Ursula Le Guin - A legtávolibb part

Vérvörös szárnyaival hasítva az alkonyi levegőt, Kalesszin kiért velük a nyílt tenger fölé, keletnek fordult, és nekivágott az útnak.

E nyári napokon az emberek óriási repülő sárkány alakját látták az égen Ully, majd Uszidéró, azután Ontuégó szigetének északi csücske fölött. A Nyugati Peremvidéken, ahol nagyon is jól ismerik őket, az emberek félnek a sárkányoktól. Mégis, amikor ez az egy elrepült fölöttük, a parasztok előmerészkedtek rejtekhelyükről, és akik látták őt, ilyeneket mondtak: „Nem pusztult hát el minden sárkány, ahogy gondoltuk. Lehet, hogy mégsem halt meg minden varázsló. Micsoda ünnepélyesség volt ennek a szárnyalásában! Lehet, hogy ez volt a legöregebb.”

Ha Kalesszin leszállt is útközben, senki sem látta, hol. Azokon a távoli szigeteken vannak őserdők és vad hegyek, ahová csak igen ritkán vetődik el ember, s ahol még egy sárkány is leszállhat észrevétlenül.

A Kilencven sziget vidékén azonban volt nagy sikoltozás és riadalom. Az emberek kétségbeesetten eveztek nyugat felé az apró szigetek között, kiáltozva a félelemtől: „Bújjatok el! Bújjatok el! A pendori sárkány megszegte a szavát! A főmágus odaveszett, és most jön a sárkány, hogy fölfaljon bennünket.”

A hatalmas acélszürke szörnyeteg ezután leszállás nélkül röpült el a kis szigetek, apró városkák és tanyák fölött, még csak le sem nézett, és arra sem méltatta őket, hogy egy lángcsóvát fecséreljen ilyen jelentéktelen zsákmányra. Tovaszállt, először Gert, azután Smarág fölött, átkelt a Legbenső-tenger térségein, és hamarosan látótávolságba érkezett Kútfő szigetéhez.

Az emberek emlékezetében soha, de még a legendák szerint is aligha merészkedett sárkány akár nyíltan, akár lopva e védett sziget erős falainak közelébe. Ez az egy azonban nem tétovázott. Kiterjesztett szárnyával súlyosan csapkodva, Kútfő nyugati partja fölé siklott, végigszállt a falvak és mezők fölött, egészen az Alkány városa fölé emelkedő zöldellő dombig. Ott végre puhán leereszkedett a földre, még egyszer fölcsapta bíborszín szárnyait, majd redőkbe hajtogatta őket. Nyugodtan letelepedett Kútfő dombjának tetején.

A tanulófiúk rohanvást özönlöttek elő a Nagy Házból. Semmi sem tarthatta volna vissza őket. Mégis, minden fiatalságuk dacára lemaradtak mestereik mögött, és csak másodikként érkeztek a dombhoz. Mire odaértek, a szent ligetéből előbújt Formamester már ott várta őket, fehér haja szinte világított a napfényben. Mellette állt a Változtató, aki két éjszakával azelőtt tért vissza egy hatalmas halászsas képében, csüngő szárnyakkal és kimerülten. Saját varázsigéi már jó ideje bebörtönözték őt ebbe az alakba, és nem is szabadulhatott tőle, míg vissza nem jutott a szent ligetbe, azon az éjszakán, amikor helyreállt az egyensúly, és ismét egész lett az, ami eltörött. Eljött a Hívó is, megnyúltan és rozogán, hiszen alig egy napja kelt föl betegágyából. Mellette toporgott az Ajtónálló.

Körülöttük tolongott a Bölcsek szigetének mindegyik mestere.

Látták, amint a sárkány nyakából leszállnak utasai: az egyik támogatja a másikat. Látták, amint különös elégedettséggel, vidáman és kíváncsian körültekintenek. A sárkány kőszoborként ült egy helyben, mialatt lekecmeregtek a hátáról, és megálltak mellette. Alig észrevehetően megmozdította a fejét, amikor a főmágus megszólította, és röviden válaszolt is neki. Azok, akik ránéztek ekkor, látták ferde metszésű, sárga szemét, hideg és mégis nevetéssel teli pillantását. Aki értette az ősi nyelvet, hallhatta, amint a sárkány ezt mondja:

— Elhoztam az ifjú királyt az ő országába és az öregembert az ő hazájába.

