Ursula Le Guin - A legtávolibb part

Amikor Arren visszanézett, a tutajvárosból már csak néhány szétszórt póznát és a víz szintje fölött lebegő fadarabot látott: a kunyhókat és a fáklyapóznákat. Hamarosan azok is belevesztek a tenger fölött elömlő fény vibrálásában. A Messzilátó szárnyalt előre. A hullámokat hasító gerince finom kristálypermetet szórt a levegőbe, és száguldásuk szele lobogtatta a fiú sörényét, hunyorításra kényszerítette szemhéját.

Nincsen földi szél, amely ily gyorsan röpíthette volna a kis hajót, hacsak nem egy hatalmas vihar, de az el is süllyeszthette volna a tenger vad hullámaiban. Nem e világi szél, hanem a varázsló igéje és hatalma hajtotta előre ilyen sebesen.

Sokáig állt az árboc mellett, és árgus szemekkel nézett előre. Végül leült megszokott helyére a kormányrúd mellett, egyik kezével megragadta, és Arrenhez fordult.

— Orm Embar volt az — mondta —, Magador sárkánya, annak a nagy Ormnak a leszármazottja, aki megölte Vandór-Akbét, és megöletett általa.

— Talán vadászúton járt, uram? — kérdezte Arren, nem lévén biztos benne, hogy társa köszöntötte-é a sárkányt, vagy a rettegés szavával szólt vele.

— Rám „vadászott”. Akit a sárkányok keresnek, meg is találják. Ezúttal azért jött, hogy a segítségemet kérje. — Kurtán fölkacagott. — Olyan dolog ez, amit el sem hinnék, ha más mondaná nekem. Hogy egy sárkány egy emberhez fordul segítségért. Ráadásul, hogy éppen ez! Nem a legöregebb, bár nem is fiatal, viszont fajtájának legerősebbike. Nem titkolja a nevét. Nem tart tőle, hogy bárki is hatalma alá vetheti. És nem is próbál lóvá tenni, amint az fajtájának szokása. Sok évvel ezelőtt Magadoron meghagyta az életemet, és elárult nekem egy nagy titkot: annak titkát, hogyan állítható helyre a királyok rúnája. Neki köszönhetem Vandór-Akbé gyűrűjét. De sohasem gondoltam rá, hogy megháláljam a szívességét, egy efféle hitelezőnek!

— És mit kért tőled?

— Azért jött, hogy megmutassa az utat, amelyet keresek — felelte a mágus elkomorulva.

Majd rövid hallgatás után: — Azt mondta: „Nyugaton van egy másik sárkánylovag. Az elpusztításunkon munkálkodik, és még a miénknél is hatalmasabb az ereje.”. Mire én: „Még a tiednél is, Orm Embar?”. Azt felelte rá: „Még az enyémnél is. Szükségem van rád. Kövess, minél sebesebben!” E megkötő szónak engedelmeskednem kellett.

— Ennél többet nem tudsz?

— Hamarosan többet is megtudok.

Arren föltekerte a kikötőköteleket, helyére tette, és hozzálátott egyéb apró munkálatok elvégzéséhez a hajón, de egész idő alatt lelkében rezgett az izgalom feszültsége, mint egy íj megfeszített húrja, és hangjában is ez a nyugtalanság rezdült, amikor később megszólalt:

— Ez különb útikalauz — mondta rekedten —, mint a többiek voltak.

Karvaly ránézett és fölnevetett.

— Így igaz! — mondta. — Ezúttal nem tévesztjük el a célt, azt hiszem.

Így indult a két ember hosszú vágtájának az óceán hátán. Ezer mérföld, ha nem több választotta el őket az ismeretlen óceánon a tutajlakók és Magador, minden szigetek legnyugatabbika között. Nap nap után, a ragyogó horizontból kiemelkedve és bíborszínű estébe visszabújva nyugaton, a nap arányló íve és a csillagok ezüstös pályája alatt a csónak észak felé tört előre, egyedül az egész végtelen óceánon.

A nyári verőfényben néha komor viharfelhők gyülekeztek a távolban, bíborszín árnyakat vetve a látóhatárra.

