Ursula Le Guin - A legtávolibb part

Karvaly nehézkesen talpra állt, hiszen a sebe még távol állt a teljes gyógyulástól.

— Belefáradtam már ebbe a semmittevésbe — mondta. — A tétlenségtől majd meghízom. — Hosszú léptekkel nekivágott a tutaj körbesétálásának, Arren ott ügetett mellette. Közben valamicskét beszélgettek is. Arren elmesélte Karvalynak, hogyan teltek el napjai, és kik lettek barátai a tutajlakók közül. Karvaly nekigyürkőzése nagyobbnak bizonyult, mint hamarosan kimerülő ereje. Megállt egy lány mellett, aki valami szerkezeten nilguposztót készített a hatalmasok házának háta mögött, megkérte, hogy kerítse elő vezérüket, és visszament a saját kunyhójához. Ott kereste föl a tutajok népének vezetője. Udvariasan köszöntötte őt, amit a varázsló méltóképpen viszonzott. Hármasban letelepedtek a kunyhóban szétteregetett pöttyös fókabőrökre.

— Elgondolkodtam — szólt ünnepélyesen és megfontoltan a főnök — mindarról, amit mondtál nekem. Arról, hogyan remélik az emberek, hogy a halálból visszatérhetnek saját testükbe, s míg ennek lehetőségét kutatják, megfeledkeznek isteneik tiszteletéről, elhanyagolják magukat és elveszítik eszüket. Gonosz dolog ez, és nagy ostobaság. Azon is gondolkodtam, hogy mindennek mi köze lehet hozzánk. Nekünk semmi kapcsolatunk nincs más emberekkel, a szigetiekkel és szokásaikkal, jó és rossz cselekedeteikkel. Mi itt élünk a tengeren, és a mi életünk a tenger élete. Nem reméljük, hogy örökké megtarthatjuk, és elveszítésén sem munkálkodunk. Ide nem jutott el az a téboly. Mi nem megyünk az emberek szigeteire, és ők sem jönnek el hozzánk. Fiatalkoromban beszéltünk néhányszor emberekkel, akik hajókon érkeztek a Hosszú dombhoz, amikor a tutajokhoz vágtuk a gerendánakvalót, és a téli kunyhóinkat építettük. Gyakran láttunk Ohol és Welvai (így nevezte Obehol és Wellogy szigetét) felől érkező vitorlásokat, amint ősz idején üldözték a szürke bálnák csapatait. Nemegyszer követték tutajainkat, mivel mi tudjuk, merre járnak és hol találkoznak a hatalmasok a tengeren. De mindössze ennyit láttam a földi népek életéből, újabban meg már nem járnak errefelé. Lehet, hogy mind megbolondultak, és egymás torkának estek. Két évvel ezelőtt, a Hosszú domb északi oldaláról Welvai felé nézve, három napig láttuk valami hatalmas tűzvész fekete füstjét. De ha égett is az a föld, nekünk semmi dolgunk vele. Mi a nyílt tenger gyermekei vagyunk, és a tenger útjait járjuk.

— Mégis, ha meglátjátok egy szárazföldi ember bajba jutott hajóját, a segítségére siettek.

— Mondták is némelyek, hogy ez nem okos dolog, hagynunk kellene azt a csónakot, hadd sodródjék a tenger végéig — válaszolta a vezér magas hangján, közömbösen.

— De te nem közülük való vagy.

— Nem. Én azt mondtam: legyenek bár szárazföldi emberek, mégis segítenünk kell rajtuk, és így is tettünk. De a ti dolgaitokhoz nincsen semmi közünk. Ha a földi emberek között fölütötte a fejét valami őrület, nekik kell megbirkózniok vele. Mi a hatalmasok útjait követjük. A kutatásodban nem segíthetünk neked. Ameddig közöttünk akartok maradni, szívesen látunk. Már nem sok nap van hátra a hosszú táncig. Utána északnak fordulunk, a keleti áramlatot követve, amely a nyár végére elvisz bennünket a Hosszú domb tengerére. Ha velünk maradsz addig, hogy a sebed meggyógyuljon, nos, rendben van. Ám ha úgy döntesz, hogy fogod a hajótokat, és útra keltek, az is rendben van.

A mágus megköszönte a szavait, mire a vezér, nyúlánk és vékony, mint egy kócsag, fölkelt, és otthagyta őket kettesben.

