbe a maradványait? Ám amikor Arren hátrafordult, hatalmasan és homályosan ott magasodott fölötte Orm Embar gigászi teste, mint valami ledőlőfélben lévő torony.

Arren minden tagjában reszketve talpra kecmergett, de alig állt meg a lábán a dermedtség és a bénult gyöngeség miatt, ami olyankor fogja el az embert, ha sokáig fekszik tehetetlenül betegágyában. Úgy támolygott előre, akár valami részeg. Amint visszaszerezte uralmát végtagjai fölött, odament Kóborhoz, és nagy nehezen följebb vonszolta őt a homokon, legalább annyira, hogy a hullámok el ne érjék. Mindössze erre volt képes. Úgy érezte, hogy Kóbor teste kihűlt, és nagyon nehéz. Kicipelte őt a halál birodalmából az élet országába… és lehet, hogy hiába! Fülét Kóbor mellkasára szorította, de saját tagjainak reszketésétől és fogai vacogásától nem hallhatta a másik szívverését. Keservesen föltápászkodott megint, csapkodással megpróbált valami meleget varázsolni a lábában, majd végül reszkető inakkal, akár egy vénember elindult, hogy megkeresse a holmijukat. Egy patakocska partján hagyták őket, valahol a hegyoldalban, valamikor rettentő régen, amikor a csontkunyhóhoz ereszkedtek lefelé. Tulajdonképpen a csermelyt kereste, hiszen más sem járt a fejében, mint a víz, a friss víz!

Hamarabb, mint várta, rábukkant a tenger felé igyekvő patakra, amelynek keskeny medrében ezüstösen csillogott a kristálytiszta víz. Ráborult és ivott. Arca és mindkét keze a vízbe merült. Úgy szívta magába az üdítő folyadékot, hogy testével együtt a lelke is megtelt vele.

Végül leült, s amint így tett, a vízfolyás túloldalán megpillantott egy óriási sárkányt.

Hatalmas feje, mintha acélból kovácsolták volna, orrlyukai, szeme és szája körül rozsdaszín foltokkal; feléje fordult, majdnem fölötte imbolygott. Karmai mélyen belesüllyedtek a patakpart nedves homokjába. Összecsukott szárnya vitorlaként csüngött az oldalán, de sötét teste beleveszett a ködbe.

Nem mozdult. Ülhetett azon a helyen órák, évek vagy akár évszázadok óta. Teste akár a bronzba öntött vagy kőből faragott szobor, de a szemei, azok a szemek, amelyekbe a herceg a világért sem nézett volna bele, vízen úszó olajfoltként, üveglencse mögött gomolygó sárga füstként, homályosan és mély tűzzel ragyogó, aranyszínű szemei Arrenre meredtek.

Itt nem volt mit tennie. Jobb híján fölállt tehát. Ha a sárkány megöli, hát megöli. Ám ha mégsem, megpróbál segíteni Kóbornak, ha egyáltalán lehetséges itt még bármilyen segítség. Fölkelt és elindult, hogy megkeresse a patak partján hagyott holmikat.

A sárkány eközben sem mozdult. Ott kuporgott, és csak nézett, Arren megtalálta a holmijukat, mindkét bőrtömlőt megtöltötte patakvízzel, azután a fövényen keresztül visszaballagott Kóborhoz. Alig néhány lépéssel távolodott el a vízfolyástól, és a sárkány alakja máris szertefoszlott a ködben.

Megitatta Kóbort, de nem tudta őt fölébreszteni. Ernyedten és fázva leheveredett, súlyos fejét Kóbor karjára hajtva. Bajtársa sötét arca elszürkült, orra, arccsontja és a régi sebhely keményen kidomborodott. Teste is mintha elégett, elvékonyodott, elhasználódott volna.

Arren fölült a nedves homokban, társa fejét a térdére fektette. A köd puha, lagymatag burokba foglalta őket, fejük fölött valamelyest elvékonyodott. Valahol a ködben rejtőzködött Orm Embar teteme és a csermely partján várakozó eleven sárkány. És valahol, Magador túloldalán, a fövényre kihúzva hevert a Messzilátó… üresen. Azon is túl, keleten a tenger. Vagy háromszáz mérföld a Nyugati Peremvidék legközelebbi szigetéig és legalább ezer a Legbenső-tengerig. Jó hosszú út. „Messze van, mint Magador” — szokták volt mondani a rosszániak. A gyermekeknek mesélt régi történetek és mondák rendszerint így kezdődtek: „Oly régen, mint az örökkévalóság, és oly távol, mint Magador, élt, éldegélt egy fejedelem…”