Ursula Le Guin: A legtávolibb part

Amikor a tenger keleti pereme kivilágosodott, észak felől megjelent az égen egy hatalmas madár. Oly magasan, hogy szárnyát érték a korai napsugarak, amelyek még nem sütötték a földet. Csapásaival aranyló csíkokat rajzolt a levegőbe. Arren fölkiáltott és rámutatott. A mágus meglepetten kapta föl a fejét. Arcán kigyúlt a harag és az izgalom. Hangos kiáltást hallatott: „Nam hietha arw Ged arkvaissa!” — ami a Teremtés nyelvén annyit tesz: „Ha Kóbort keresed, itt megtalálod!” Erre, mint egy aranyrög, zuhanni kezdett, magasba nyújtott szárnnyal, mennydörgésként hasítva a levegőt, s orrlyukából füstölgő lángcsóvát fújva, egy ökröt egérként elkapni képes karmait előremeresztve a sárkány, akár egy sólyom, leszökkent a vízen ringó tutajra.

A szökőkutas udvarban a márciusi napsugár keresztültűzött a kőris- és szilfák zsenge lombján, a vízsugarak vidáman szökelltek és hullottak alá az árnyfoltokkal tarkított tiszta fényben. Az égre nyíló udvart négy magas kőfal ölelte körül. Azok mögött voltak a különféle helyiségek, más udvarok, folyosók, tornyok, átjárók, majd végül Kútfő Nagy Házának súlyos külső falai, amelyek ellenállnának bármiféle ostromnak, földrengésnek, sőt magának a tengernek is, hiszen nem csupán kőből, hanem legyőzhetetlen varázslatokból is építették őket. Kútfő ugyanis a Bölcsesség szigete, ahol a mágia tudományát tanítják, a Nagy Ház pedig a varázslás iskolája és legfőbb központja. A Nagy Ház központi helye viszont ez a kicsi udvar, mélyen elrejtve a falak között, ahol a szökőkút csobog, és fák hajladoznak esőben, napsütésben vagy a csillagok fényében.

A szökőkúthoz legközelebbi fa, egy nagyra nőtt berkenye gyökerei fölpúposították és megrepesztették az udvar márványlapjait. A réseket élénkzöld mohacsíkok töltötték ki, fölfelé kapaszkodva a csobogót körülvevő gyepfoltból. Egy legényke üldögélt ott egy alacsony, mohos márványtömbön. Kimerülten, figyelte a szökőkút központi vízsugarának hajladozását. Már majdnem férfi volt, de azért mégiscsak legényke, csinos, gazdag öltözékben. Arcát mintha aranyló bronzból öntötték volna, vonásai olyan finomak és nyugodtak voltak.

Mögötte, alig pár lépésnyire, a fák alatt, a központi gyepfolt másik szélén egy férfi állt, vagy csak úgy tűnt, mintha ott állt volna. Semmi sem volt bizonyos az árnyék és a meleg fény játszi tánca közepette. Mégis ott volt: fehér köpenyes férfialak, moccanatlanul. Úgy figyelte a fiút, ahogyan az szemlélte a szökőkutat.

A levelek zizegésén, a víz szökellésén és sustorgásán kívül semmi sem moccant és nem hallatszott.

A férfi előrelépett. A szellő megborzolta a berkenyefa lombját, meglibbentette alig kifeslett leveleit. A fiú talpra szökkent, karcsún és riadtan. Szembefordult a férfival, és meghajolt felé.

— Főmágus uram! — szólt halkan.

A másik megállt előtte. Alacsony, egyenes, erőteljes alakján csuklyás, fehér gyapjúköpeny. A leeresztett csuklya ráncai fölött, vörösesbarna arcából éles karvalyorr ugrott elő, egyik oldalán régi sebhelyek éktelenkedtek. Szemében éles, intenzív fény villant. Hangja mégis lágyan csendült:

— Kellemes itt üldögélni, a szökőkút udvarában. — Majd, megelőzve a legényke bocsánatkérését: — Hosszú út van mögötted, és nem pihentél. Ülj csak vissza.

Odatérdelt a medence fehér peremére, kinyújtott tenyerét odatartotta a felső csobogóból körben hulló vízcsöppek alá, áteresztve a vizet széttárt ujjai között. A fiú visszatelepedett a kőhalomra, és egy percig egy szó sem esett közöttük.