— Még egy rövid út vár ránk, Kalesszin — felelte neki Kóbor. — Én még nem érkeztem oda, ahová mennem kell. — Letekintett a Nagy Ház napfényben fürdő tetőire és tornyaira, s úgy látszott, hogy halványan elmosolyodik. Azután a mellette álló karcsú és magas ifjúhoz fordult. Arren ruhája megtépázott volt, ő maga sem állt valami biztosan a lábán a hosszú utazás kimerültségétől és az átélt megpróbáltatások okozta zavarodottságtól. Kóbor ekkor valamennyiük szeme láttára két térdre ereszkedett előtte, és mélyen meghajtotta deresszürke fejét.

Azután fölállt, megcsókolta a fiatal férfi arcát a következő szavak kíséretében:

— Amikor elfoglalod trónodat Enyhelyen, én uram és drága útitársam, uralkodj bölcsen és sokáig!

Ekkor a mesterekre, az ifjú varázslókra, a tanulófiúkra, a lejtőkön és a dombtetőn összesereglett városi népekre fordította tekintetét. Arca nyugodt volt, és szemében ugyanaz az időtlen mosoly bujkált, mint Kalesszinében. Elfordult a gyülekezettől, a sárkány térdébe és vállába kapaszkodva visszamászott a sziklatömbnyi szárnycsúcsok közé, és elfoglalta helyét, zablát nem ismerő gigászi hátasa nyakában. A bíborszín szárnyak dörögve széttárultak, és Kalesszin a vének véne egyetlen szökkenéssel a levegőben termett. Torkából lángözön és füstfelhő tört elő, csapkodó redős szárnya mennydörgést és szélvihart kavart. Tett egy félkört a zöldellő domb fölött, majd északkeleti irányban elröpült, a világóceánnak azon sarka felé, ahol Gont hegy-völgyes szigete emelkedik. Az Ajtónálló mosolyogva sóhajtotta utána: — Megtette, ami egyáltalán elvégezhető. Most megtér otthonába. Addig néztek a sárkány röpte nyomába a napfény és a tenger síkja között, míg el nem tűnt a szemük elől.

A Kóbor tetteiben úgy olvasható, hogy ő, aki akkor a főmágus volt, eljött a minden szigetek királyának koronázási ünnepségeire, a világ szívében, Enyhelyen, a Kard tornyába. A hősi ének szerint, amikor a koronázás szertartása véget ért, és elkezdődött a hosszú ünnepségsorozat, ő otthagyta a mulatozó gyülekezetet, és egyedül leballagott az enyhelyi kikötőbe. Ott ringatózott a vízen egy csónak, kopott, viharvert, sok-sok esztendő terheitől megviselt. Kóbor nevén szólította a hajót:

— Messzilátó! — mire az odasiklott hozzá. Miután a mólóról beugrott a csónakba, Kóbor hátat fordított a földnek, a hajó pedig szél, vitorla és evezők nélkül megindult vele. Kivitte őt a kikötőből, ki az öbölből, és elment nyugat felé a szigetek között, végig a tengeren, amerre a nap leszáll. Azóta nem hallott róla senki.

Gont szigetén azonban másként mesélik ezt a történetet. Úgy tartják, hogy maga az ifjú király, Lebannen jött el, hogy megkeresse Kóbort és elhívja a koronázási ünnepre. De nem találta meg őt sem Gont kikötőjében, sem Re Albi városában. Senki sem tudta megmondani, hol lehet, csak annyit tudtak az emberek, hogy gyalog indult föl, az erdő borította hegyek felé. Gyakran tett így, mesélték, hogy hosszú hónapokig vissza se térjen, és senki sem ismerte magányos útjait. Némelyek fölajánlották, hogy megkeresik, de a király leintette őket, mondván:

— Nagyobb az ő királysága az enyémnél.

Azután lejött a hegyről, hajóra szállt, és visszatért Enyhely nagy szigetére, hogy megkoronázzák.