Ursula Le Guin - A legtávolibb part

Hangja fojtott volt és feszült.

— Erős asszony volt valaha — folytatta. — Nemcsak valami vajákos vagy bájitalkotyvasztó, hanem a művészet és a tudás asszonya, aki a szépséget szolgálta erejével, egy büszke asszony és tiszteletre méltó. Ez volt az élete. És mindez odaveszett. — Ezzel hirtelen letért az ösvényről, behúzódott a lombok alagútjába, és megállt egy kidőlt fatörzs előtt, hátát fordítva a világnak.

Arren várakozott rá a forró, lombok árnyékolta fényben. Tudta, hogy Karvaly szégyellene reá hárítani lelke terhét, s valóban nem volt, amit a fiú mondhatott vagy tehetett volna. De a szíve ráfonódott a társa lelkére, és nem a hirtelen rátört romantikus csodálattal vagy ámulattal, hanem fájdalmasan, mintha valami kapocs indulna ki a lelke legmélyéről és eltéphetetlenül összekovácsolódna a másik lényegével. Megérezte, hogy szeretetét ettől fogva betölti a szenvedély, ami nélkül a szeretet zabolátlan, nem teljes, és tartós sem lehet.

Karvaly visszafordult hozzá a kert zöld lombjainak ernyője alatt. Egyikük sem szólt egy szót sem, csak némán lépdeltek egymás mellett tovább. Már nagyon meleg volt: a tegnapi eső fölszáradt, és lépteik fölverték az út porát. Arren szemében eddig ijesztőnek és nyomasztónak tűnt egyszerre ez a nap, mintha megfertőzték volna éjjeli álmai. Most viszont élvezte a tűző napsugarat, az árnyék hűvösét, és jókedvűen ballagott, mit sem törődve az előttük álló nehéz küldetéssel.

Jól is volt ez így, mivelhogy éppen nem készültek semmire. A délutánt végigbeszélgették a festékkövet bányászó emberekkel, jókat alkudozva néhány, úgymond őket érdeklő darab ára fölött. Amint visszafelé poroszkáltak Szószára felé, miközben hátukat és nyakukat perzselte a napsugár, Karvaly megjegyezte:

— Ez persze nem más, mint kék malachit, de odalent aligha tudja bárki is, mi a különbség.

— Különösek errefelé az emberek — vélekedett Arren. — És így van ez mindennel. Nem tudják, mi a különbség. Ahogy egyikük mondta tegnap a főnöknek: „Ugyan ki tudja, mi a különbség az igazi azúrkő és a kék színű sár között!” Nyavalyognak, hogy rossz idők járnak rájuk, de nem tudják, mikor kezdődtek ezek az idők. Panaszkodnak, hogy rosszul megy a munka, de semmit sem tesznek, hogy jobban menjen. Még azt sem tudják, mi a különbség egy iparos és egy bűbájos között, hogy meddig tart a mesterség, és hol kezdődik a varázslat! Mintha a fejükben nem lennének rendben a gondolatok, a határok és a színek! Ezeknek minden egyforma. Minden egyformán szürke.

— Így igaz — mormolta a varázsló elgondolkodva. Tovább-bandukolt egy darabig, fejét vállai közé húzva, mint egy keselyű. Alacsony ember létére, jó hosszúakat lépett. — De mi hiányzik nekik?

— Az élet öröme! — vágta rá Arren gondolkodás nélkül.

— Biztosan — dünnyögte Karvaly megint, latolgatva egy darabig a fiú megjegyzését. — Örülök neki — mondta végül —, hogy helyettem is gondolkodsz, fiam… Fáradtnak és ostobának érzem magam. Reggel óta beteg a szívem, azóta, hogy beszéltünk azzal, aki Akaren volt valaha. Nem szeretem a pocsékolást és a rombolást. Nem akarom, hogy ellenségem legyen. Ám, ha mégis akad ellenségem, semmi kedvem a nyomába szegődni, megkeresni és találkozni vele… Ha valaki arra vetemedik, hogy vadásszon, akkor valami értékes legyen a célja és ne holmi megvetendő préda!

— De miféle ellenségről van szó, uram — kérdezte Arren.

Karvaly erre csak megvonta a vállát.

— Talán, amit a vénasszony mondott a nagy emberről, az árnyak királyáról…?

Karvaly megint csak bólintott.

