Ursula Le Guin - A legtávolibb part

Jessage már a hátuk mögött maradt. Csak egy kékes piszokfolt, egy távoli pötty volt a tengeren.

— Akkor hát én az ő szolgája vagyok — mondta Arren.

— Az vagy. Én pedig a tied.

— De végül is, ki ő? Mi ő?

— Egy ember, azt hiszem… mint te vagy én.

— Talán az, akiről egyszer már beszéltél… Enyhely varázslója, aki visszaparancsolta e világra a holtakat? Ő lenne az?

— Könnyen meglehet. Nagy hatalma volt, és az egészet a halál tagadására használta föl. Ismerte a pálni törvények hatalmas erejű varázsigéit. Ifjú voltam és ostoba, amikor magam is használtam egyiket, szörnyű bajt hozva ezzel magamra. Ám ha egy öreg és erős ember használja őket, mit sem törődve a következményekkel, mindannyiunkra elhozhatják a pusztulást.

— Nem azt mondtad, hogy az az ember már meghalt?

— Igaz — felelte Karvaly —, azt mondtam.

Ezután többet nem beszéltek.

Éjszaka a tenger tele volt tűzzel. A Messzilátó orráról élesen visszacsapódó hullámok és minden, a felszín közelében úszó hal mozgása eleven és erős fénnyel sziporkázott. Arren a párkányon nyugvó karjára hajtott fejjel szemlélte a habzó és tekergő ezüstös sugárzást. Belemártotta a kezét a vízbe, majd kiemelte, mire lágy fény csörgött le az ujjairól.

— Idenézz! — kiáltotta. — Én is varázsló vagyok!

— Ez az adottság benned nincs meg — válaszolta útitársa.

— No hiszen, sok hasznomat veszed nélküle — mormolta a fiú tovább nézve a szüntelen vibrálást —, ha majd találkozunk az ellenséggel.

Abban reménykedett ugyanis, méghozzá kezdettől fogva, hogy a főmágus azért választotta őt, egyedül őt erre az utazásra, mert rejlik benne valamilyen titokzatos, veleszületett ős erő, Morred után, amely majd a végszükség esetén, a legsötétebb órán életre kel, s így megmentheti magát, urát és az egész világot az ellenségtől. Most utoljára, még egyszer erre a reménységre gondolt, és ráébredt, hogy elvesztette. Olyan volt ez, mintha arra emlékezne, hogy kisfiú korában égető vágyat érzett apja koronájának felpróbálására, és keservesen sírt, amikor nem engedték meg neki. Ez a reménysége éppoly elvetélt és gyermeteg volt. Nem volt benne semmi varázserő, és nem is lesz sohasem.

Még eljöhet az idő, amikor fölteheti, sőt föl kell tennie atyja koronáját, hogy Rosszán fejedelmeként uralkodjon majd. Most azonban kis dolognak tűnt ez, ahogy hazája is kicsiny és távoli helynek. Nem jelentett ez hűtlenséget. Csupán a hűsége nagyobb dologhoz kötötte immár, maga is megnőtt, és magasra törő reményeket táplált. Saját gyöngéit is megismerte, s így azt is megtanulta, hogyan mérheti föl igazi erejét. Azzal tisztában volt, hogy erős. De mit ér ez az erő, ha nincsenek különleges adottságai, nincs mit fölajánlania mesterének szolgálatain és őszinte szeretetén kívül? Elég lesz-e mindez ott, ahová most igyekeznek?

Karvaly mindössze ennyit mondott:

— Sötét helyre kell vinnünk a gyertyát, hogy láthassuk a fényét. — Arren megpróbált vigaszt meríteni szavakból, mégsem jött el számára az igazi megnyugvás.

Amikor másnap reggel fölébredtek, szürke volt az ég, és szürke volt a tenger. Az árboc fölött opálos kékké világosodott az égbolt, mivel a köd alacsonyan telepedett a vízre. Az északi emberek, mint a rosszáni Arren vagy a gonti Karvaly, szívesen látták a ködöt, mint valami régi jó barátot. Lágyan burkolta be a csónakot, nem láthattak messzire, de úgy érezték magukat, mint valami barátságos szobában, a fény kopár világa és a kemény szelek után. Lassan visszatértek saját éghajlatukba: körülbelül Kútfő magasságában járhattak ekkortájt.

