Ursula Le Guin - A legtávolibb part

— Hogy a holtak újra életre kelnek?

— Azt hittem, te tudod, hogy van ez — mondta Sopli rövid szünet után, szeme sarkából figyelve Karvalyt.

— Azért vagyok úton, hogy megtudhassam.

Sopli nem válaszolt semmit. A varázsló hirtelen rászegezte a szemét, keményen és kihívóan, de hangja lágyan zengő maradt.

— Azután futsz, Sopli, hogy örökké életben maradhass?

A tébolyodott egy pillanatig állta a tekintetét, azután rozsdavörös fejét és térdét szorosan ölelve, lassan előre-hátra billegett. Úgy látszott, amikor fél, mindig ezt a testtartást veszi fel. Amikor pedig így esett, sohasem szólt egy szót sem, és oda sem figyelt bárki más szavára. Arren elkeseredve és undorral fordult el tőle. Hogyan is hajózhatnának tovább Soplival együtt napokig vagy tán hetekig egy tizennyolc lábnyi hosszú csónakban? Olyan volt ez, mintha a lelkét kellene megosztania egy halálos beteg testtel…

Karvaly odalépett a hajó orrába Arren mellé, fél térddel a korlátra támaszkodott, úgy nézett a fakó esti fénybe.

— A fickónak nemes lelke van. — Csak ennyit mondott.

Arren nem felelt rá semmit. Kisvártatva hűvösen kérdezte:

— Mi az, hogy Obehol? Még sohasem hallottam ezt a nevet.

— Én is csak a nevét tudom, meg hogy merre van a térképen. Semmi mást. Nézd csak! A Gobardon kísérői!

A hatalmas, topázszínű csillag immár magasabbra emelkedett a déli égbolton, és alatta, a sápadt tengerből éppen kikelőben, tőle balra világított egy fehér, jobbra pedig egy fényes, kékbe játszó csillag. Szabályos háromszöget formáztak.

— Van saját nevük?

— A Nevek mestere sem tudja. Lehet, hogy Obehol vagy Wellogy lakosai adtak nekik nevet. Én nem tudom. Idegen tengeren járunk most, Arren. A vég rúnájának jegyében.

A fiú semmit sem válaszolt, miközben határozatlan gyűlölettel és undorral nézte a csillogó, névtelen csillagokat a végtelen víz fölött.

Amint nap nap után nyugat felé vitorláztak és a déli tavasz melege eluralkodott a vizeken, az ég is kivilágosodott. Arren mégis úgy érezte, hogy valahogy nem tiszta az a fény, mintha valami üvegfelületen megtörne. Még a tenger is langymelegnek bizonyult, amikor némi fölfrissülés végett beleugrott. Sózott ételüknek nem volt semmi íze. Sehol nem volt semmi frissesség, sem élénkség, hacsak nem éjszaka, amikor még a csillagok is fényesebben ragyogtak, mint emlékezetében valaha. Lefeküdt, és addig bámulta őket, ameddig csak bírta. Elaludván ismét álmot látott. Mint mindig, ugyanarról a mocsárról vagy gödörről, hatalmas szirtek övezte völgyről vagy az alacsony égbolt alatt hosszan húzódó, lejtős útról. Megint az a homályos világosság, a bensejét marcangoló félelem, a reménytelen menekülésvágy.

Karvalynak minderről sohasem beszélt. Mellesleg semmi lényegesről nem beszélt vele, csak a hajózás mindennapi apróságairól. Karvaly, akiből általában úgy kellett kicsikarni a szót, szokása szerint most is hallgatott.

Arren most jött csak rá, mekkora ostobaság volt, hogy testét-lelkét rábízta erre a hallgatag és titokzatos emberre, aki hagyja, hogy pillanatnyi ötletei vezéreljék, sehogyan sem irányítja az életét, még azzal sem törődik, hogy megvédelmezze. Most is ez a gyászos hangulat uralkodott rajta, Arren szerint azért, mert nem mert szembenézni a kudarccal, azzal, hogy az emberek semmibe veszik a varázserő hatalmát.

