Ursula Le Guin - A legtávolibb part

Az ősi nyelvet ugyan nem beszélte, de mégsem maradt néma:

— Üdvözöllek téged, Orm Embar, sárkányfejedelem! — kiáltotta világos szóval, ahogy az egyik herceg köszönti a másikat.

Csönd lett. Arren szíve keményen, kimérten dobogott. A mellette álló Karvaly viszont szélesen mosolygott.

Ezután a sárkány szólt megint, és Karvaly válaszolt neki. Arren számára igen hosszan tartott ez a beszélgetés, és meglepően hirtelen szakadt vége. A sárkány egyetlen hatalmas szárnycsapással, amellyel majdnem fölborította a csónakot, a magasba emelkedett és elszállt. Arren a napra pillantott és látta, hogy alig hanyatlott alább az égen. Nem is tartott olyan sokáig hát ez az egész. A varázsló arca azonban hamuszürke volt, és amikor a fiú felé nézett, szeme különösen csillogott. Lerogyott az evezőpadra.

— Jól csináltad, fiam — szólalt meg rekedten —, nem könnyű dolog sárkányokkal társalogni…

Arren előkerített valami elemózsiát, hiszen aznap még egy falatot sem ettek. A varázsló meg sem szólalt, amíg nem csillapították éhségüket és szomjukat.

Ekkorra a nap már közel járt a látóhatárhoz, bár ezen az északi vidéken. Így nyár dereka táján még későn és lassan köszöntött be az este.

— Figyelj hát — szólalt meg végül —, Orm Embar a maga szűkszavú módján sok mindent elmondott nekem. Szerinte az, akit keresünk, Magadoron van, és még sincs ott. Egy sárkánynak valahogy mindig nehezére esik az egyenes beszéd. A gondolataik sohasem egysíkúak. S ha valamelyikük megmondaná is az igazat egy embernek, ami nagyon ritkán fordul elő, nem tudja, hogyan néz ki az igazság emberi szemmel. Ezért aztán megkérdeztem tőle: „Talán úgy, ahogy atyád, Orm is Magador szigetén van, és mégsincs ott?” Hiszen tudod, hogy Orm és Vandór-Akbé ott oltották ki egymás életét. De erre is csak azt válaszolta: „Igen is meg nem is. Megtalálhatod őt Magadoron és mégsem Magadoron.” — Karvaly elhallgatott, és gondolataiba elmerülve rágcsált egy darab kemény kétszersültet. — Talán úgy érti, bár ez az ember nincs ugyan Magadoron, mégis oda kell mennem, hogy eljuthassak hozzá. Talán… Akkor megkérdeztem tőle, mi történt a többi sárkánnyal. Erre elmondta, hogy ez az ember járt a sárkányok között, és egyáltalán nem félt tőlük, mert még ha megölik is, eleven testében tér vissza a halálból. Ezért azután inkább ők rettegnek tőle, mint valami természeten kívül álló lénytől. Félelmük révén kiterjesztheti rájuk a varázserejét, megfosztja őket a Teremtés igéjétől, és saját vad természetük prédájául veti népüket. Így azután sorban szétmarcangolják egymást, vagy öngyilkosságot követnek el, a tenger vizébe vetve magukat, ami szörnyű halál a tűzkígyók, a szelek és a tűz szárnyas fenevadjai számára. Végül nekiszegeztem a kérdést: „És hol van a te urad, Kalesszin?” Amire csak annyit válaszolt, hogy „Nyugaton”. Ez pedig jelentheti azt, hogy Kalesszin elrepült azokra a földekre, amelyek a sárkányok szerint túl vannak minden hajók járta határon, de az is lehet, mégsem azt jelenti. Így tehát kifogytam kérdéseimből, mire ő is föltette a magáét: „Észak felé visszatértemben elrepültem Kaltuel és Ingat fölött. Kaltuelen azt láttam, hogy a falusiak egy oltárkövön csecsemőt áldoznak föl, Ingaton pedig azt, hogy a varázslójukat kövekkel agyondobálják. Mit gondolsz, Kóbor, fölfalják azt a kisdedet? Vagy tán a varázsló visszajön a halálból, és kövekkel hajigálja meg a falusi népet?” Azt hittem csúfolódik velem, és már haraggal szóltam volna hozzá, amikor megértettem, hogy ez bizony nem tréfa. Hozzá is tette még: „A dolgokból elszivárgott az értelem. Van valahol egy lyuk a világon, és kifolyik rajta a tenger. Valahová elrejtőzik a fény. Itt maradunk a kiszáradt földön. Nem lesz többé beszéd és nem lesz elmúlás.” Ekkor értettem csak meg igazán, mit is magyaráz nekem.

