Ursula Le Guin - A legtávolibb part

— És ebbe a varázslásba belehaltál.

— Igen. Meghaltam. Igen, volt bátorságom meghalni, hogy megtalálhassam azt, amire ti, hitvány alakok hiába vadásztatok: a halálból visszavezető utat! Kinyitottam azt a kaput, amely az idők kezdete óta zárva volt. És íme, most szabadon eljöhetek ide, és szabadon visszatérhetek az élők világába. Egyedül az emberek között és egyedül az idők végtelenségében, én lettem egyszerre mindkét világ ura! És a kapu, amelyet kitártam, nem csupán itt létezik, hanem az élők tudatában, létük legrejtettebb bugyraiban is, ahol mind egyenlőek vagyunk a sötétségben. Ezt tudják az élők, és kénytelenek eljönni hozzám. És a holtak is kénytelenek elébem járulni, mivel nem veszítettem el az élet titkának kulcsát. Át kell lépniök azon a kőfalon, amikor megidézem őket. Így kell tennie minden léleknek: királyoknak, varázslóknak és büszke dámáknak. Meg kell járniok az utat oda-vissza az életből a halálba, amikor csak úgy parancsolom. Mindnek elébem kell járulnia: élőnek és holtnak egyaránt, elébem, aki meghaltam, és mégis élek.

— És ugyan hol járulnak eléd, Kob? Hol tartózkodsz te igazán?

— A két világ között.

— De hiszen az sem élet, sem halál. Mondd meg nekem, Kob, mi hát az élet?

— A hatalom!

— És mi a szeretet?

— Hatalom — ismételte meg a vak ember nyomatékosan, magasra fölvonva a vállát.

— És mondd, mi a fény?

— Sötétség.

— Mi a te neved?

— Nincs nevem!

— E világon is mindennek megvan a maga igazi neve.

— Akkor mondd meg a magadét!

— Én a Kóbor nevet kaptam. És te?

A világtalan alak tétovázott egy darabig, majd kinyögte:

— Kob.

— Ez csak a köznapi neved volt, nem az igazi. Mi hát a valódi neved? Hol van a te igazságod? Otthagytad talán Páln szigetén, ahol meghaltál? Sok mindent elfeledtél már, lám, te, két világ ura! Elfelejtetted a fényt, a szeretetet s végül a saját nevedet is.

— Kezemben van hát a neved s ennélfogva a hatalom fölötted, Kóbor főmágus… — Kóbor, aki főmágus volt, amikor még élt.

— A nevemnek semmi hasznát sem veheted — felelte Kóbor. — Egyáltalán nincs rajtam hatalmad! Én élő ember vagyok. Testem ott hever Magador partján a napfényben, e forgandó világ felszínén. Amikor az a test majd meghal, ide kerülök én is. De csak mint név. Csupán a nevem jön ide, az árnyékom. Hát nem érted? Hát sohasem értetted? Te, aki oly sok halott árnyát idézted magad elé, aki magadhoz parancsoltad az elhunytak lelkeit, még Vandór-Akbéét, közülünk a legbölcsebbikét is! Nem fogtad föl, hogy ő, még ő is csak egy árnyék, puszta név? Az ő halála nem tette kisebbé az életét. Nem tette kisebbé saját magát sem! Ő máig ott van… ott, és nem itt! Itt nincs semmi, csak árnyak és por. Ő ott van a földön, és vele a napsütés, a fák lombja, a sas szárnyalása. Ő él. És tovább él minden cselekedete. Tettei újjászülettek, és sohasem felejtődnek el, annak a világnak sohasem lesz vége. Örökké megmarad. Kivéve téged. Neked már nem lesz igazi halálod. Te elveszítetted az életet, el a halálodat, csupán azért, hogy nyomorult énedet megmenthesd. Tenmagadat! A te halhatatlan énedet! De hát mi az? Ki vagy TE?

— Én… én vagyok. Az én testem nem porlad el, nem hal meg…

— Egy eleven test szenved a fájdalomtól, Kob. Egy eleven test egyszer megöregszik… és meghal. A halál az az ár, amit életünkért fizetünk, és minden életért.

— De én nem fizetem meg! Igaz, meghalhatok, de a következő pillanatban máris élhetek tovább. Engem nem ölhet meg senki. Halhatatlan vagyok! Egyes-egyedül én maradok ÉN, örökkön örökké!

— Mondd hát akkor, ki vagy?

— Én vagyok a halhatatlan.

— Mondd a neved!

— Én vagyok a király!