Világossá vált számára, hogy a titkok ismerői előtt nem is volt olyan sok igazi titok a mágia művészetében, amelyből Karvaly és a vajákosok és a varázslók számtalan nemzedéke kétes hírnevét merítette. Nem volt sokkal több erő benne, mint hogy parancsolhatott a szélnek és az időjárásnak, megadta művelőjének a gyógyfüvek ismeretét és olyan illúziókat, mint a ködcsinálás, fényvarázslás, mindenféle alakváltozások, ami elámította a tudatlanokat, de nem volt több holmi trükknél. A valóságot nem változtatta meg. Nem volt a varázslásnak semmi valóságos ereje, amit az egyik ember használhatott volna a másik fölött, és semmi hatalma nem volt a halállal szemben. A varázslók sem éltek semmivel se tovább, mint a közönséges emberek. Összes titkos igéjük sem volt elegendő ahhoz, hogy akár csupán egy órával is elodázza halálukat.

A mágiára még kisebb dolgok esetében sem lehetett igazán számítani. Karvaly különben is elég gyöngén alkalmazta saját tudományát: amikor csak tehették, földi széllel haladtak, ebédre halat fogtak, és takarékoskodtak a vízzel, mint bármely tengerész. Mikor már negyedik napja küszködtek az erős szembeszéllel, Arren megkérdezte tőle, nem varázsolna-e egy kis hátszelet a vitorlába, válaszul csak megrázta a fejét.

— De miért nem?

— Egy beteg embert sohasem kényszerítenek versenyfutásra — felelte Karvaly —, s egy túlterhelt hátra sem tennék még egy súlyos követ. — Az sem volt mindig világos, mikor beszél saját magáról és mikor a világról általában. Válaszai is többnyire szűkszavúra sikeredtek, nehéz volt megérteni őket.

Lám, ez az egész varázslás lényege, gondolta magában Arren: valami nagy titkot emleget, de valójában nem mond semmit, s az a bölcsesség koronája szerinte, ha semmit sem csinál.

Arren megpróbált nem törődni Soplival, de semmire sem ment vele. Legtöbbször valami furcsa szövetség alakult ki közötte és az eszehagyott között. Sopli nem volt annyira őrült vagy olyan egyértelműen tébolyodott, ahogy az torzonborz hajkoronája és összefüggéstelen locsogása alapján vélhető volt. A legbolondabb tulajdonsága valójában az volt, hogy kétségbeesetten félt a víztől. Óriási bátorság volt a részéről, hogy egyáltalán beszállt a csónakba, és tulajdonképpen sohasem múlt el a rettegése. Fejét leszegve tartotta majdnem egész idő alatt, hogy ne kelljen látnia a körülötte emelkedő-süllyedő vizet. Ha föl kellett állnia, nyomban elszédült, és az árbocba kapaszkodott. Amikor Arren először határozta el, hogy úszik egyet és a hajó orráról a vízbe ugrott, Sopli rémületében fölsikoltott. A csónakba visszamászó legényke látta, hogy a szerencsétlen szinte belezöldült a félelembe.

— Azt hittem, hogy vízbe akarod veszejteni magad — motyogta, mire Arren szívből fölkacagott.

Délután, amikor Karvaly se látott, se hallott, elmélyedvén a meditálásban, Sopli, óvatosan keresztülmászva az evezőpadokon, odakúszott Arrenhez.

— Te sem akarsz meghalni, ugye? — suttogta, hangját egészen lehalkítva.

— Hát persze hogy nem.

— De ő igen — intett állának apró mozdulatával Karvaly felé.

— Miért mondod ezt?

Arren nagyúri beszédmodort vett föl, ami természetes volt számára, és Sopli is teljesen természetesnek fogadta el, jóllehet jó tíz, ha nem tizenöt évvel idősebb volt nála. Udvariasan válaszolgatott, persze a maga zaklatott, szétszórt módján.

— El akar jutni a titok helyére. De nem tudom, miért. Nem akar… nem hisz… az ígéretben.

— Miféle ígéretben?

Sopli éles pillantást vetett a fiúra, megrendült önbizalmának maradéka csillogott a szemében. Azonban Arren akarata bizonyult erősebbnek. Alig hallhatóan suttogta a tébolyult:

— Tudod. Az életében. Az örök életében!

Arren egész testén végigfutott a hideg. Eszébe jutottak az álmai: a mocsár, a gödör, a szirtek, a homályos fény. Az volt a halál, a halál vak rettenete. A halál elől menekült, kereste eszelősen a menekülés útját. A küszöbön pedig ott állt az az árnyékkoronát viselő alak. Parányi fényt tartott a tenyerén, nem nagyobbat egy gyöngyszemnél: a halhatatlan élet csillogását.