Ursula Le Guin - A legtávolibb part

— Az eső az igazi sorscsapás, nem is a fagy — panaszkodott a polgármester. — Elrohasztja a hernyósdobozokat. De nincs ember, aki elállíthatná az esőt. Sohasem is volt. — Nagyon is ellenséges volt a vajákosokkal és praktikáikkal szemben.

A többiek közül néhányan, mintha engedékenyebbek lettek volna ez ügyben.

— Azelőtt sohasem esett ilyentájt — mormolta az egyik —, legalábbis addig, amíg még élt az öreg.

— Hogy ki? Ja, a vén Mildi? Nos hát, nincs többé. Felfordult — szögezte le a polgármester.

— Úgy is nevezték őt, hogy „a kertész” — mondta a sovány.

— Így igaz, kertésznek is nevezték — bizonygatta egy másik is. Ezután leszállt közéjük a csönd, akár az esőfelhő.

Arren az egyetlen helyiségből álló kocsma ablakában ült. A falra akasztva talált egy öreg lantot, hosszú nyakú, háromhúros hangszert, amilyenen ősidőktől játszottak a selyem szigetén. Most azt próbálgatta, hogyan csalhatna elő belőle valami muzsikát, alig hangosabban pengetve, mint ahogy az eső dobolt a háztetőn.

— Ront város piacán — folytatta Karvaly a beszélgetést — láttam olyan anyagot, amit itteni selyemként árultak. Tényleg akadt benne selyem is. De egyetlen arasznyi sem itt készült belőle, Lorbaneryn.

— Rossz évek vannak mögöttünk — panaszkodott a nyúzott képű. — Most már negyedik vagy ötödik éve.

— Ugarszántás ünnepén lesz ötödik éve — szólt közbe egy öreg ember elégedetten csámcsogó hangon —, mióta a vén Mildi meghalt, ó igen, elvitte a kaszás, pedig még annyi idős sem volt, mint én most. Éppen az ünnep estéjén halt meg szegény, úgy bizony.

— A ritkaság fölveri az árakat — magyarázta a polgármester. — Egyvégnyi félfinom kék selyemért most annyit adnak, mint azelőtt háromért.

— Ha van vevő. De hol vannak a hajók? Különben is, az a kék hamis — méltatlankodott a sovány, ezzel elindítva jó félórás parázs vitát a műhelyekben használt különféle festékek minőségéről.

— Honnan veszik a festéket? — kérdezte Karvaly, mire újult erővel fellángolt a vita.

A lényeg abban csúcsosodott ki, hogy az egész festést tulajdonképpen egyetlen család végezte, amelynek tagjai különben varázslóknak tekintették magukat. De ha azok voltak is valaha, már rég elfelejtették a tudományukat, és senki sem tanulta meg helyettük, jegyezte meg savanyúan a nyúlánk alak. A polgármester kivételével mindannyian megegyeztek abban, hogy Lorbanery nevezetes kék és páratlan karmazsinszínű selyme, a híres „sárkánytűz” nevű, amelyet régen az enyhelyi királynék is viseltek, bizony már nem az igazi. Valami hiányzik belőlük. Hogy a rosszkor lezúduló eső a hibás, vagy a festékkő, esetleg a festék keverője?

— Vagy azoknak a szeme — verte a vasat a vézna emberke —, akik nem látják a különbséget a valódi azúrkő és a kék sár között! — És mérgesen a polgármesterre nézett. Amaz nem fogadta el a kihívást, elhallgattak hát megint.

A gyöngécske bortól láthatóan csak megsavanyodott a lelkük, és megnyúlt a képük is. Csak az eső surrogása volt hallható a kertekben sorakozó fák számtalan levelén, a tenger mormolása odalent, az utca végén és a lant halk pengése a behajtott ajtó mögül.

— Aztán tud-e énekelni ez a lányos képű kölyök? — kérdezte a polgármester.

— Tud hát, hogyne tudna. Arren! Énekelj nekünk egy verset, fiam!

— Sehogy sem boldogulok ezzel a hangszerrel. Csak moll hangnemben játszik — jelent meg az ablakban Arren mosolygó képe. — Csak sírni tud. De mit akarnak hallani a kedves vendégek?

— Valami újdonságot — dörmögte a polgármester. A lant húrjai megpendültek. A legényke már otthonosan játszott rajtuk.

