Ursula Le Guin - A legtávolibb part

Most, éberen már belülről mardosta a félelem, de ettől nem volt kevésbé hatalmas vagy kevésbé végtelen. Nyomasztotta a helyiség mélyfekete sötétsége, mire az ablak homályos négyszögében kereste a csillagokat, de hiába állt el az eső, a csillagok nem voltak sehol. Éberen és rettegve feküdt a helyén, mialatt a denevérek fáradhatatlanul röpködtek ki-be nesztelen bőrszárnyaikon. Néha-néha, füle teljesítőképességének határán érzékelte vékony vinnyogásukat.

Tiszta reggel köszöntött rájuk. Korán fölkeltek. Karvaly szorgosan kérdezősködött a zafírkövek után. Bár a helybéliek egyike sem tudta, miről is van szó tulajdonképpen, mindannyiuknak határozott véleménye volt a dologról, és jókat veszekedtek rajta. Ő meg csak hallgatta a fecsegésüket figyelmesen, bár valami egészen másra volt kíváncsi, nem holmi kövekre. Végül aztán nekivágtak Arrennel annak az útnak, amelyet a polgármester javasolt nekik. A tárnák felé, ahol a kék festőkövet bányászták. Menet közben azonban Karvaly letért az útról.

— Ez lesz az a ház — mormolta. — Azt beszélték, hogy ez a festőcsalád, ezek a kivert varázslók valahol ezen az úton laknak.

— Származhat belőle bármi hasznunk, ha beszélünk velük? — kérdezte Arren, élénken emlékezve Nyúl esetére.

— Valahol csak megtaláljuk a balszerencse nyitját — felelte a mágus szárazon. — Van egy hely, ahol elszivárog a szerencse. Kell valaki, aki odavezet! — Ezzel továbbment, mire Arren — mi mást tehetett volna? — követte.

A ház egy kert közepén állt, magányosan. Tisztes kőépület, bár látszott, hogy a birtokkal együtt már régen senki sem viseli gondját. A töredezett ágakon összeszedetlenül fityegtek a kifakult selyemgubók, a földet vastagon borította az elhalt lárvák és lepkék kiszáradt szemétje. A ház körül, a sűrűn ültetett fák között a rothadás bűze szállongott. Ahogy közeledtek felé, Arren hirtelen visszaemlékezett az éjszaka torkát fojtogató rémületre.

Mielőtt odaértek volna hozzá, az ajtó szélesre kitárult előttük. Őszes hajú asszony rontott elő mögüle, kivörösödött szeme dühödten villogott.

— Kifelé, átkozottak, tolvajok, gyalázatosak, tökkelütöttek, hazug kutyák és hülye fattyúk! Takarodjatok, kifelé! Hordjátok el az irhátokat! A balszerencse legyen veletek, örökre!

Karvaly megtorpant, mintha meglepődött volna, majd villámgyors, különös mozdulattal fölemelte a kezét. Egyetlen szót kiáltott:

— Félre!

Erre a vénasszony fölhagyott az üvöltözéssel. Döbbenten meresztette rá a szemét.

— Ezt miért csináltad?

— Hogy elhárítsam az átkaidat!

A nő csak bámult rá némán még egy darabig. Végül megszólalt rekedten:

— Idegenek vagytok?

— Északról jövünk.

Közelebb lépett hozzájuk. Arren először kis híján kinevette: nézd csak, egy házának küszöbén rikácsoló vén banya, de a közelében már csak némi szégyent érzett. Bűzös volt a nő, rongyokba öltözött, lehelete áporodott, szeméből szörnyű fájdalom sütött.

— Nincsen már erőm átkozódni sem — nyöszörögte. — Nincs erőm! — Megpróbálta utánozni Karvaly mozdulatát. — Még mindig értenek ehhez? Honnan jöttök hát?

A férfi bólintott. Keményen az asszony szemébe nézett, aki viszonozta a pillantását. Arca hirtelen megrándult, elváltozott, s csak ennyit nyögött maga elé:

— Hol van a pálcád?

— Itt nem mutathatom föl, nővér.