Arren nem értett belőle semmit, de annál inkább megrendült. Karvaly ugyanis, a sárkány szavait fölidézve félreérthetetlenül saját igazi nevén nevezte magát. Ennek hatására Arren emlékezetében kínosan megelevenedett annak az eszelős asszonynak a képe, aki kikiabálta Lorbanery szigetén, hogy „az én nevem Akaren!”. Ha a varázserőt, a zenét és a dalt, a beszédet és a bizalmat meggyöngíti valami az emberek között, ha úgy tör rájuk a téboly és a rettegés, mint a sárkányokra, akik értelmüket elveszítve egymás életére törnek, ha mindez így van, vajon elkerüli-é majd az ő urát? Ő talán annyira erős?

Egyáltalán nem látszott erősnek, amint kétszersültből és füstölt halból álló vacsorája fölé görnyed, megperzselődött végű, őszes hajával, keskeny kezével és megfáradt arcával.

A sárkány mégis tartott tőle.

— Mi rágja a lelkedet, fiam?

Vele szemben csak az igazság segíthet…

— Uram, kimondtad a titkos nevedet.

— Ó, lám, igaz. Egészen megfeledkeztem róla, hogy korábban nem tettem. Ismerned kell az igazi nevemet, ha eljutunk oda, ahová készülünk. — Ételét rágcsálva nézett föl a fiúra. — Azt gondoltad tán, hogy szenilis lettem, és csak úgy motyogom magam elé a nevemet, mint valami csipás vénember, akiben nincs már sem értelem, sem szégyenérzet? Nos, még nem, fiam!

— Neem! — mondta Arren annyira megzavarodva, hogy más szó egyszerűen nem jött ki a száján. Nagyon kimerült is volt: hosszú volt ez a nap és tele sárkányokkal. És előttük is egyre sötétebbre váltott az út.

— Arren — szólt hozzá a varázsló —, nem, Lebannen, ahová most megyünk, ott nincs hol elrejtőzni és nincs rejtőzködés. Ott mindent a saját nevén neveznek.

— A holtakat úgysem érheti sérelem — mormolta Arren komoran.

— Ó, nem csak ott, nem csak a halálban viselik az emberek igazi nevüket. A legkiszolgáltatottabbak, a legsérülékenyebbek: akik szeretetet adtak, és nem követelik azt vissza, azok kimondják egymás nevét. A hűséges szívűek, az életüket föláldozok… Kimerültél, fiam. Feküdj le és aludj! Most nincs más dolgunk, csak az irányt kell tartanunk egész éjjel. Reggelre pedig megpillantjuk világunknak utolsó szigetét.

Megejtő gyengédség vibrált a hangjában. Arren összegömbölyödött a hajófenéken, és azon nyomban szemére lopódzott az álom. Még hallotta, amint a varázsló belekezd egy lágy, majdnem suttogó énekbe, nem köznyelven, hanem a Teremtés nyelvén. Végre-valahára kezdte megérteni a szavakat, kezdett visszaemlékezni rájuk, ám mielőtt végképp eljutott volna agyáig az értelmük, mély álomba merült.

A varázsló csöndben elpakolta a kenyeret és a húst, ellenőrizte a kötélzetet, mindent elrendezett a csónakban, azután a vitorla feszítőkötelét markába szorítva letelepedett a leghátsó evezőpadra, és erős varázsszelet parancsolt a vitorlába. A Messzilátó fáradhatatlanul tört előre észak felé, mint kilőtt nyílvessző az óceán fölött.

Lenézett Arrenre. A fiú alvó arcát bíborszínűre festette a hosszan tartó alkonypír, sűrű haját borzolta a szellő. A Nagy Ház szökőkútja melletti kövön üldögélő legényke könnyed, lágy vonású királyfiképe e néhány hónap alatt teljesen megváltozott. Arca megnyúlt, keményebb lett, és sokkal több erőt sugárzott. Mégis ugyanolyan vonzó volt, mint azelőtt.

— Nem találtam mást, aki követhetne ezen az úton — mondta Kóbor, a főmágus az alvó fiúnak hangosan. Vagy talán a puszta szélnek beszélt? — Senki mást, csak téged. És neked a te utadat kell végigjárnod, nem az enyémet. A te királyságod valamelyest az enyém is lesz. Hiszen én ismertelek föl elsőnek. Én láttalak meg először igazán. Jobban áldják majd ezért nevemet a kései utódok, mint bármi másért, amit életemben véghezvittem mint varázsló… Ha egyáltalán lesznek kései utódok. Először nekünk kettőnknek még oda kell állnunk az egyensúly mezsgyéjére, az egész világ emelőpontjára. És ha én elbukom, elbuksz te is, és mindenki más… Jó időre, hosszú időre. De még a sötétség sem tarthat örökké. S különben is ott vannak, ott vannak a csillagok… Ó, de szeretném látni, amint Enyhelyen megkoronáznak, amint ragyog a napsugár a Kard tornyának csúcsán és a gyűrűn, amelyet elhoztunk Atuanból, a sírok sötét mélyéről, Tenar és én, még mielőtt te megszülettél.