Ursula Le Guin - A legtávolibb part

Amikor aludni tért, arcát dél felé fordította, ahol a sima víztükör fölött jó magasan világított Gobardon csillaga. Alatta a vele háromszöget formázó másik kettő, s még lejjebb újabb három bukkant elő, még nagyobb háromszögét alkotva. Azután, ahogy az éjszaka előrehaladt, az ezüstösfekete folyékony tükörfelületből kiemelkedett még kettő. Ezek is sárgák voltak, mint a Gobardon, csak halványabbak, és a nagy háromszög jobb sarka alatt húzódtak jobbról balra. Már nyolc látszott tehát abból a kilenc csillagból, amelyeknek futó emberalakot, ahogy a köznyelv nevezi Agnen rúnáját kellett volna alkotniok. Arren szemében nem mutattak emberformát, hacsak nem teljesen eltorzítva, ami gyakran megesik a csillagképekkel. A rúna viszont majdnem teljes volt, ferdén álló karjaival és a keresztirányú vonallal, csak a legalja, az utolsó vonás hiányzott még, hogy kiegészüljön. Az a csillag még nem jött föl.

Szemlélése közben Arren elaludt.

Amikor hajnalban fölébredt, a Messzilátó már jócskán maga mögött hagyta Obehol szigetét. Pára takarta a partokat és az egész földdarabot, a hegyek legmagasabb csúcsait kivéve, lassan fátyollá vékonyodott a délvidék violaszín vizei fölött, elhalványítva az utolsó csillagok sziporkázását.

Útitársára nézett. Karvaly egyenetlenül lélegzett, mint amikor az álom leple alatt ott motoszkál a fájdalom, de nem tud egészen keresztültörni rajta. Arca megnyúlt és öreg volt az árnyéktalan fényben. Arren egy minden hatalmát elvesztett embert látott maga előtt, akinek varázsereje, testi ereje odavan, ifjúsága a múlté, semmije sem maradt. Nem mentette meg Soplit, nem hárította el magától a dárdát. Belehajszolta mindnyájukat a veszélybe, de semmit sem tett a megmentésükre. Sopli immár halott, ő maga haldoklik, és Arrenre is csak a pusztulás vár. Ennek az embernek a hibájából és ráadásul hiába, semmiért.

Így nézett rá Arren, a reményvesztettség megvilágosult tekintetével — és nem érzett semmit.

Nem merült föl emlékezetében a találkozás a szökőkútnál, a berkenyefa alatt, sem a fehér varázsfény a rabszolgahajón a ködben, sem a kelmefestők házának elhanyagolt kertje. Nem támadt föl benne semmiféle büszkeség vagy dacos akarat. Nézte, amint a hajnal szétömlik a nyugodt tengeren, ahol alacsony, sápadt ametisztszínű, széles hullámok hömpölyögtek.

Minden álomszerű volt, fakó, a valóság szorítása vagy elevenszerűsége nélkül való. Az álom és a tenger mélyén sem volt semmi, csak tátongó űr és homály. Még ez a mélység is egykedvűséggel töltötte el.

A csónak neki-nekilendülve, araszolva haladt előre, a szél kénye-kedve szerint. Hátuk mögött Obehol hegyei feketén tornyosultak a fölkelő nap előtt, amely a szellőt küldte rájuk, hajtva a csónakot el a földtől, el a lakott világtól, egyre kijjebb és kijjebb, a nyílt tenger felé.

Aznap déltájban Karvaly megrázkódott, és inni kért. Szomját csillapítván megkérdezte:

— Merrefelé haladunk? — A vitorla ugyanis gömbölyűre feszült a feje fölött, és a hajó fecskeként szárnyalt a széles hullámokon.

— Nyugat vagy északnyugat felé.

— Fázom — mormolta Karvaly, miközben a nap csak úgy ontotta a hőséget a csónakra. Arren nem szólt semmit.

— Próbálj nyugatnak tartani. Ott van Wellogy, Obeholtól nyugatra. Ott van a szárazföld. Vízre van szükségünk.

A fiú előrenézett, a kopár vízsivatagra.

— Valami baj van, Arren?

Semmi válasz.

Karvaly megpróbált fölülni, de miután nem sikerült, a szerszámosláda mellett fekvő varázsbotja után nyúlt. Nem ért el odáig a keze. Mikor pedig újra szólni akart, a szavak megrekedtek kiszáradt ajkain. A vér ismét szivárogni kezdett lucskossá ázott és gyűrött kötése alól, vékony erecskék pókhálófinom rajzolatával borítva a mellét. Mélyet sóhajtva becsukta a szemét megint.

