Ursula Le Guin - A legtávolibb part

— Nem!

— Akkor a falon át?

— Nem — felelte a kelmefestő, hirtelen kijózanodott hangon, s mintha kellemetlenül érintené a kérdés. Elengedte a mágus vállát, és egylépésnyit hátratántorodott.

— Nem… nem tudom, hol van. Megtaláltam. De nem tudom, hogy hol…

— Pedig én azt szeretném tudni — mondta Karvaly.

— Segíthetek neked.

— Hogyan?

— Van egy csónakotok, amin idejöttetek, és amelyen elmentek innen. És merre mentek? Nyugatra? Mert arra vezet az út. Arra a helyre, ahol ő előjön. Kell ott lenni egy helynek, itt lennie egy helynek, mivelhogy él… nem úgy, mint a lelkek, a szellemek, akik átjönnek a falon, nem úgy… a falon nem hozhatsz át mást, csak lelkeket, de ez test, maga az élő húsa halhatatlan. Láttam, amint a sötétben lángokat lehel, a lángot, amely kijön belőle. Én láttam ezt. — A dadogó ember arca átszellemült, volt benne valami vad szépség az alacsony, esti aranyvörös fényben. — Tudom, hogy legyőzte a halált. Tudom. A varázstudományomat adtam ezért a tudásért. Valaha én is mágus voltam! És ti is tudjátok, és oda tartotok. Vigyetek magatokkal engem!

Ugyanaz a fény világította meg Karvaly arcát is, de az nem változott meg, kemény maradt.

— Igen, megpróbálok elmenni oda — mondta.

— Hadd menjek veletek!

Karvaly csak egy rövid biccentéssel válaszolt.

— Ha készen leszel, amikor fölvonjuk a vitorlát — mondta éppoly hűvösen, mint az előbb.

A kelmefestő még egy lépést hátrált előle, úgy nézett szembe vele. A lelkesedés lassan lehervadt a képéről, és helyt adott valami furcsa, elrévedő kifejezésnek. Úgy látszott, mintha a tudat keresztül akarna hatolni a zavarát okozó szóáradaton, érzésein és látomásain. Végül szó nélkül megfordult, és futásnak eredt visszafelé az úton, bele a porfelhőbe, amely még nem ült le, mióta idefelé trappolva fölverte.

Arren hosszan, megkönnyebbülten fölsóhajtott.

Karvaly is sóhajtott egyet, bár a szíve egyáltalán nem lett könnyebb.

— Jól van — mormolta. — Különleges úton furcsa az útikalauz is. Gyerünk tovább.

Arren szorosan a nyomába szegődött.

— De csak nem akarod, hogy magunkkal vigyük? — kérdezte.

— Csak rajta múlik.

No meg rajtam is! — gondolta magában Arren haragosan. De nem szólt semmit. Némán bandukoltak együtt tovább.

Szószárában nem valami szívélyesen fogadták őket. Olyan kis szigeten, mint Lorbanery, mindennek azonnal híre megy, mihelyt megtörténik. Azt is bizonyára látták, amint lefordulnak az útról a kelmefestők háza felé, s hogy visszafelé jövet szót váltottak útközben a tébolyodottal is. A kocsmáros barátságtalanul szolgálta ki őket, felesége pedig láthatóan halálra rémült tőlük. Estefelé, amikor a helybéliek összejöttek a szokásos üldögélésre a vendégfogadó eresze alatt, látványosan kerülték, hogy szóba elegyedjenek az idegenekkel, annál kedélyesebben fecsegtek egymás között. Sok tréfálkozásra persze ne futotta tőlük. Hamarosan abba is hagyták a mókázást. Sokáig üldögéltek hallgatagon, mire végül a polgármester Karvalyhoz fordult:

— Aztán találtatok-e olyan kék köveket?

— Találtam néhány darabot — felelte Karvaly udvariasan.

— Sopli mutatta meg, hol keresd őket, biztosan.

— Hahaha — fakadtak harsány kacajra a többiek e mesteri tréfa hallatán.

— Az a vörös hajú lenne Sopli?

— Az eszehagyott. Az ő anyját látogattátok meg reggel.

— Egy varázsló után kutattam — mondta a mágus. A közvetlenül mellette ülő nyamvadt erre kiköpött a sötétbe:

— Ugyan minek?

— Azt gondoltam, nyomára vezethet annak, amit keresek.

— Az emberek selyemért jönnek Lorbanery szigetére.