A ködös vizektől, amelyeken éppen hajóztak, mintegy hétszáz mérföldnyire keletre tiszta napsugarak fürösztötték a kútfői domb zöld koronáját, a szent liget fáinak lombját és a Nagy Ház magas, meredek tetejét.

A déli torony egyik szobájában, egy igazi varázslóműhelyben, amely tele volt retortákkal és lombikokkal, pocakos, szűk nyakú üvegpalackokkal, vastag falú kemencékkel és kis lángú melegítőlámpákkal, fogókkal, fújtatókkal, munkapadokkal és csipeszekkel, ezernyi dobozzal, üvegcsével és lekötözött tetejű csuporral, rajtuk köznyelvi vagy titkosabb rúnákkal, az alkímia, az üvegfúvás, fémötvözés mesterségének, a gyógyítás tudományának mindeme kellékeivel telezsúfolt asztalok és polcok között állt Kútfő két mestere: a Változtató és a Hívó.

Az őszülő hajú Változtató egy nagy, csiszolatlan gyémánthoz hasonló követ tartott a kezében. Hegyikristály volt, mélyében halványan ametiszttel és valami rózsaszínű anyaggal színezve, különben tiszta, akár a víz. Ha valaki belenézett, a tisztasága mélyén mégis láthatott valami szennyezést. Felülete semmit sem tükrözött vissza a környező, külső valóságból. Mélysége sok rétegben tárult föl, egyre távolabb és távolabb, míg el nem vezetett az álmok világába, ahonnan már nem volt visszaút. Ez volt Szeliát köve. Sokáig volt Út fejedelmeinek birtokában, néha csupán mint kincstáruk dísze, máskor álomhozó varázsszerként vagy gonoszabb mesterkedésre is használták, mivel ha valaki túlságosan soká és avatatlanul bámult feneketlen mélységeibe, elveszíthette a józan eszét. Az Útról származó főmágus, Genser hozta magával Kútfőre a követ, mivel egy valódi varázsló kezében a kristály megmondta az igazságot.

Persze minden egyes embernek más és más az igazsága.

Változtató kezében tartotta a követ, és egyenetlen felületén keresztül végtelen, halvány színekben játszó és vibráló mélységeiben elmerülve hangosan sorolta, mi mindent lát benne.

— Magam előtt látom a földet, mintha Onn hegyén állnék a világ közepén, és minden itt lenne a lábam alatt a legmesszibb peremvidék legtávolabbi szigetéig és még azon is túl. Minden világosan látható. Hajókat látok Ilién vizein, látom a kemencék tüzet Sziklaréven, és látom e torony tetejét, ahol most állunk. De Kútfőtől lejjebb már semmit. Nincsenek földek délen. Nincsenek szigetek nyugaton. Nem látom Gázlóit ott, ahol lennie kellene, sem a Nyugati Peremvidék egyetlen szigetét, még a legközelebbi Pendort sem. Hová tűnt Eszk és Szorreszk? Rosszánt homály fedi, valami szürkeség, mint egy pókháló. Valahányszor belenézek, újabb szigetek hiányoznak, s ahol egykor voltak, nincs más, csak a sima tenger. Mint a Teremtés napja előtt… — Az utolsó szón megbicsaklott a hangja, mintha nehezen akarná elhagyni a száját.

Letette a követ elefántcsont tartójára, és ellépett mellőle. Jóindulatú képe megnyúlt.

— Mondd, te mit látsz? — kérdezte társát.

A Hívó Szó mestere fölvette a kristályt, és lassan forgatta, mintha durva felületen azt a helyet keresné, ahol tekintete beléhatolhat. Sokáig babrált vele feszült arckifejezéssel. Végül letette, és ennyit mondott:

— Keveset látok, Változtató. Töredékeket, részleteket. Nem állnak össze egésszé.

Az ősz hajú mester ökölbe szorította a kezét.

— Nem különös már ez is?

— Hogy érted?

— Gyakran cserbenhagy a látásod? — kiáltotta a Változtató, mintha megmérgedt volna. — Hát nem látod, hogy valami… — Pár mély lélegzetet vett, mielőtt folytatta volna. — Hát nem érzed, hogy egy kéz fogja be a szemedet, ahogyan az én számat is?

— Túlságosan fáradt vagy, uram — mondta a Hívó.

— Hívd elő a kő valóságát! — szólt a Változtató uralkodva magán, de mégis szokatlanul feszült hangon.