— Nem. Tényleg nem teheted. Megmenti még az életedet. Akár az én erőm: az is megmentette az én életemet. Így veszítettem el azután. Elhagyott minden tudásom, elfelejtettem minden szót és az összes neveket. Úgy folytak ki belőlem, mint valami pókfonál: a szememen és a számon. Rés támadt a világon, azon szökik el a fény. És a világossággal együtt elmennek a szavak. Tudtad te ezt? A fiam egész nap a sötétbe bámul, keresi a rést a világ falán. Azt mondja, jobban látna, ha megvakulna. A festőtudás kifutott a kezéből. Mi voltunk itt a festők, Lorbanery szigetén. — Megrázta előttük vékony, izmos karjait. Vállig borították a legkülönbözőbb, színes festékfoltok.

— Ez sohasem kopik le a bőrről — mondta. — De az elme végképp kiüresedik. Az ész nem tartja meg a színeket. Mégis, kik vagytok hát?

Karvaly nem szólt semmit. Tekintetét ismét az asszonyéba mélyesztette. Arren, oldalt állva, kényszeredetten figyelte őket.

Az öregasszony teljesen váratlanul megrázkódott, és halkan suttogta maga elé:

— De hiszen én ismerlek téged.

— Ó, igen. A hasonló felismeri a hasonlót, nővér!

Furcsa látvány volt, amint megrettenve visszatántorodott a varázsló elől. Menekülni akart előle, s mégis felé, támolygott, mintha oda akarna borulni a lábaihoz.

A férfi megragadta és kemény markába szorította a kezét.

— Szeretnéd-e visszanyerni az erődet, a tudásodat, ismét tudni a neveket? Megadhatom ezt neked!

— Te vagy az a nagy ember! — suttogta az öregasszony. — Te vagy az árnyak királya, a sötét hely ura…

— Nem vagyok az. Nem vagyok király. Csupán egy férfi vagyok, egy halandó. A te fivéred, és hozzád hasonló.

— De nem halsz meg soha?

— De igen, meghalok.

— De visszajössz, és örökké élni fogsz!

— Nem én. Ahogy senki más sem!

— Akkor nem te vagy… nem te vagy a sötétség óriása — vigyorodott el az öregasszony, ferde pillantást vetve rá, és nyilvánvalóan kevesebb félelemmel.

— De mégis nagy ember vagy te. Hát kettő is van belőletek? Mondd, mi a neved?

Karvaly sziklakemény arca egy pillanatra meglágyult.

— Ezt nem mondhatom meg neked — válaszolta szelíden.

— Elárulok neked egy titkot — mondta az asszony. Most valahogy egyenesebben állt szemben vele, szavából és tartásából valami régi méltóság sugárzott, valami súlyos bánat. — Én nem akarok örökkön örökké élni! Inkább szeretném, ha ismét tudhatnám… a dolgok neveit! De mind elveszett immár. A nevek most már mit sem számítanak. Többé nincs titok. Akarod tudni az én nevemet? — Szeme fölvillant, keze ökölbe szorult, s előrehajolva suttogta: — Az én nevem Akaren. — Azután hangosan felüvöltött:

— Akaren! Akaren! A nevem Akaren! Most már mindenki tudhatja titkos nevemet, az igazi nevemet, és nincs többé titok, nincsen igazság és nincs halál, halál, halál! — Zokogva sikoltotta az utolsó szavakat, szája széléről fröcsögött a nyál.

— Nyugodj meg, Akaren!

És megnyugodott. Könnyek csorogtak végig az arcán, lemosva róla a piszkot.

Karvaly két keze közé fogta ezt a ráncos, könnyáztatta arcot, és könnyedén, testvéri lágysággal csókot lehelt a vénasszony szemeire. Amaz mozdulatlanul, csukott szemmel állt előtte. Ekkor a mágus, száját füléhez közelítve, néhány szót mondott az ősi nyelven, még egyszer megcsókolta, és hagyta, menjen útjára.

Az öregasszony kinyitotta megtisztult szemét, s egy hosszú pillanatig tétován, csodálkozva nézett az arcába. Egy újszülött néz így az anyjára, egy ifjú anya néz így az újszülöttjére. Ezzel az asszony megfordult, lassan ajtajához lépett, bement rajta, és becsukta maga mögött. Mindezt szó nélkül, arcán a megbékélt merengés kifejezésével.

A varázsló ekkor szó nélkül megfordult és elindult, vissza az elhagyott útra. Arren ott bandukolt a nyomában. Kérdezni nem mert semmit. A varázsló váratlanul megállt az elhagyatott kert közepén, és így szólt:

— Elvettem tőle a nevét, és egy újat adtam neki. Tehát valahogy… újrateremtettem őt. Más reményem nem volt, másképpen nem segíthettem neki.