Ursula Le Guin - A legtávolibb part

— Jöjj, Lebannen — szólt Kóbor, jobb kezét a fiú karjára helyezve. Ezzel ők is előreléptek a Kiszáradt föld fekete világába.

A tiszafa varázsbot ezüstös fénnyel világított a varázsló kezében a mélységes sötétség birodalmában. Arren tekintetét magára vonta egy másik, halvány pislákolás. Fényszikra futott végig a kezében fölemelve tartott meztelen kardpengén. Amikor a sárkány öngyilkos támadása és pusztulása megtörte a gúzsba kötő varázslatot, még odakint, Magador partján kivonta fegyverét. És itt, ahol ő sem volt több árnyéknál, de mégis eleven árny volt, még itt is keményen szorította kardjának árnyát.

Sehol másutt nem volt semmi világosság. Olyan volt az egész, mint a kései, borongós alkonyat, november végén: zord, hideg, gyászos levegő, amelyben ugyan lehetett látni, de épp csak derengett. Arren fölismerte a helyet: rémálmainak kopár ingoványát és sivár pusztaságát. Most azonban úgy érezte, hogy sokkal, de sokkal messzebb jár benne, mint álmában valaha. Semmit sem látott bizonyosan a homályban, csak annyit, hogy társával együtt valami hegyoldalban állnak, s előttük alacsony kőfal emelkedik, nem magasabban, mint egy felnőtt ember térde.

Kóbor még mindig szorította Arren karját a jobb kezével. Lassan lépdelt előre, és a fiú mellette haladt. Átléptek az alacsony kőfalon.

A hosszú lejtő szinte örvényként húzta őket lefelé a sötétbe.

Fejük fölött azonban, ahol Arren vastag felhőtakarót sejtett, a bársonyfekete égen csillagok fénylettek.

Fölnézett rájuk, és úgy érezte, hogy mellében kicsiny, hideg gombóccá gyűrődik össze a szíve. Ilyen csillagokat ezelőtt még sohasem látott. Moccanatlanul ragyogtak, még csak nem is hunyorogtak. Ezek a csillagok sohasem keltek fel és nem nyugodtak le, nem bujkáltak felhők között és nem homályosította el fényüket a reggeli nap. Apró, dermedt pontokként világítottak a kiszáradt föld fölött.

Kóbor nekivágott a lejtőnek a létezés hegyének túloldalán, és Arren lépésről lépésre együtt haladt vele. Ott bujkált benne a rettegés, de szívének bátorsága és megfeszített akarata nem hagyta, hogy a félelem eluralkodjon rajta, sőt tudomást sem vett róla. Annyi volt csupán az egész, mintha valami odabent, mélyen a lelkében megfeszülne, mint egy ketrecbe zárt, leláncolt vadállat.

Úgy érezték, hogy már régóta haladnak lefelé a lejtőri, de az is lehet, csupán rövid út van mögöttük. Ebben a világban ugyanis nem múlt az idő, nem fújt a szél, és nem mozdultak helyükről a csillagok. Egyszer csak befutottak egy ottani város utcáira, és Arren láthatta a házakat, amelyek ablakában sohasem világít lámpafény, és meglátta a halottakat, amint merev arccal, üres kézzel ácsorognak egyik-másik ház ajtajában.

A piacterek mind üresek voltak. Sehol semmi forgalom, nyereség vagy veszteség. Semmit sem használtak, és semmit sem készítettek. Kóbor és Arren egyedül mozogtak a szűk utcákon, bár néha meg-megpillantottak egy-két alakot valamelyik útkereszteződésben, messze és a homályban alig kivehetően. Első ilyen találkozásukkor Arren harciasan támadásra emelte kardját, de Kóbor csak megrázta a fejét, és szó nélkül továbbment. Jobban odanézve, Arren meggyőződhetett róla, hogy egy asszony alakja mozog előttük, ügyet sem vetve a közeledőkre.

Mindazok, akiket láttak — nem sokat, bár a halottak sokan vannak, de ez a világ is óriási —, egy helyben álltak, vagy lomhán mozogtak, minden cél nélkül. Egyikükön sem látszottak sebek, mint Vandór-Akbé árnyképén, amelyet halálának színhelyén idéztek föl a napvilágra. Betegség nyomai sem mutatkoztak rajtuk. Épek voltak és „egészségesek”. Mind kigyógyultak fájdalmaikból és… életükből. Nem érződött bennük bosszúvágy, amitől Arren tartott, sem ijedelem, amit szintén elképzelhetőnek vélt volna. Arcuk nyugodt volt, mentes minden vágytól és indulattól, világtalan szemükben nem csillant reménysugár.

