Ursula Le Guin - A legtávolibb part

Először sikerült Sopli szemébe néznie. Tiszta, halványbarna szemébe. Ott látta meg végre magát a megértés tükrében, és Sopli szívesen megosztotta vele a tudását.

— Ő — intett állával ismét Karvaly felé — nem árulja el a nevét. Az igazi nevét senki sem tudhatja meg. Nem viheti át. Túl keskeny az az ösvény.

— Te már láttad talán?

— Csak a sötétben. Csak gondolatban. De az nem elég. El akarok jutni oda! Látni akarom! Ebben a világban, a saját szememmel. És mi lesz, mi lesz, ha meghalok, és nem találhatom meg a helyet, az utat? A legtöbb ember úgysem találna rá. Még azt sem tudják, hogy létezik. Csak néhányunknak van hozzá ereje. De nehéz dolog, mert rá kell áldoznod minden erődet, hogy odajuthass… Aztán nincs többé szó, nincsenek nevek. Nagyon nehéz ezt puszta ésszel fölérni. És mikor… meghalsz, az elméd is… meghal veled együtt. — A félelmes szónál mindig megakadt. — Tudni akarom, hogy visszatérhetek! Ott akarok lenni! Az élet oldalán. Élni akarok biztonságban! Utálom… gyűlölöm ezt a vizet…

A festőmester úgy összehúzta kezét-lábát, mint a zuhanó pók, gyapjas, bozontos fejét mélyen a vállai közé rejtette, hogy kirekessze maga elől a tenger látványát.

Arren ezután sem kerülte vele a társalgást, tudván, hogy Sopli nem csupán a látomását, de félelmét is osztja. Ha netán kenyértörésre kerül sor, Sopli segítségére is lehet Karvallyal szemben.

Rendületlenül, ám lassan vitorláztak a langyos, jó irányú széllel nyugat felé, amerre Karvaly kívánságára Sopli mutatta az utat. Persze nem a tébolyult volt megbízható útikalauzuk, hiszen nem ismerte a tengert, még sohasem látott térképet, sohasem utazott hajón, és beteges rettegéssel félt a víztől. A mágus volt az, aki vezette, sőt szántszándékkal tévútra kalauzolta őket. Arren most már végképp rájött erre, és megértette az okát is. A főmágus tudta, hogy ők és sokan hozzájuk hasonlók az örök életet keresték, amit megígértek nekik, ami vonzotta őket, s amelyet talán még el is érhettek. És büszkeségében, mindent felülmúló főmágusi gőgjében attól rettegett, hogy utóbb még valóban meg is találják. Irigyelte őket, féltékeny volt rájuk, hiszen nem akart senkit magánál hatalmasabbként elismerni. Az volt a célja, hogy kivitorlázik a nyílt tengerre, amíg annyira el nem tévednek, túl az ismert vizek határán, hogy többé már nem találnak vissza saját világukba, és végül szomjan vesznek. Inkább maga is meghal, csak ők meg ne szerezhessék az örök élet bizonyosságát.

Néha eljött egy-egy pillanat, amikor Karvaly beszélt hozzá: megkérte valami apróságra a hajó kezelésével kapcsolatban, vagy hogy ússzon egyet vele a meleg tengerben, vagy jó éjszakát kívánt neki a hatalmas, csillagos ég alatt. A fiú ilyenkor végtelen ostobaságnak érezte lázongó gondolatait. Akkor társára nézett, látta őt, kemény, rideg, mégis türelmes arcát, és azt gondolta magában: „Ez az én uram és barátom.” Ilyenkor hihetetlennek tűnt a szemében, hogy valaha is kételkedhetett benne. Kicsivel később azonban ismét elfogta a kétely, titkos pillantásokat váltottak Soplival, kölcsönösen figyelmeztetve egymást közös „ellenségükre”.

Nap mint nap forró s mégis fátyolos napsütés perzselte őket. Fénye csalóka színt vont a lomhán hullámzó tengerre. Kék volt a végtelen víz, és a legkisebb változatosságot sem mutatva kéklett fölöttük az égbolt. A szellő hol föltámadt, hol elhalt megint, mialatt ők úgy forgatták a vitorlát, hogy befoghassák és lassan vánszorogjanak tovább végtelen útjukon.

Egyik délután végre könnyű hátszél támadt. Alkonyattájt Karvaly fölmutatott az égre.

— Nézzétek! — Magasan az árboc fölött egy csapat vadlúd húzott el, mint valami fekete rúna. A madarak nyugat felé röpültek. Nyomukat követve a Messzilátó másnap látótávolságban közelített meg egy nagy szigetet.

— Az az — mondta Sopli. — Ez az a föld. Oda kell mennünk.

— Ott van a hely, amit keresel?

— Igen. Ki kell ott kötnünk. Ez a végső határ, ameddig eljöhetünk.