— És mi az én nevem? Még egy perce sincs, hogy elárultam neked. Mondd ki a nevemet!

— Te nem vagy valódi. Neked nincs neved. Csak én létezem!

— Igen létezel, de névtelenül és alaktalanul. Nem láthatod a napvilágot, és nem látod a sötétséget sem. Elárultad a zöld mezőket, a napot és a csillagokat, hogy megmentsd magadat. De nincs igazi éned. Mindaz, amit eladtál, az te magad voltál. Mindent odavetettél hát… semmiért. Ezért parancsolnád magadhoz az egész világot, mindazt a fényt és életet, amit elveszítettél, hogy kitöltsd vele a benned lévő űrt. De a semmit nem lehet megtölteni. Sem a föld valamennyi éneke, sem az ég minden csillaga nem töltheti ki a te ürességedet.

Kóbor hangja ércesen csengett, ott, a sötét hegyek alatti hideg völgyben, és a világtalan alak visszatántorodott előle. Fölemelte az arcát. Megcsillant rajta a halvány csillagfény. Úgy látszott, mintha sírna, de nem csordultak ki a könnyei, mivelhogy szemei sem voltak. Kinyitotta és becsukta a száját, mely sötétséggel volt teli. Nem törtek elő belőle szavak, csak valami keserves nyögés. Végül kipréselt egy alig kivehető szót eltorzult ajkai közül, mely így hangzott: élet!

— Én visszaadnám az életedet, Kob, ha tudnám. De nem tehetem. Hiszen halott vagy. De megadhatom néked a halált.

— Nem! — sikoltott föl a világtalan ember élesen, majd ismét: — Nem, nem! — És zokogva a földre rogyott, miközben arca épp oly száraz maradt, mint a sziklás folyamágy, amelyben víz helyett csupán az éjszaka sötétje hömpölygött tova. — Nem teheted. Senki sem szabadíthat meg engem, soha. Megnyitottam a kaput a világok között, és képtelen vagyok rá, hogy visszazárjam. Senki sem csukhatja be megint. Húz, egyre csak húz maga felé. Vissza kell térnem hozzá. Ki kell lépnem rajta, majd visszatérnem ide, a porba, a hidegbe és a csöndbe. Csak szív, csak szív maga felé. Nem távozhatom tőle. Nem zárhatom be. Végül majd elszippantja a világ világát. Minden folyó olyan lesz, mint ez a száraz meder. Nem létezik olyan erő, mely becsukhatná az ajtót, amit én kinyitottam!

Szavaiból és hangjából a reménytelenség, a diadal és a rettegés szörnyű elegye szólt.

— Hol van? — Ennyi volt Kóbor minden válasza.

— Arrafelé. Nem messze. Eljuthattok oda. De ott már nem tehettek semmit. Nem csukhatjátok be. Ha minden erőtöket egyedül erre fordítanátok, az sem lenne elég. Arra semmi sem elég.

— Meglehet — felelte Kóbor. — Ám te a kilátástalanságot választottad, ne feledd, hogy mi még nem. Vezess oda bennünket!

A világtalan ember fölszegte a fejét. Vonásain láthatóan küzdött egymással a félelem és a gyűlölet. A gyűlölet győzedelmeskedett:

— Nem teszem! — kiáltotta.

E pillanatban Arren előrelépett, és így szólt:

— De, megteszed!

A vak férfialak nem moccant. A holtak világának hideg csöndje és feketesége ölelte körül őket és nyelte el szavaikat.

— És te ki vagy?

— A nevem Lebannen.

Megszólalt Kóbor:

— Te, aki királynak nevezed magadat, nem tudod, kivel állsz szemben?

Kob erre is néma csöndbe burkolózott. Végül, némelyest lihegve megszólalt:

— De hiszen ti halottak vagytok… ő is halott. Nem mehettek vissza! Innen nincs kiút. Fogságban vagytok itt. — Amint ezt kimondta, kialudt körötte a fény, csak annyit hallhattak, hogy hirtelen megfordul, és elsiet tőlük a még sötétebb sötétségbe.

— Adj nekem fényt, uram! — kiáltott föl Arren, mire Kóbor feje fölé emelte varázsbotját, fényével széthasítva ezt az ősi sötétséget, amelynek sziklákkal és árnyakkal zsúfolt ösvényén a világtalan ember magas, görnyedt alakja bukdácsolva, kapkodva kapaszkodott fölfelé, különös, mégsem vakon tapogatózó léptekkel. Nyomában csörtetett Arren, kezében a kard, azután pedig Kóbor.