Ursula Le Guin - A legtávolibb part

— De igen.

— Ismered azt a régi mondást, hogy „a szabályok megváltoznak a peremvidékeken”? Legtöbbször a tengerészek szájából hallani, de ez is varázslóbölcsesség, s azt jelenti, hogy még a varázslás is függ a helyszíntől. Lehet, hogy egy, Kútfőn jól bevált varázsige Szikesen nem több üres locsogásnál. A Teremtés nyelvét sem ismerik mindenütt. Erre egy szót, amarra egy másikat. Az igéket is átszövik annak a helynek a vizei, földjei, szelei és fénysugarai, ahol ki akarják mondani őket. Egyszer olyan messzire elhajóztam keletre, hogy sem a szél, sem a víz nem engedelmeskedett a szavamnak, mert egyik sem tudta a saját, igazi nevét. Vagy inkább én nem tudtam az ottani nevüket. A világ igen hatalmas. A nyílt tenger túlterjed minden tudás határán, és vannak más világok a mi világunkon túl. Nem hiszem, hogy lenne olyan szó vagy ige, amely az űr végtelen mélységei fölött és az idők végezetéig mindig és mindenütt megőrzi a súlyát, a jelentését és az erejét. Hacsak nem az első szó az, amelynek kimondásával Segoy mindent megteremtett, vagy nem az utolsó szó, amelyet még nem mondott ki senki, és nem is mond ki senki, amíg minden dolgok meg nem szűntenek… De még ezen a világon, a mi Óceánföldünkön, e kis szigeteken, melyeket ismerünk, még itt is akadnak különbségek, rejtélyek és változások. A legkevésbé ismert és legtöbb titokkal övezett világrész pedig ez a Déli Peremvidék. A Belső földekről kevés varázsló jött el eddig az itteni népek közé. Nem nagyon szeretik őket errefelé, mert — legalábbis úgy hiszik — nekik is megvan a saját mágiájuk. De ez csak afféle szóbeszéd, és biztos, hogy a varázslás művészetét sohasem ismerték errefelé igazán, sosem értették meg egészen. Ha pedig így van, akkor könnyebben elbánhat vele az, aki erre a célra tör, hamarabb meggyöngítheti, mint a belső vidékek erősebb varázslatait. És akkor hallunk majd meséket arról, hogyan vallottak kudarcot a mágusok itt, a Délvidéken.

A fegyelem az a csatorna, amelyben tetteink erősek és mélyenszántók. Ahol nincs irányítás, ott az ember cselekedetei sekélyesek, céltalanok és szertefoszlanak.

Az a kövér asszony is a tükrös fejdíszével, ugye, azt hiszi, hogy elveszítette a tudását, vagy hogy sohasem rendelkezett vele. Meg Nyúl is csak rágcsálja a ködgyökeret, és úgy véli, hogy messzebb jut vele, mint a legnagyobb varázslók, holott épphogy belép az álmok világába, és máris elveszett. De mégis mit gondol, hová juthat el? Ugyan mit keres? Mi lehet az, ami elemésztette a varázstudományát? Ront városáról már éppen eleget megtudtunk, azt hiszem. Ezért továbbmegyünk délre, Lorbanery felé, megnézzük, mit művelnek arra a varázslók, és talán megtaláljuk azt, amit keresünk. Elég-e ennyi válasz?

— Igen, de…

— Akkor egy darabig ne bolygassuk tovább a dolgokat! — vágta el a beszélgetés fonalát a mágus. Ezzel leült az árboc tövébe, a napellenző sárgás, áttetsző árnyékában, és kibámult a tengerre nyugat felé, mialatt kis hajójuk déli irányban hasította a napsütötte tengert. Egyenes derékkal ült, mozdulatlanul. Teltek-múltak az órák. Arren néhányszor megmártózott a vízben. Mindig a tatról siklott a tengerbe csöndesen. Nem akart elhaladni az előtt a sötét tekintet előtt, amely nyugat felé fordulva bizonyára túllátott a csillogó horizonton, túl az ég kékjén és talán túl a fény határain.

Karvaly néha megtörte saját csöndjét, és meg-megszólalt, de egy-két szónál sohasem mondott többet. Neveltetése révén Arren gyorsan fölismerte az udvariasság vagy a titoktartás mögé rejtőző igazi érzelmeket, s így most is tudta, hogy társának nehéz a szíve. Nem kérdezett többet, és este is csak ennyit mondott:

— Ha énekelnék, nem zavarnám a gondolataidat?

Karvaly kissé erőltetett ízű tréfával válaszolt:

— Attól függ, mit énekelsz.