— Talán ezt még nem hallották errefelé — mondta, s ezzel rázendített.

Mind hallgattak. A keserű arcok és a kemény munkában megtört vállak és kezek nem mozdultak. Csak ültek ott a langyos, esős délvidéki alkonyatban, és úgy hallgatták ezt az éneket, mint Éa hideg tengerén úszó szürke hattyúk kiáltását, epekedőn és reménytelenül. Sokáig nem szólt senki, miután a dal hangjai elhaltak.

— Szokatlan muzsika — szólalt meg aztán egy hang bizonytalanul.

Egy másik megerősítette, mintha Lorbanery szigete lenne a világ mindenkori közepe térben és időben:

— A külföldi muzsika mindig furcsa és rejtelmes.

— Hát csináljatok valami idevalót — javasolta Karvaly. — Magam is szívesen hallgatnék kicsit vidámabbat. A fiú folyvást csak régóta meghalt hősökről dalol.

— Majd én — vállalkozott az utolsó beszélő, azzal hümmögött egy sort, majd rázendített egy derék, teli boroshordóról szólóra, megfűszerezve a nótát némi hejhóval és nosza rajtával. De mivel a kutya sem csatlakozott hozzá, a következő hejhónál elnémult.

— Nincs már tisztességes éneklés sem! — morogta haragosan. — A fiatalok a hibásak. Mindig mindent megváltoztatnak és másképpen csinálnak. A régi dalokat meg sem tanulják.

— Nem így van — vélekedett a csont és bőr alak. — Fenekestül fölborult minden. Semmi sem úgy van, ahogy lennie kellene.

— Bizony, bizony — nyammogta a legöregebb. — Oda a szerencse. Így van, bizony. Eltűnt a jó szerencse.

Ezután senkinek sem maradt semmi mondanivalója. A helybéliek kettesével-hármasával elszállingóztak, magára hagyva Karvalyt odakint és Arrent odabent. Karvaly végül fölkacagott, de ez egyáltalán nem volt valami vidám nevetés.

Előjött a kocsmáros szégyenlős felesége, megágyazott nekik a padlón, aztán szótlanul eltűnt. Lefeküdtek aludni. A helyiség magas szarufái között igazi denevértanya volt. Az üvegezetlen ablaknyíláson egész éjszaka ki-be cikáztak a denevérek, elképesztően magas hangon vinnyogva. Csak pirkadatkor tértek vissza a helyükre. Apró, szürke csomagocskákká hajtogatták össze magukat, úgy függeszkedtek föl sorjában, fejjel lefelé.

Lehet, hogy a denevérek szüntelen röpködése lopta meg Arren álmát. Sok-sok éjszakával ezelőtt volt, hogy utoljára szárazföldön tért nyugovóra. Teste elszokott a földi mozdulatlanságtól, s álmában is hiányzott neki a tenger állandó ringása… aztán, mintha a világ kicsúszott volna alóla, mire összeszoruló szívvel fölriadt. Amikor végre sikerült rendesen elaludnia, azt álmodta, hogy leláncolva görnyed a rabszolgahajó fenekén. Mások is ott kuporodtak mellette láncaikon, de mind halottak voltak. Többször is fölébredt ebből a rémálomból, megpróbálta elhessegetni magától, de ha visszaaludt, mindig ott folytatódott, ahol az imént abbamaradt. Végül már egyedül maradt a rabszolgahajón, de szoros láncai moccanni sem engedték. Ekkor különös hang sustorgott a fülébe: „Oldd el kötelékeidet — mondta. — Oldozd el kötelékeidet.” Újból megpróbálkozott a mozgással, s ezúttal sikerült is neki. Fölállt. Valami tágas, ködös réten találta magát, nyomasztóan alacsony égbolt alatt. Rettegés lapult a földben és a nyálkás levegőben, valami iszonyú rettegés. Ez a hely a félelem helye volt, vagy éppen maga a félelem, és ő bele volt zárva, és nem volt előtte semmiféle út. Találnia kell valami utat, de még egy ösvényke sem volt sehol. Maga pedig egészen parányi volt, mint egy kisgyerek, mint egy hangya, a hely meg hatalmas, szinte végtelen. Megindult vaktában, de nyomban megbotlott — mire fölébredt végre.