— Az ártatlanságnak nincs ereje a gonosszal szemben — mondta Karvaly, kissé szomorúan. — De lám, van ereje a jóra… velük maradunk még egy darabig, gondolom, amíg megszabadulok ettől a gyöngeségtől.

— Bölcs gondolat — mormolta Arren. Karvaly testi gyöngesége megdöbbentette és megindította őt. Elhatározta, hogy megvédi ezt az embert önnön sürgető energiáitól. Azt akarta, hogy végképp szabaduljon meg fájdalmaitól, mielőtt újra útra kelnek.

A varázsló ránézett, kissé meglepődve a bók hallatán.

— Kedvesek ezek az emberek — biztatta őt Arren ösztönösen. — Úgy látszik, nem gyötri őket az a lelki betegség, ami Ront város és a többi szigetek lakóit. Lehet, hogy nincs is olyan sziget, ahol így segítettek volna rajtunk, és ilyen szívesen fogadtak volna, mint ez a világ végi nép.

— Biztosan igazad van.

Így hát ezen a nyáron nagyon kellemesen alakult az életük.

— Nagyon jól él ez a nép. Persze hogy az ember egész életében csak nyers halat egyen, sohase lásson egy virágzó körtefát és ne ihasson egy forrás friss vizéből… végül is elég szomorú lenne.

Így hát Arren visszament Csillag tutajára, együtt dolgozott, úszkált és hancúrozott az ottani fiatalokkal, esténként hosszan beszélgetett Karvallyal, és nyugodt szívvel aludt a csillagok alatt. Múltak a napok, közeledtek a hosszú tánc napjához, a nyári napforduló éjszakájához, miközben a hatalmas tutajok csöndesen sodródtak dél felé a nyílt tenger áramlatainak hátán.

Az év legrövidebb éjszakáján, a csillagokkal sűrűn behintett ég alatt a tutajok nagy kört formálva összegyűltek, mindegyikükön fáklyák lobogtak egész éjjel. A tenger vizén óriási tűzkör fényei verődtek vissza. A tutajlakók dob, furulya vagy bármi más muzsika nélkül táncoltak, csupán a ringó tutajokon csattogó csupasz lábaik és hazájuk, a tenger végtelenségében panaszosan hangzó, sírós dalaik ritmusára. Ezen az éjszakán nem volt holdvilág, ezért a táncolok alakja sejtelmesen ingott a csillagok és a fáklyák fényében. Egyszer-egyszer némelyikük teste megvillant, akár a vízből kiszökkenő hal, amint a tüzesebb fiatalok átugráltak egyik tutajról a másikra. Hosszú és magas szökellésekkel igyekeztek túltenni egymáson, hogy körbejárják valamennyi tutajt, mindegyiken táncoljanak egyet és még hajnalhasadta előtt visszaérjenek a sajátjukra.

Arren is velük tartott, hiszen a hosszú táncot Óceánföld valamennyi szigetén járják, bár a lépések és a kísérő énekek eltérhetnek egymástól. Ahogyan múlt az éjszaka és a táncosok egymás után dőltek ki a sorból, letelepedtek, és csak nézték a többieket lihegve, s a dalnokok hangja is egyre fátyolosabbá vált, egy csapat magasba ugráló legénykével Arren a vezér tutajára érkezett, és ott is maradt, mialatt a többiek továbbhaladtak.

Karvaly a főnökkel és három feleségével a szentély mellett üldögélt. Az ajtófélfául szolgáló faragott bálnafigurák között ült egy dalnok, akinek hangja egész éjjel töretlenül zengett. Fáradhatatlanul énekelt, miközben tenyerével a padlót verve mérte ki az ütemet.

— Miről énekel — kérdezte Arren a varázslót. Nem tudta követni a szavait, mert mindet elnyújtotta, hangját rezegtette és különleges hajlításokkal tarkította a dallamot.

— A szürke bálnákról, az albatroszokról és a viharról. Ezek az emberek nem ismerik a hősök és a királyok énekeit. Még Vandór-Akbé nevét sem hallották. Korábban már énekelt arról, hogyan teremtette meg Segoy a szigeteket a tengerből. Ennyi, amit tudnak az emberek történeteiről, a többi mind a tengerről szól.

Arren hallgatta, amint a dalnok a delfinekről énekel, közben utánozva azok füttyögő hangját. Elnézte Karvaly sötét és sziklakemény arcélét a fáklyafényben, a lágyan cseverésző asszonyok szemének nedves csillogását, érezte amint a tutaj lassan ring a nyugodt tengeren, és lassan megkörnyékezte az álom.