Arren is az árbocnak vetette hátát, és rázendített. Hangja már nem volt édeskés és magas, mint pár évvel ezelőtt, amikor a dallamot hosszú hárfáján pengetve a berilai palota énekmestere tanította őt. Magasabb hangjai valahogy elhomályosultak, a mélyek viszont lágyan, de tisztán búgtak, mint a hegedű húrja. A Fehér varázsló siratóját énekelte, azt a dalt, amelyet Elfarran költött, amikor Morred pusztulásáról értesül, és saját halálának közeledtét várja. Ritkán adták elő ezt a dalt. Nem is volt könnyű. Karvaly hallgatta a vöröslő égbolt és a tenger között szárnyaló erős, magabiztos és szomorú hangot, és tekintetét lassan elhomályosították a könnyek.

A sirató után Arren egy darabig hallgatott, azután rövidebb, könnyebb dallamokra zendített, lágyan, fölkavarva a szélcsendes levegő, az elsimult tenger és a halványuló világosság egyhangú nyugalmát, miközben föléjük lopakodott az éjszaka. Amikor abbahagyta, minden elnémult, szellő sem rezdült, a víz alig fodrozódott, a kötelek és deszkák is csak néha nyikordultak meg egy picit. A tenger tükröt tartott az ég alá, amelyen egyenként megjelentek a csillagok. Délen sárga fénysugár gyulladt föl ragyogva, sziporkázó arany szikrákkal hintve be a hullámokat.

— Nézd! Világítótorony! — Majd egy perc múltán: — Lehet, hogy az is egy csillag?

Karvaly nézte egy darabig, majd halkan mormolta:

— Azt hiszem az lesz a Gobardon. Csak a Déli Peremvidéken látható. Gobardon azt jelenti „korona”. Kurremkarmerruk úgy tanította, hogy még délebbre hajózva, szép sorjában még nyolc csillag jön fel a Gobardon alatt, és egy hatalmas csillagképet formáz a láthatáron. Egyesek szerint futó ember alakját, mások azt mondják, hogy az Agnen rúnát. A bevégeztetés jelét.

Nézték, amint elszakad a tenger vibráló felszínétől, és töretlen fénnyel világít tovább.

— Úgy énekelted Elfarran dalát — szólalt meg Karvaly —, mintha érezted volna a gyászát, sőt képes voltál velem is megéreztetni. Az egész Szigetvilág minden dala közül mindig is ez ragadott magával a legjobban. Morred halhatatlan bátorsága a reménytelenséggel szemben. És Szériád, a nyájas király, aki szintén a keserűség árnyékában jött a világra. És ő, Elfarran, az asszony. Amikor életem legnagyobb ostobaságát elkövettem, az ő szépségének emlékéhez fordultam bánatomban, és megláttam őt. Láttam Elfarrant egy teljes pillanatig.

Hideg bizsergés futott végig Arren gerincén. Nyelt egyet, de nem szólt semmit. Mint a megbabonázott, tovább bámulta a pompás, topázsárga, baljós csillagot.

— Melyik hőst választottad példaképedül? — kérdezte a varázsló, amire a fiú parányi tétovázás után felelte:

— Vandor-Akbét.

— Azért, mert ő volt a legnagyobb?

— Azért, mert uralhatta volna egész Óceánföldet, de nem tette, inkább magányos vándorútra kelt, hogy magányos halálát lelje Magador partjain az Orm nevű sárkánnyal vívott küzdelemben.

Ezután egy darabig mind a ketten saját gondolataikkal voltak elfoglalva. Azután Arren kérdezett tovább, még mindig a sárga Gobardont nézve:

— Tehát igaz, hogy a mágia segítségével életre kelthetők a holtak, és szólni is tudnak az élőkhöz?

— A hívás varázsigéivel ezt valóban megtehetjük. De nagyon ritkán fordul elő ilyesmi, és nem hiszem, hogy akkor is bölcs dolog lenne. Ebben a Hívó Szó mestere egyetért velem. Nem használja és nem alkalmazza a pálni törvényt, amelyben előfordulnak ilyen varázsigék is. A legerősebbet egy Szürke varázsló néven ismert pálni mágus hirdette ki, jó ezer esztendővel ezelőtt. Előhívta a régi hősök és mágusok szellemét, még Vandór-Akbét sem kímélte, hogy háborúikban és a kormányzásban tanácsokat adjanak Páln fejedelmeinek. A holtak tanácsainak az élők azonban semmi hasznát sem vehetik. Gyászos idők köszöntöttek Pálnra, s a Szürke varázslót elűzték. Nyomorult névtelenségben pusztult el végül.