— Sohasem keresnek köveket — vélekedett a polgármester. — És varázsszereket sem. Se összevissza hadonászást, vajákos hablatyolást vagy trükköket. Itt becsületes népek laknak és tisztességes munkából élnek.

— Így igaz. Igaza van — helyeseltek a többiek.

— Ha akadna itt valami bűbájos, aki nem teljesen bolond, kaphatna tisztességes munkát a műhelyekben. De azok nem tudnak rendesen dolgozni.

— Tudnának azok is, ha lenne mit — mormolta Karvaly. — De a műhelyeitek üresek, fáskertjeitek elhanyagoltak, a raktáraitokban levő selymet is évekkel ezelőtt szőtték. Hát mit műveltek ti itt, Lorbanery népe?

— A saját dolgunkkal törődünk — förmedt rá a polgármester, de a sovány izgatott hangon közbevágott:

— Miért nem jönnek többé a hajók? Ezt mondd meg, ha tudod! Ők mit művelnek ott, Ront városában? Talán azért, mert mi hitvány munkát végeztünk? — Félbeszakította a többiek fölháborodott tiltakozása. Egymásra üvöltöztek, talpra ugráltak, a polgármester öklével hadonászott Karvaly orra előtt, némelyek kést rántottak elő. Teljesen megvadultak. Arren is talpra szökkent. Karvalyra nézett, várva, hogy ő is föláll, hirtelen varázsfényt árasztva maga körül, és bűvös erejével elnémítja az acsarkodókat. De semmi ilyesmi nem történt. Csak ült tovább a helyén, egyik alakról a másikra nézett, és szótlanul hallgatta a szidalmaikat. Lassacskán elcsitult a lárma, mintha a haragjuk sem tartana tovább, mint a vendégszeretetük. A kések eltűntek, a szidalmak morgolódássá csendesedtek. Úgy oldalogtak el, mint a marakodásba beleunt kutyák, némelyek fölszegett fejjel, mások behúzott nyakkal.

Amikor már csak ketten maradtak, Karvaly belépett a fogadóba, s jót húzott az ajtó mellett álló vizeskorsóból.

— Gyerünk, fiam — mondta ezután. — Ebből éppen elegem van.

— A hajóhoz?

— Úgy bizony. — Kétegységnyi kereskedőezüstöt tett az ablakpárkányra a vendéglátás fejében, majd vállára vetette könnyű ruhásbatyujukat. Arren fáradt volt. Álmosan nézett körül a rendetlen, kopott helyiségben és föl a tetőhéjra, ahol a szarufákon fáradhatatlanul nyüzsögtek az apró denevérek. Eszébe jutott az előző napi álmatlan éjszaka, mire könnyű szívvel szegődött Karvaly nyomába. Az is megfordult a fejében, hogy most útra kelvén a bolond Soplit is jól becsapják. Ám, amikor végigmenve Szószára egyetlen, sötét utcáján, leértek a kikötőbe, az eszehagyott már ott várt rájuk a mólón.

— Itt vagy hát — szólította meg a varázsló. — Szállj be, ha velünk akarsz jönni!

Sopli szó nélkül belépett a csónakba, és lekuporodott az árboc tövébe, akár valami nagydarab, kóbor kutya. Arrenből kitört a düh.

— Uram! — kiáltott föl. Karvaly felé fordult. Farkasszemet néztek egymással a parton, a kis hajó fölött.

— Ezen a szigeten mind bolondok, de én azt hittem, te nem vagy az, uram. Mi végre visszük őt magunkkal?

— Útikalauznak.

— Útmutatónak… a még nagyobb őrültség felé? A vízbefúláshoz? Vagy a hátunkba fúródó késhez?

— A halálhoz, de hogy mi módon, azt még nem tudom.

Arren nekihevülten beszélt, s bár Karvaly nyugodtan válaszolt neki, a hangjában mégis érződött a kemény indulat. Nem szokott hozzá, hogy kérdőre vonják. Viszont Arrent, mióta meg akarta védeni az eszehagyottól az úton, és láthatta, milyen fölösleges az igyekezete, keserűség töltötte el. Hol volt már az a lelkes elszántság, amelyet reggel érzett a szívében? Nem volt képes megvédelmezni Karvalyt. Nem volt joga rá, hogy bármi döntést hozzon. Képtelen volt — vagy tán nem volt szabad — megérteni, hová is tartanak. Csak cipelték őt végig az úton, mint egy kisgyereket, egy koloncot. De már nem volt többé gyerek!