Ursula Le Guin - A legtávolibb part

— Ó, már jól vagyok. Sokkal jobban érzem magam. — Dermedtségét enyhe láz váltotta föl, s valóban egész jól érezte magát, igaz, teste még bágyadt volt kissé, de elméje vígan szökellt egyik gondolatról a másikra. — Mikor tértél magadhoz? És mi történt a Nyúllal?

— Már magasan járt a nap. És szerencse, hogy ilyen kemény a koponyám. Olyan vágás és búb van a fülem mögött, akár egy kettészelt uborka. Nyúl még nem tért magához a kábulat álmából.

— Rosszul őrködtem…

— De legalább nem aludtál el.

— Nem. — Arren ingadozott. — Én… úgy volt, hogy…

— Előttem jártál. Láttalak — mormolta Karvaly furcsán. — Azok meg belopakodtak, fejbe csaptak, mint valami tulkot a vágóhídon, elvitték az aranyat, minden jó ruhánkat és az egyetlen eladható rabszolgát. Tulajdonképpen téged kerestek fiú. Állom piacán egy egész birtok árát kapták volna érted.

— Nem elég erősen ütöttek meg. Magamhoz tértem. Jól megfuttattam őket. Az egész zsákmányukat szétszórtam az utcán, mielőtt sarokba szorítottak. — Arren szeme büszkén csillogott.

— Észre tértél, mialatt még ott voltak… és elfutottál? Miért?

— Hogy tőled elcsaljam őket. — Karvaly meglepődése megtépázta kissé Arren büszkeségét, és indulatosan tette hozzá: — Azt gondoltam, hogy te vagy a céljuk. Attól féltem, hogy még megölnek. Fölragadtam a zsákjukat, hogy biztosan kövessenek, nagyot ordítottam, és futásnak eredtem. És tényleg nyomomba eredtek.

— Hát persze. Így kellett tenniök! — Karvaly mindössze ennyit válaszolt. Egyetlen dicsérő szót sem szólt, bár némán, elgondolkodva ült egy darabig. Aztán hozzátette: — Nem gondoltál arra, hogy tán máris halott vagyok?

— Nem!

— Az a biztosabb, ha először ölnek, s csak azután rabolnak.

— Erre nem gondoltam. Csak el akartam csalni őket mellőled.

— Miért?

— Mert te megvédhettél volna bennünket, mindkettőnket kihúzhattál volna a bajból, ha idejében magadhoz térsz. Vagy legalább magad megmenekülhettél volna valahogy. Én álltam őrt, és én követtem el a hibát. Megpróbáltam helyrehozni. Hiszen terád vigyáztam. Te vagy az, aki számít közöttünk. Azért vagyok veled, hogy vigyázzak vagy megtegyem, amire szükséged van, te pedig mutatod az utat, te vezethetsz el oda, ahová mennünk kell, és te javíthatod meg azt, ami tönkrement.

— Vajon így van-e? — mormolta a mágus. — Egészen tegnap estig magam is így hittem. Azt gondoltam, hogy követőm vagy, de végül én követtelek téged, fiam. — Hangja hűvös volt, talán hajszálnyit gúnyos is.

Arren nem tudta, mit feleljen. Végképp és teljesen összezavarodott. Először azt gondolta, őrködés közbeni elszenderedése vagy kábulata akkora hiba, hogy aligha vezekelhető le holmi futással, a rablók Karvalytól való elcsalásával, most pedig kiderül, hogy az utóbbi volt szamárság, a rossz pillanatban elszédülni pedig bölcs cselekedet.

— Nagyon sajnálom, uram — nyögte ki végül reszkető ajakkal, nehezen küzdve le a sírhatnékját —, sajnálom, hogy cserbenhagytalak. Te pedig megmentetted az életemet…

— Te pedig lehet, hogy az enyémet — mondta a varázsló majdnem nyersen. — Ki tudja. Lehet, hogy elvágták volna a torkomat, miután végeztek. Ne is beszéljünk róla többé, Arren. Örülök, hogy itt vagy velem megint.

Odament a szerszámosládához, begyújtotta kis, faszenes tűzhelyüket. Akörül tett-vett valamit. Arren hanyatt fekve bámulta a csillagokat, érzelmei lassan elcsitultak, száguldó gondolatai megpihentek. Megértette akkor, hogy bármit is tett vagy nem tett, Karvaly afölött nem mond ítéletet. Ha valamit csinált, társa elfogadta azt úgy, ahogy történt.

Én nem büntetek — vágta hűvös hangon Egre szemébe. Nem is jutalmazott. De eljött érte a háborgó tengeren, varázserejét latba vetette az ő szabadítására.

És ezt megtenné máskor is. Őtőle függött minden.