Arren ilyenkor láthatta, amint a varázsló fölállva, szavával és kezének mozdulatával magukhoz intette azokat a felhőket, hogy a csónakra ürítsék gyomruk vízterhét. Ilyenkor csapkodtak a villámok a felhők között, és dühödten bömbölt a mennydörgés. A varázsló mégis ott állt, fölemelt karral mindaddig, amíg az eső le nem zúdult rájuk, a hajón kirakott edényekbe, magába a csónakba és a tengerre, egészen ellapítva a hullámokat félelmes erejével. Mindketten boldogan mosolyogtak ilyenkor, mivel élelmük volt elég, még félre is tehettek belőle, de a jó víznek nagyon is híján voltak. És persze örömmel töltötte el őket, hogy a vihar dühöngő indulata engedelmeskedett a mágus szavának.

Arren elcsodálkozott ezen az erőn, amelyet társa ily könnyedén használt, s végül nem bírta tovább, megszólalt:

— Utunk kezdetén nem használtad a varázserődet!

— Kútfőn az első és az utolsó lecke ez: Azt tedd csak, ami szükséges! Sohase többet!

— Akkor a közbülső leckék biztosan arra tanítanak meg, mikor mi szükséges.

— Így van. Mindenkinek tisztelnie kell az egyensúlyt. Amikor maga az egyensúly bomlik meg… mást is figyelembe kell vennünk. Különösen a sietség kényszerét!

— De hogy lehet az, hogy a Délvidék varázslói és mára már talán az egész világéi… még a tutajváros dalnokai is… elveszítették tudásukat, kivéve téged?

— Mivel én semmire sem vágyom a saját tudásomon kívül — felelte Karvaly.

Aztán kisvártatva hozzátette, lágyabb hangon:

— És ha hamarosan el kell veszítenem, legalább addig a lehető legjobban akarom fölhasználni, ameddig tart belőle.

Mostanában valóban volt benne valami könnyelműség, valami őszinte öröm a hatalmának használatában, amit Arren, látván eddigi óvatosságát, még csak nem is föltételezett róla. A mágusok örömet lelnek a trükkökben, hisz a varázslók mind csalók is. Amikor Karvaly álcázta magát Ront városában, s amivel annyira meglepte Arrent, számára játék volt csupán. Méghozzá könnyű játék olyasvalaki számára, aki nem csupán arcát vagy hangját képes elváltoztatni tetszése szerint, hanem egész testét, sőt lényét is, hogy akaratának megfelelően hallá, delfinné vagy sólyommá váljon. Egyszer például így szólt a fiúhoz:

— Figyelj, Arren! Megmutatom neked Gont szigetét. — Ezzel fölemelte színültig töltött vizesdézsájuk tetejét, és a víz tükrére mutatott. Sok egyszerű vajákos is képes valamilyen képeket varázsolni bármilyen víztükörre. Ezúttal ő is így tett: a tenger szürke síkjából kiemelkedett egy felhőkbe burkolózó hegycsúcs. Azután a kép megváltozott, és Arren világosan láthatott egy magányos szirtet azon a hegyvölgyes szigeten. Mintha egy madár, sirály vagy sólyom lenne, amely a part mellett lebeg a szél szárnyán, úgy látja azt a sziklát, amint kétezer lábnyi mélységben kiemelkedik a megtörő hullámok közül. A magas partszegélyen állt egy kicsi ház. — Az ott Re Albi — mondta Karvaly —, ott lakik az én mesterem, Oromon, aki sok évvel ezelőtt elcsitította a földrengés erejét. A kecskéit pásztorolja most, füveket gyűjt, és őrzi a némaságát. Szeretném tudni, járja-e még a hegyeket. Most már nagyon öreg. De azt biztos tudnám, még most, még itt is tudnám, ha Oromon meghalt volna.

Nem volt szilárd a hangja. Egy pillanatra a kép is megrezdült, úgy látszott, mintha a szikla a tengerbe omlana. De aztán kivilágosodott a kép, és a mágus hangja is biztosabbá vált.

— Szokása volt, hogy késő nyáron, kora ősszel fölmegy a hegyekbe. Így talált meg engem is, amikor csak egy kiskölyök voltam az egyik hegyi faluban. Akkor adta a nevemet. És vele ez egész életemet. — A kép most megváltozott a vízfelszínen, mintha a néző az erdő lombjai között repülő madár lenne, s úgy nézné az alanti, lejtős mezőket, a hófödte csúcsokat és a meredek utat, amely lefelé vezet az aranyoszöld homályba. — Sehol sincs olyan csönd, mint azokban az erdőkben — mormolta maga elé Karvaly elvágyódva.