— Igen, azt hiszem — mondta. — Attól tartok, hogy nem csupán egy helyet, hanem egy bizonyos személyt kell keresnünk. Gonoszság árasztotta el ezt a szigetet, gonoszság, amely elveszi tudásukat, a büszkeségüket, amely rájuk kényszeríti az életuntságot és a pocsékolást! Egy gonosz akarat munkája mindez! De ez az akarat nem itt dúl, nem csak Akarent és Lorbanery szigetét sújtja. A nyom, amelyet követünk, egy katasztrófa nyoma, mintha egy elszabadult kocsit követnénk lefelé a hegyoldalon, és látnánk, amint a szakadékba zuhan.

— És ő… Akaren… mondhatott volna többet erről az ellenségről… hogy ki ő, hol található, és mi ő?

— Most még nem, fiam! — szólt a mágus lágy, tétova hangon. — Kétségtelenül mondhatna még. Az őrültségében még mindig lappang valami varázstudomány. Tulajdonképpen tébolyában van a varázstudománya. De nem kényszeríthettem rá, hogy válaszoljon nekem. Túlságosan erős fájdalom gyötörte.

És így ballagott tovább, fejét valahogy furcsán behúzva, mintha magának is valami fájdalmat kellene elviselnie, vagy éppen azon igyekeznie, hogy azt elkerülje.

Valami csoszogást hallván maguk mögött az úton, Arren hátrafordult. Egy férfi loholt utánuk, még elég messze, de sebesen közeledve. Az út pora és merev, drótszerű hajkoronája vöröses dicsfényt vont köré a lemenő nap sugaraiban. Hosszú árnyéka fantasztikus szökellésekkel közeledett az utat szegélyező kertek fatörzseire és lombjaira vetődve.

— Figyeljetek! — üvöltötte. — Várjatok! Megtaláltam! Megtaláltam!

Nagy lendülettel érte őket utol. Arren keze először oda kapott, ahol kardjának markolata lehetett volna, azután oda, ahol elveszett tőrének kellett volna lennie, majd támadóan ökölbe szorult: mindezt alig fél másodperc alatt. Összeszorított foggal előrelépett. Az illető széles vállú alak volt, és Karvalynál egy teljes fejjel magasabb. Egy lihegő, hebegő, bomlott tekintetű őrült.

— Megtaláltam, megtaláltam! — hajtogatta egyre, miközben Arren kemény fenyegető hangon ráförmedve próbálta sakkban tartani:

— Mit akarsz? — Az alak meg akarta kerülni őt, hogy Karvalyhoz lépjen, de Arren ismét elébe szökkent.

— Te vagy Lorbanery kelmefestője — szólt hozzá Karvaly.

Ekkor Arren megértette, mekkora szamárság volt tőle, hogy meg akarta védeni útitársát. Csöndesen félreállt az útból. A varázsló négy szavára a tébolyodott ugyanis abbahagyta a lihegést és nagy, festékfoltos öklének rázását. Tekintete is nyugodtabbá vált. Némán, igenlően billentette a fejét.

— Én voltam a festő — mondta —, de most már nem tudom csinálni. — Szeme sarkából Karvalyra pillantott és elvigyorodott. Megrázta dús, poros, vörös lobonccal borított koponyáját. — Elvetted anyám nevét! — kiáltotta. — Most már nem ismerem meg öt, és ő sem ismer meg engem! Még mindig igazán szeret engem, de elhagyott mégis. Meghalt!

Arren szíve görcsbe rándult, de látta, hogy Karvaly csak csöndes fejcsóválással válaszol:

— Nem, nem — mondta —, nem halt meg!

— De meg fog! Meg fog halni!

— Ez igaz. Ez a következménye annak, hogy él! — mondta a mágus. A kelmefestő ezen láthatóan elgondolkodott egy percig, azután szorosan Karvalyhoz lépett, megragadta a vállát, és fölébe tornyosult. Mozdulata olyan gyors volt, hogy Arren nem tudta megakadályozni, de olyan közel lépett mellé, hogy hallhatta rekedt suttogását:

— Megtaláltam a rést a sötétségben. Ott áll előtte a király. Csak nézi, és parancsol neki. Van nála egy kis láng. Egy kis gyertya a kezében. Ráfújt és kialudt. Aztán megint ráfújt, mire meggyulladt! És égett, égett!

Karvaly nem tiltakozott ellene, hogy megragadta és a fülébe sugdosott. Csak ennyit kérdezett:

— És hol voltál, amikor ezt láttad?

— Az ágyamban!

— Álmodtál?