Megérdemelte Arren iránta érzett szeretetét és bizalmát. Hiszen ő is bizalmat táplált a fiú iránt. Amit Arren cselekedett, jóváhagyta.

Odajött most, és egy csésze gőzölgő forralt bort nyújtott a legénykének.

— Ettől talán majd elalszol. Csak vigyázz, meg ne égesse a szádat.

— Honnan vetted a bort? Nem láttam borostömlőt a hajón…

— Több minden van itt, a Messzilátó n, mint amit a szem megláthat — mondta Karvaly, miközben letelepedett mellé, s Arren hallotta, amint fölnevet, csaknem némán a sötétben.

Arren fölült, hogy megigya a bort. Nagyon jó volt: testet-lelket frissítő.

— És most merre menjünk? — kérdezte végül.

— Nyugat felé.

— És hová mentetek Nyúllal?

— A sötétségbe. Én nem tévesztettem őt szem elől, s mégis eltévedt. Külső határokon kóborolt, a mámor és a lidércnyomás végtelen dzsungelében. Lelke úgy tátogott a rémségek birodalmában, ahogy egy sirály rikoltozik a tengertől távolra szakadva. Ő nem lehet az útmutatónk. Mindig is tévúton járt. Hiábavaló volt minden varázstudománya, sohasem látta maga előtt az utat. Saját magán kívül nem látott senki mást.

Arren nem értette teljesen a mondottakat, de ebben a pillanatban nem is akarta megérteni. Maga is alámerült egy darabon abba a „sötétségbe”, amelyről a varázslók beszélnek, s most semmi kedve nem volt, hogy emlékezzen rá; tehetetlen lett volna vele szemben. Az elalváshoz sem volt semmi kedve, nehogy visszatérjen álmában a rémség, nehogy látnia kelljen a sötét alakot, az árnyat, amint a gyöngyszemet feléje nyújtva így szól: „Jer hát!”

— Uram — szólalt meg miközben elméje önkéntelenül és váratlanul más tárgyra váltott —, miért…?

— Aludj! — suttogta felé Karvaly lágyan.

— Nem tudok aludni, uram. Folyvást az jár az eszemben, miért nem szabadítottad ki a többi rabot is.

— Hiszen megtettem. Egy sem maradt láncaiban a hajón.

— De Egre martalócai fegyverben voltak. Ha őket láncoltad volna le…

— Nos, igen. Ha így tettem volna. Hiszen csak hatan voltak. Az evezősök éppolyan leláncolt rabszolgák voltak, mint ti. Egre és az emberei lehet, hogy már halottak, vagy a többiek kötözték meg őket, esetleg már el is adták valamelyik rabszolgapiacon. Én csak kiszabadítottam őket, hogy megküzdjenek vagy megalkudjanak. Nem vagyok én rabszolgakalmár.

— De tudtad, hogy milyen gonosz népség…

— Szóval hozzájuk kellett volna csatlakoznom? Hagynom, hogy az ő tetteik irányítsák az enyéimet? Nem döntök és nem választok helyettük, ahogyan azt sem tűröm, hogy ők tegyék ezt helyettem.

Arren csöndben emésztette a hallottakat. A mágus halk szóval folytatta tovább:

— Lásd, Arren, a tett nem olyasmi, amint azt az ifjak hiszik, mint, mondjuk egy kődarab, amit fölkapsz, elhajítasz, aztán vagy talál, vagy nem és ezzel kész. Ha fölemelsz egy követ könnyebb lesz tőle a föld, s a kéz, amely tartja, nehezebb. Ha elhajítják, csillagpályán halad, s ahová becsapódik vagy leesik, megváltozik a világ. Minden cselekedet befolyásolja az egész egyensúlyát. Amit a tenger, a szél, a vizek vagy a föld erői tesznek, minden, amit a vadállatok vagy a zöld növények cselekszenek, az helyes, az jogos. Mindez a nagy egyensúlyon belül megy végbe. A forgószéltől a hatalmas bálna fújtatásáig, az elszáradt levél lehullásáig és a szúnyog röptéig minden az egész egyensúlyán belül történik. Ám mivel nekünk hatalmunk van a világon és egymás fölött, nekünk úgy kell megtanulnunk, hogy azt tegyük, amit a falevél, a bálna vagy a szél cselekszik a maga természetének parancsára. Nekünk tanulnunk kell az egyensúlyozás művészetét! Mivel eszünk van, semmit sem tehetünk öntudatlanul. Mivel választhatunk, nem cselekedhetünk felelőtlenül. Hát ki vagyok én, hogy — bár megvan hozzá az erőm — jutalmazzak vagy büntessek, hogy játszadozzam az emberek sorsával?