Ursula Le Guin - A legtávolibb part

Arren bólintott, bár fogai hangosan csattogtak, és csontjáig hatolt a rémület dermesztő hidege.

— Hogy lehet…? — De szája még nem engedelmeskedett.

Kóbor megértette.

— Az ő hívására jöttek. Ez az, amit ígért nekik: az örök élet. Az ő szavára visszatérhetnek. Varázsparancsára fölmasíroznak az élet hegyének oldalán, de a valóságban még egy fűszálat sem képesek meghajlítani.

— Akkor ő… akkor ő szintén halott?

Kóbor komoran megrázta a fejét.

— Egy halott nem hívhatja vissza a többi holtat erre a világra. Nem, ugyanolyan ereje van, mint egy élő embernek, s talán még nagyobb hatalma… Ám, ha valaki mégis követi őt, azt könyörtelenül becsapja. Hatalma csupán saját érdekeit szolgálja. A halottak királyának szerepét játssza, és nem csak a halottakét… de ezek itt csupán árnyak voltak.

— Nem is tudom, miért ijedtem meg tőlük — dörmögte Arren szégyenkezve.

— Azért ijedtél meg tőlük, mert félsz a haláltól. Joggal félsz tőle, mert a halál rettenetes, rettegni való. — Ezt mondván a varázsló fát tett a tűzre, és fújni kezdte a hamu alatt lappangó apró parázsszirmokat. Karcsú fénynyelvecske kúszott végig a rőzseszálon, bátorító sugár Arren szemében. — Hanem az élet is szörnyű dolog — folytatta Kóbor —, tőle is van miért félnünk, s ezért is érdemel tiszteletet.

Mindketten hátrább húzódtak kissé, és köpenyükbe burkolóztak. Egy darabig egyikük sem szólt. Azután Kóbor folytatta, igen komor hangon:

— Nem tudom, Lebannen, meddig ingerelhet még bennünket az árnyaival és az üzeneteivel. De azt te is tudod, hova vonul majd vissza utoljára.

— A Sötétség országába.

— Így igaz. Oda. Közéjük.

— Most már láttam őket. Veled tartok oda is.

— A belém vetett hited indít erre? A szeretetemben megbízhatsz, de ne bízz vakon az erőmben. Azt hiszem, ezúttal méltó ellenfelemre akadtam.

— Veled megyek!

— De ha vereséget szenvedek, ha az erőm vagy az életem elfogy, nem vezethetlek vissza, és egyedül te sem tudsz visszajönni.

— Együtt térünk vissza.

Kóbor erre csak ennyit válaszolt:

— Ha átléped a halál kapuját, fiúból férfivá érsz. — Azután, nagyon halkan még hozzátette azt a szót vagy nevet, amellyel a sárkány két ízben is illette Arrent: — Agni… Agni Lebannen.

Ezután nem beszéltek többet. Újból megkörnyékezte őket az álom, mire visszafeküdtek kicsiny, rövid ideig pislákoló tüzük mellé.

Másnap reggel továbbindultak északnyugat felé. Arren döntött így, nem Kóbor, aki csak ennyit mondott:

— Válaszd meg az utunkat, fiam, számomra minden út egyforma.

Nem siettek, hiszen nem volt pontos céljuk, helyette valami jelzést vártak Orm Embartól. A szélső, legalacsonyabb domblánc mellett haladtak, ahonnan jórészt mindig láthatták a tengert. A száraz, rövid szálú fű szüntelenül hajladozott a szélben. Jobbjukon aranylóan és elhagyatottan emelkedtek a hegyek, baloldalt a sós mocsarak húzódtak a nyugati óceán felé. Egyszer látták, amint messze délen elhúz egy hattyúcsapat. Aznap semmilyen más élőlénnyel nem találkoztak. Arren szívében egész nap gyűlt, halmozódott a legszorongatóbb várakozásából fakadó, elkínzó félelem, többórányi hallgatás után kifakadt:

— Ez a föld legalább olyan halott, mint az árnyak birodalma!

— Ne beszélj így — szólt rá élesen a varázsló.