— Ez itt Obehol lesz. Rajta túl még egy sziget van a Déli Peremvidéken: Wellogy. A Nyugati Peremvidéken pedig vannak szigetek, amelyek jóval nyugatabbra fekszenek tőle is. Biztos vagy hát a dologban, Sopli?

Lorbanery kelmefestője erre megdühödött. Szemébe visszatért a görcsös, mozdulatlan tekintet. De már nem őrült módjára beszélt — gondolta magában Arren, mint sok nappal azelőtt, amikor először találkoztak vele Lorbanery szigetén.

— Igen, ki kell ott kötnünk! Elég messzire eljöttünk már. Itt van a hely, amit keresünk. Ha akarjátok, meg is esküszöm rá. Akarjátok, hogy esküdjek a nevemre?

— Azt nem teheted! — mondta Karvaly föltekintve rá, hiszen Sopli jóval magasabb volt nála. Sopli állt, és szorosan ölelve az árbocot, mereven nézte az előttük lévő földdarabot. — És ne is próbáld!

A festőmester dühödten elvicsorodott, mint akit fájdalom ért. A távolságtól kékes színben játszó hegyeket nézte a csónak előtt, a hullámzó és vibráló víztükör fölött, és így szólt:

— Útikalauznak hoztál magaddal. Ez az a hely. Ki kell itt kötnünk!

— Mindenképpen kikötünk, vizet kell vennünk — mondta Karvaly, és a kormányrúdhoz lépett. Sopli motyogva telepedett vissza a helyére, az árboc tövébe. Arren hallotta, amint maga elé mormolta:

— A nevemre esküszöm. A tulajdon nevemre! — S valahányszor kimondta, elfintorodott, mintha fájna valamije.

Közelebb hajóztak a szigethez a kedvező északi széllel, a part mentén haladva kerestek valami öblöt vagy más kikötőhelyet, de a magas hullámok az egész északi part mentén mennydörögve törtek meg a veszedelmes sziklazátonyokon. Beljebb zöld hegyek sorakoztak a tűző napsütésben. Egészen a csúcsaikig erdő borította őket.

Egy kiugró fokot megkerülve végre kitárulkozott előttük egy félhold alakú öböl fehér homokpartja. Ide már elcsitulva hatoltak be a szirtfokon megtörő hullámok, és a csónakot a partra kormányozhatták. Sem a homokparton, sem a fölötte húzódó erdőben nem volt semmi nyoma embernek. Nem láttak sem egy csónakot, sem egy háztetőt, de még egy füstpamacsot sem. Amint a Messzilátó besiklott az öbölbe, a könnyű szellő is elcsendesült. Csak nyugalom volt, csönd és forróság. Arren az evezőket húzta, Karvaly kormányzott. Az öböl fölé tornyosuló zöldellő ormok teljesen körülzárták őket. A nap fehéren izzó fénylepellel vonta be a vizet. Arren fülében érezte a szíve dobogását. Sopli elhagyta az árboc biztonságát, a hajó orrába kuporodott, a korlátba kapaszkodott, úgy bámult előre a szárazföld felé. Karvaly sötét, sebhelyes arca úgy csillogott a verejtéktől, mintha be lenne olajozva. Tekintete állandóan járt a lapos homokzátonyok és a fölötte húzódó, zöld lepelbe burkolózó lombok között.

— Most! — mondta Arrennek és egyúttal a csónaknak. A fiú három erőteljeset csapott az evezőkkel, mire a Messzilátó könnyedén megfeneklett a homokon. Karvaly kiszökkent, hogy a hullámok ellaposodó hátán még följebb taszítsa a kis hajót. Amint előrenyújtotta a kezét, megbotlott és kis híján előrebukott, de még idejében belekapaszkodott a tatdeszkába. Hatalmas erőfeszítéssel visszarántotta a csónakot a vízre, és a mellvéden keresztül bevetette magát a part és a víz között bukdácsoló hajó rakterébe. — Evezz! — kiáltotta négykézláb állva, s miközben csurgott róla a víz, próbálta visszaállítani légzése ritmusát. Egy dárdát, kétlábnyi hosszú, bronzhegyű hajítódárdát tartott a kezében. Honnan vehette? Míg Arren rémülten csapkodott az evezőkkel, újabb dárda csapódott be. Ferdén vágódott bele az egyik evezőpadba, átütötte a deszkát, hegye kitüremkedett a másik oldalon. A homokpart fölött szétszórt alacsony szirteken és a fák között görnyedten osonó alakok mozogtak. Sivító, füttyögő hangok töltötték be a levegőt. Arren behúzta a nyakát, és ívbe hajló háttal, kemény csapásokkal evezett. Két csapással kijutott a vízre, másik hárommal megfordította a csónakot, azután ki az öbölbe!