— Te vagy Rosszán és a Rosszáni szigetek fejedelmének fia — szólalt meg elsőként a főmágus —, Morred birodalmának örököse. Nincs ősibb örökség az egész Szigetvilágban, és nincs tisztább. Én már láttam Rosszán gyümölcsöseit tavasz idején és gyönyörködtem Berila aranytetőiben. Mi a neved?

— Arrennek hívnak.

— Ez a te hazád nyelvjárásának szava. Mit jelent a mi közös nyelvünkön?

— Kard — felelte a fiú.

A főmágus bólintott. Ismét csönd volt egy darabig. Aztán a fiú szólalt meg, nem vakmerően, de minden félénkség nélkül:

— Azt gondoltam, hogy a főmágus minden nyelvet ismer.

A férfi tovább nézte a kutat, s közben megrázta a fejét.

— És minden nevet…

— Minden nevet? Csak Segoy ismert minden nevet, aki kimondta az első szót, és a tenger mélyéből kiemelte a szigeteket. No persze — és az éles, kemény pillantás Arren arcára villant —, ha tudnom kell az igazi nevedet, akkor meg is tudom. De erre nincs most szükség. Számomra Arren leszel. Én pedig Karvaly vagyok. És mondd, milyen volt idevezető utad?

— Túl hosszú.

— Talán rossz szelek fújtak?

— Jó széllel jöttem, de rossz hírekkel, Karvaly uram.

— Mondd hát — szólt a főmágus szomorúan, s mégis úgy, mintha egy gyermek sürgetésének engedne. Mialatt Arren beszélt, tovább nézte a felső medencéből az alsóba csurranó vízcsöppek kristályfüggönyét. Nem úgy, mintha nem figyelne, hanem úgy, mint aki jóval többet hall a legényke szavainál.

— Tudja, uram, hogy atyám, a herceg is kötődik valahogy a varázsláshoz, hiszen Morred nemzetségéből származik, és ifjúsága idején egy évet itt is eltöltött Kútfő szigetén. Rendelkezik bizonyos erővel és tudással, de ritkán fordulhat ehhez a művészetéhez. Kormányoznia kell országát, fenntartania a rendet, irányítania a városok életét és a kereskedelmet. Szigetünk flottái messze elkalandoznak nyugatra, néha egészen a peremvidékig, hogy zafírt, marhabőrt és ónt vásároljanak. Idén, tél elején egy hajóskapitány, visszatérve városunkba, Berilába, olyan történetet mesélt, amelynek híre eljutott apám fülébe, mire elküldött egy embert, hogy hallgassa meg a történetet. — A fiú gyorsan, határozottan beszélt. Udvari népek között nevelkedett, és hiányzott belőle a fiatalok hebehurgyasága.

— A kapitány elmondta, hogy Narveluén szigetén, a hajók útvonalán tőlünk vagy ötszáz mérföldnyire nyugatra már semmiféle varázslat sem létezik. Nincs semmi erejük a varázsigéknek, és mind elfelejtették a mágikus szavakat. Atyám megkérdezte tőle, azért van-e így, mert minden bűbájos és varázsló elköltözött onnan, mire azt felelte: „Nem! Akadt még ott is néhány öreg varázsló, de már nem mondanak varázsigéket, sőt még üstfoltozásra vagy egy elveszett tű megkeresésére sem használják a varázserejüket.” Akkor atyám megkérdezte: „És Narveluén népe nem bánkódott emiatt?” Mire a kapitány azt felelte, hogy nem, mintha mit sem törődnének vele. Különben pedig, mondta még a kapitány, valami járvány is fölütötte náluk a fejét, az őszi betakarítás is igen gyengére sikeredett, de ügyet sem vetettek az egészre. Ott voltam — folytatta a fiú —, amikor mindezt elmesélte, és azt mondta, hogy mind olyanok voltak, mint valami holdkóros, mint akinek azt mondták, hogy egy éven belül meghal, az meg azzal hitegeti magát, hogy ez nem igaz, s hogy ő örökétig fog élni. „Úgy járnak-kelnek — mondta a kapitány —, mint akinek mit sem számít a való világ.” Más visszatérő kereskedők is ugyanezt mesélték, hogy Narveluén teljesen elszegényedett, és nem maradt arrafelé semmiféle varázserő. Persze mindez olyasmi, mint a Peremvidék meséi általában, s azok mindig furcsák, csak atyám töprengett rajtuk túl sokat.