Arren rápillantott, majdhogynem érzéketlenül és csak egy másodpercre. Visszament előre, a helyére guggolt, és csak nézett a távolba a hajó orra fölött. Az ő szája is teljesen kiszáradt. A nyílt tenger fölött megerősödött keleti szél is olyan száraz volt, mintha sivatagból fújna. Már csak egy-két pint víz maradt az utolsó kulacsukban. Az már mind Karvalyé, gondolta Arren. Abból a vízből még sohasem ivott. Kivetette a horgokat, mivel Lorbanery óta megtanulta, hogy a nyers halhús egyszerre csillapítja az éhséget és a szomjúságot. De a horgaira nem akadt semmi zsákmány. De ez sem számított. A hajó meg csak haladt tovább a vízi sivatag hátán. A csónak fölött, az égbolton a nap is töretlenül keletről nyugat felé bandukolt szokott útján.

Egyszer úgy tűnt Arrennek, hogy messze délen valami kékes gomolyagot lát, ami egyformán lehetne föld vagy felhő. A hajó néhány órája már enyhén északnyugati irányban úszott. Meg sem próbálkozott vele, hogy igazítson a menetirányon, hagyta, hadd fusson, amerre neki tetszik. Az a föld lehetett valóság, de éppúgy káprázat is. Ez sem számított semmit. Számára a szél, a fény és az óceán egész végtelen, tüzes dicsfénye homályos volt és hamis.

Leszállt a sötétség, aztán megint kivilágosodott. Újból sötétség, majd ismét világosság váltotta egymást, akár valami hatalmas díszlet az ég kifeszített vásznán.

A csónak oldalából a vízbe mártotta a kezét. Egy pillanatra élénken látta maga előtt az elven víz alatt halványzöld színben játszó ujjait. Kiemelte a kezét, és leszopogatta róla a nedvességet. Keserű volt, és égette a száját, de megint csak megpróbálkozott vele. Azután rosszul lett, hányinger fogta el, de csak keserű epe égette meg vonagló gégéjét. Már nem volt több víz, amit Karvalynak adjon. Közelébe sem merészkedett. Kinyújtóztatta tagjait, és a hőség ellenére hevesen reszketett. Minden csöndes volt, száraz és fényes. Borzalmasan ragyogó. Eltakarta szemét a fény elől.

Ott álltak a csónakban. Hárman, karóvékonyak, szögletesek, nagy, szürke szemekkel, mint valami furcsa gémek vagy gólyák. Hangjuk vékony volt, mint a madárcsipogás. Nem értette, mit beszélnek. Egyikük fölétérdelt, és egy sötét tömlőből valamit a szájára csöpögtetett: víz volt! Arren mohón ivott, köhögött, aztán megint ivott, míg csak volt valami az edényben. Körülnézett, és nagy erőfeszítéssel talpra állt. Fölkiáltott:

— Hol van? Hol van ő? — mivel a Messzilátó ban rajta kívül csak ez a három különös, karcsú ember tartózkodott.

Értetlenül bámultak rá.

— A másik ember! — Megköszörülte kisebesedett torkát, cserepes szájával nem tudta rendesen formálni a szavakat.

— A barátom…

Egyikük nyilván megértette elkeseredését, ha szavait nem is, mert könnyű kezét a karjára tette, mialatt a másikkal valahová mutatott.

— Ott! — mondta biztatóan.

Arren odanézett, és a csónak előtt meg tőle valamivel északra meglátott egy csomó tutajt. Némelyek csoportba verődve, mások lazán szétszórva úsztak a tengeren. Olyan sok volt belőlük, hogy őszi, hullott falevelekként hemzsegtek a víz felszínén. Nem sokkal a vízszint fölött, mindegyiken volt középtájt egy vagy két kunyhó vagy kalyiba, körös-körül pedig több árboc meredezett. Lágyan emelkedtek és süllyedtek, ahogy a hosszú, lapos hullámok ringatták őket a nyugati óceán végtelen tükrén. Közöttük ezüstösen tükrözött a vízfelület földarabolt mozaikja, fölöttük aranylilába játszó, súlyos esőfelhők tornyosultak, elsötétítve a nyugati égboltot.