Poroszkáltak még egy darabig, mire más hangon folytatta: — Nézz körül ezen a szigeten, nézd meg magad körül a földet. Ez a te birodalmad, az élet királysága. Itt van a te halhatatlanságod. Nézd a hegyeket, ezeket a halandó hegyeket. Hiszen még ők sem tartanak örökké. A hegyek és a rajtuk növő fű, a patakok és a bennük csörgedező víz… A kerek világon, a végtelen időben soha nem létezett, s nem is létezik két egyforma csermely, amint a sötétségen keresztül frissen előtör a föld mélyéből, ahol nem láthatja szem, és megindul a napsütésen a tenger felé. Mélyek a létezés forrásai, mélyebbek, mint maga az élet vagy a halál…

Megállt, és Arrenre, a napsütötte hegyekre vetett pillantásában szótlan, szomorú, de határtalan szeretet tükröződött. Arren érezte ezt, és most legelső ízben meglátta benne az embert, a teremtményt a maga teljességében.

— Nem tudom kimondani, mire gondolok — mondta Kóbor bánatosan.

De Arren arra az első órára gondolt, ott a szökőkutas udvarban, a férfira, aki odatérdelt a kútkávából kicsorduló vízhez. Olyan tiszta öröm tört fel benne, mint annak a szökőkútnak a szökellő vízsugara. Társához fordult:

— Szeretetemet annak adtam, aki megérdemli. Hát nem az élet királysága ez, és a soha el nem apadó forrás?

— De. Így van, fiam — nézett vissza rá Kóbor szelíden és fájdalommal.

Némán bandukoltak tovább. De Arren ettől fogva társa szemével látta a világot, látta az élet lüktetését mindenben, ami ott volt körülöttük, mintha egy minden egyébnél erősebb varázslat ereje adná neki ezt a képességet, ott látta a szélfútta fű minden szálában, minden árnyékban, minden kőben. Amikor valaki utoljára áll egy kedves helyen, ahonnan olyan útra készül, amelyről többé nem tér vissza, akkor látja azt így, egészében, a maga valójában és varázsában, ahogyan eddig még sohasem látta és nem is fogja már.

Ahogy közeledett az este, egymásra tornyosuló felhősávok emelkedtek föl nyugaton a tenger felől támadt erős szél hátán. Szélük lángra gyűlt, amint a lebukó nap vörösre festette őket. Amikor Arren tűzre való rőzsét gyűjtött egy sekély vízmosásban, abban a rőt fényben, valami arra kényszerítette, hogy föltekintsen. Egy ember alakját látta maga előtt, alig pár lépésnyire. A férfi arca vészjósló volt és különös, Arren mégis megismerte: Lorbanery kelmefestője volt az, Sopli, aki útközben meghalt.

Mögötte tolongtak mások, szomorúan előretekintő arccal. Úgy látszott, mintha beszélnének, de Arren nem hallotta a szavaikat, csak valami sziszegő suttogást a nyugati szél szárnyán. Néhányan lassan megindultak feléje.

Dermedten nézett rájuk, aztán megint Soplira. Hátat fordított nekik, lehajolt, és remegő kézzel fölmarkolt egy vastagabb ágat. Hozzátette a rőzsenyalábhoz, majd fölvett egy másikat, egy harmadikat. Akkor fölegyenesedett és hátrafordult. Nem volt senki a völgyecskében, csak a vörhenyes fény izzott a fűszálakon. Visszabotorkált Kóborhoz, lehajította terhét, de egy szót sem szólt arról, amit az imént látott.

Éjszaka, valahányszor fölébredt az élő lelkektől üres föld rejtelmes sötétjében, hallotta maga körül a holtak szellemének suttogását. Megkeményítette akaratát, nem hallgatott rájuk, s így álomba szenderült megint.

Mindketten későn ébredtek, amikor a nap már tenyérnyire emelkedett a hegyek fölé, végre előbújt a ködből, és bevilágította a kihűlt földet. Miközben szerény reggelijüket elfogyasztották, a fejük fölött körözve megjelent a sárkány. Hatalmas szájából lángok lövelltek, orrlyukaiból füst gomolygott, és szikrák pattantak elő. Fogai csontpengékként villogtak a kísérteties megvilágításban. De nem válaszolt semmit, amikor Arren emberi nyelven rákiáltott:

— Nos, megtaláltad őt, Orm Embar?

A sárkány hátravetette a fejét, furcsán ívbe görbítette hosszú testét, borotvaéles karmaival vadul kapálta a levegőt. Azután gyors szárnyalással megindult nyugatnak, röptében vissza-visszanézve rájuk.

Kóbor fölragadta botját, és a földre sújtott vele.