Ekkor Arren szívében a félelem helyét elfoglalta a végtelen szánalom, s ha alatta ott bujkált is a rettegés, az az egész emberiség sorsának szólt. Hiszen látott egyszerre meghalt anyát és gyermekét, akik a sötétség birodalmában is együtt maradtak, ám a gyermek nem szaladgált, még csak nem is sírt, s anyja sem fogta a kezét, nem nézett rá egyáltalán. Azok, akik egymás iránti szerelmükbe pusztultak bele, itt szótlanul mentek el egymás mellett az utcán.

A fazekas korongja nem forgott, a szövőszék üresen állt, a kemence hidegen tátongott. Sehonnan sem hallatszott énekszó.

A sötét házak közötti sötét utcák némán mutattak előre, ők pedig végigvonultak rajtuk. Az ő lábuk dobbanása keltette az egyetlen hangot. Hideg volt. Arren eleinte nem vette észre ezt a hideget, de az lassacskán beleette magát a lelkébe — hiszen az is itt volt vele — és testébe, csontig hatón. Roppant fáradtságot érzett. Biztosan jókora távolság van már mögöttük. Minek mennek tovább? — villant az agyába, és léptei lelassultak egy pillanatra.

Kóbor hirtelen megtorpant, és belebámult egy, az útkereszteződésben álló férfi arcába. Karcsú volt és magas, Arren határozottan ismerősnek vélte, és sehogy sem jutott eszébe, hol találkozhatott vele. Kóbor megszólította őt. Ez volt az első hang, amely megtörte a csöndet, mióta átléptek a kőfalon:

— Ó, Torion, kedves barátom, te hogy kerülsz ide?

Kinyújtotta kezét Kútfő Hívómestere felé.

Torion részéről nem jött válaszmozdulat. Nyugodtan állt tovább, és arca sem rezdült. Kóbor varázsbotjának fénye azonban mélyen behatolt elárnyékolt szemébe, parányi fényt gyújtva ott is, vagy talán inkább visszatükrözte azt. Kóbor megragadta a föl nem kínált kezet, és újból megkérdezte:

— Mit keresel itt, Torion? Te még nem vagy e birodalomba való. Menj vissza!

— Követtem a halhatatlan útját. Eltévedtem. — A Hívó Szó mesterének hangja tompán szólt, mintha álmában beszélne.

— Fölfelé. A fal irányában! — mutatta az utat, amelyen Arrennel együtt végigjöttek, azt a hosszú, sötét, meredek utcát. Erre Torion arca megrándult, mintha valami kardpengeként hasított volna a testébe elviselhetetlenül.

— Nem találom az utat — mormolta. — Uram, nem találom az utamat.

— Még lehet, hogy megleled — mondta erre Kóbor, megölelte őt, és továbbindult. Torion csak állt mögötte a keresztútnál.

Amint haladtak tovább, Arren egyre inkább úgy érezte, hogy ebben az időtlen szürkületben valójában nincs előre és hátra, nincs kelet vagy nyugat, egyáltalán, az utak nem vezetnek sehová. Merre van akkor a kiút? Visszagondolt rá, hogy egész idő alatt csak lefelé jöttek, mindig ereszkedve, függetlenül attól, merre kanyarodik az útjuk. Itt, a holtak városában is lefelé futottak csak az utcák. Ahhoz tehát, hogy visszatérhessenek a kőfalhoz, mást sem kell tenniök, mint hogy fölfelé kapaszkodnak, és a hegytetőn majd biztosan rátalálnak. De nem fordultak meg. Tovább ereszkedtek lefelé, egymás oldalán. Követte-é most Kóbort? Vagy tán vezette őt?

Egyszer csak véget ért a város. A megszámlálhatatlan halott országa néptelen volt. A le nem nyugvó csillagok alatt, a köves talajon nem nőtt egyetlen fa, egyetlen bokor, még egyetlen fűszál sem.

Nem volt látóhatár, mert a szem nem fogott be akkora távolságot a homályban. Előttük azonban az apró, mozdulatlan csillagok széles sávon hiányoztak az „égről”. E csillagtalan teret cikcakkos lejtők szabdalták, mint valami hegylánc csúcsai. Minél közelebb mentek, annál kivehetőbbekké váltak e formák: magas szirtek, amelyeket nem koptatott se víz, se szél. Hó sem fedte őket, amelyről visszapisloghattak volna a csillagok. Mind fekete volt. Látványuk a vigasztalanság érzésével árasztotta el Arren lelkét. Elfordította róluk a szemét. De valahogy ismerte, fölismerte őket, újra magukra vonták a tekintetét. Valahányszor azokra a csúcsokra nézett, iszonyatos teher nehezedett a mellére, idegei csaknem fölmondták a szolgálatot. Mégis ment tovább, végtelenül ereszkedve, a terep folyamatosan lejtett a lábuk alatt a hegylánc lába felé. Végül nem bírta tovább szó nélkül: