Ursula Le Guin - A legtávolibb part

Amikor végre áthívták a főnök tutajára, Karvaly csak nézte egy darabig, majd így szólt:

— Most megint az az Arren vagy, akit a szökőkút udvarában láttam: sima, mint egy aranyfóka. Látszik, jól érzed itt magad, fiam.

— Valóban, uram.

— De hol van ez az itt? Minden földet magunk mögött hagytunk. Lehajóztunk a térképről… Valamikor régen hallottam már a tutajok népéről, de azt hittem, hogy az is csak a Déli Peremvidék egyik meséje, fantazmagória, ami mögött nincs valóság. Mégis ezek a fantázialények mentettek meg bennünket, az életünket egy legendának köszönhetjük.

Mosolygósan beszélt, úgy látszott, őt is magával ragadja ez az időtlenül könnyű élet a nyári verőfényben. Arca mégis megnyúlt, és szemében ott lapult a mély, fénytelen sötétség. Arren is látta ezt, és szembenézett vele.

— Elárultam… — kezdte, de megakadt. — Elárultam az irántam való bizalmadat.

— Hogyan történt ez, Arren?

— Ott… Obeholnál. Amikor egyetlenegyszer szükséged lett volna rám. Megsebesültél, és segítenem kellett volna. De nem tettem semmit. A csónak sodródott, és én hagytam, hadd menjen a maga útján. Komoly bajban voltál, és én nem tettem érted semmit. Láttam útközben földet… valami földet, de még csak meg sem próbáltam felé kormányozni a hajót…

— Nyugodj meg, fiam! — mondta a varázsló olyan határozottan, hogy Arren önkéntelenül engedelmeskedett. A mágus így folytatta: — Most pedig mondd el, mit gondoltál akkor.

— Semmit, uram… semmit. Azt hittem, hiába tennék bármit is. Azt hittem, odalett a varázserőd… nem, inkább azt, hogy sohasem volt. — Arren arcán kiütött a verejték, erőt kellett vennie a hangján, de azért folytatta: — Féltem tőled. Féltem a haláltól. Annyira rettegtem tőle, hogy rád sem mertem nézni. Arra gondoltam, hogy meghalsz. Képtelen voltam bármire is gondolni, kivéve, hogy van… hogy lehet valami mód rá, hogy elkerüljem a halált, ha megtalálom ennek útját. De az élet egész idő alatt szökött előlem, akár valami nagy, vérző sebből… mint a te sebedből. És ez a rémület ott volt mindenben. És én nem tettem semmit, semmit, csak kétségbeesetten rejtőzködtem a halál elől.

Elhallgatott, mert elviselhetetlen lett volna hangosan kimondania az igazságot. Nem a szégyen bénította meg, hanem a félelem, ugyanaz a rettegés. Most már értette, hogy tengeri, fényárban úszó, nyugodt élete a tutajokon miért tűnhetett neki túlvilági létnek, valami álomnak, káprázatnak. Azért érzett így, mert szíve mélyén sejtette, hogy a valóság üres: nincs benne élet, melegség, szín vagy hang. Nincs értelme. Nincsenek magasságok és mélységek. A fényeknek és formáknak ez a könnyed játéka a tengeren és az emberek szemében nem volt több illúziók táncánál a végtelen homály fölött.

Mindez elmúlt, és nem maradt utána semmi, csak az alaktalan, végtelen hidegség. Semmi más.

Karvaly mereven nézte őt, Arren pedig lesütötte a szemét, hogy elkerülje a tekintetét. Váratlanul mégis győzött benne a bátorság, vagy talán valamiféle kaján huncutság, és erőszakosan, könyörtelenül azt hajtogatta: „Te gyáva! Gyáva! Még ezt is elvetnéd magadtól?”

Minden maradék akaratát megfeszítve mégis fölemelte a fejét, és szembenézett útitársa tekintetével.

Karvaly kinyújtotta a kezét, és kemény szorításába fogta a másikét, s ezáltal egyszerre egyek lettek testileg-lelkileg. Karvaly kimondta Arren igazi nevét, amit eddig még sohasem tett meg:

— Lebannen! — Majd így folytatta: — Így van jó, Lebannen. Ez vagy te. Igaz. Nincs sehol biztonság, és a dolgoknak nincs végük. A szó csöndben hallatszik csak igazán, és sötétség kell, hogy a csillagokat lássuk. A táncot mindig az űr fölött, a végtelen mélység fölött járják.

Arren ökölbe szorította a kezét, és addig hajolt előre, míg homloka Karvaly kezét nem érte.

— Elhagytalak — suttogta. — És elhagylak megint, magammal sem bírok, nincs hozzá elég erőm.

— De igenis van erőd. — A mágus hangja lágy volt, de e lágyság mögött ugyanaz a keménység rejlett, amely Arren lelkének mélységét is fölkavarta, mert a fiú szégyene nem hagyta nyugodni. — Amit szeretsz, azt mindig is szeretni fogod. Amit magadra vállaltál, végre is hajtod. Te a remények teljesítője vagy. Te vagy az, akire támaszkodhatom. De tizenhét éved gyönge páncél a kétségbeesés ellen… Gondolkodj, Arren! A halál elutasítása… az élet elutasítása!

— De én a halált láttam magam előtt… a tiédet és az enyémet! — Fölemelte a fejét, és szembenézett Karvaly tekintetével. — Ahogyan Sopli is, aki a tengerbe veszejtette magát…

— Sopli nem a halált kereste. Azt kutatta, hogyan menekülhetne meg tőle… és az élettől. Ő a biztonságot kereste: a rettegés megszűntét… a halálfélelem végét!

— De van… mégis van kiút. Van élet a halálon túl. Visszaút az életbe. A halálon túli életbe, a haláltól szabad létezésbe. Ez az… ez az, amit keresnek. Nyúl és Sopli, azok, akik varázslók voltak valaha. És ez az, amit mi is keresünk. Te… neked mindenki másnál jobban kell tudnod… kell ismerned azt az utat…

A mágus kemény marka még mindig a kezére kulcsolódott.

— Én nem ezt teszem — mondta Karvaly határozottan. — Ó, igen, jól tudom, mi után loholnak. De azt is tudom, hogy az hazugság. Hallgass meg, Arren! Egyszer majd meghalsz. Nem élsz örökké. Ahogyan egyetlen ember és egyetlen dolog sem. Semmi sem halhatatlan. Ám e világon egyedül mi tudjuk, hogy ez így van. És ez hatalmas ajándék: az emberi értelem ajándéka. Mivel csak nekünk van olyasmink, amiről tudjuk, hogy el kell veszítenünk, és készek is vagyunk elveszíteni. Ami a legnagyobb terhünk és legnagyobb kincsünk: hogy az emberi létünk nem végtelen. Változik és elmúlik, mint egy hullám a tenger hátán. Elnyugtatnád-é a tengert, elűznéd-e az árapályt egyetlen hullám kedvéért, saját magad megmentéséért? Föladnád-é a kezed ügyességét, a szíved érzéseit, a hajnal és az alkony fényét csak a saját biztonságodért, hogy magadnak vásárolhass örök biztonságot? Márpedig ezt keresik mindannyian Gázlóron, Lorbanery szigetén és mindenütt. Ez az az üzenet, amelyet meghallottak azok, akik tudják, hogyan kell hallgatni! Hogy az élet megtagadásával tagadhatod meg a halált, és élhetsz örökké. S ezt az üzenetet én nem hallom, Arren, mert nem is akarom meghallani! Én nem fogadom el a rettenet tanácsát. Süket vagyok iránta. Vak vagyok hozzá. És te vagy az én útikalauzom. Ártatlanságoddal és bátorságoddal, tudatlanságoddal és hűségeddel vagy az én vezetőm… vagy az a gyermek, akit magam elé küldhetek a sötétbe. A te félelmed, a te fájdalmad az, amit én követek. Úgy érezted, hogy szigorú vagyok hozzád, de nem is tudod, mennyire szigorú. Úgy élek a te szereteteddel, ahogy mások egy gyertyát használnak: elégetik, hogy megvilágíthassák az utat a lábuk előtt. Nekünk is tovább kell mennünk. Végig kell mennünk az úton. El kell érkeznünk arra a helyre, ahol a tenger kiszárad, ahol vége szakad az örömnek, ahová a te halálfélelmed vezérel bennünket.

— S hol van ez a hely, uram!

— Azt nem tudom.

— Én nem vezethetlek el oda, de veled jövök az úton.

A mágus kifürkészhetetlenül mély, komor pillantást vetett rá.

— De ha ismét kudarcot vallok és cserbenhagylak…

— Én megbízom benned, Morred fia.

Mindketten elhallgattak.

Fölöttük alig észrevehetően ingadoztak a magas, faragott bálványok a ragyogó kék, déli égbolt előtt. Delfintestek, összecsukott szárnyú sirályok, emberi arcok kimeredő kagylószemekkel.