Ursula Le Guin - A legtávolibb part

Sopli Arren háta mögött, a hajó orrában üvölteni kezdett. A fiú karját vasmarok szorította össze. A rántástól az evezők kiemelkedtek a vízből. Az egyik vége belevágódott a gyomorszájába, hogy egy pillanatra elhomályosult a látása és elakadt a lélegzete.

— Fordulj vissza! Fordulj vissza! — üvöltötte Sopli.

A csónak hirtelen megrezdült a vízen, majd csöndesen ringatózott tovább. Arren, mihelyt szilárdan markolta ismét az evezőket, haragosan hátrafordult. Sopli nem volt a hajóban.

Körös-körül a öböl mély vize csöndesen hullámzott, és vakítóan csillogott a napsütésben.

Arren értetlenül nézett hátra megint, azután a hajófenéken kuporgó Karvalyra.

— Ott van — mutatott oldalra a mágus, de nem volt ott semmi, csak a tenger és a szemkápráztatóan visszaverődő fény. A csónak közelében, alig pár yardnyira becsapódott egy hajítódárda, csobbanás nélkül merült a vízbe, és eltűnt a mélyben. Tucatnyi kemény evezőcsapás után Arren fékezett, majd újból Karvalyra pillantott.

Annak mindkét kezét és bal karját vér borította. Egy darab vitorlarongyot szorított a vállára. A bronzhegyű dárda a csónak fenekén hevert. Amikor Arren először észrevette, nem a kezében látta a fegyvert: a vállán ejtett mély sebből meredezett. A varázsló a köztük és a fehér homokpart között húzódó vizet fürkészte.

A parton apró alakok ugráltak és hadonásztak. Végül csak ennyit mondott:

— Gyerünk tovább.

— De Sopli…

— Egyszer sem bukkant föl.

— Megfulladt? — kérdezte a fiú hitetlenkedve.

Karvaly bólintott.

Arren addig evezett, míg a part már csak keskeny, fehér csíknak látszott az erdő és a fölé tornyosuló magas, zöldellő csúcsok alatt. Karvaly a kormányrúd mellett ült a rongyot sebére szorítva, de különben nem sokat törődött vele.

— Eltalálta egy dárda?

— Nem, beugrott.

— De hisz nem tudott úszni. Rettegett a víztől.

— Igaz. Halálosan félt tőle. De partra akart szállni.

— De miért támadtak meg bennünket? Kik ezek?

— Bizonyára ellenségnek néztek. Egy kicsit… segítenél ezzel a vacakkal? — Arren ekkor vette csak észre, hogy a sebre szorított vászon teljesen átázott és vöröslik a vértől.

A dárda a vállízület és a kulcscsont között csapódott be. Megsérthette a vénát, mert a seb erősen vérzett. Karvaly irányításával Arren csíkokat hasogatott egy vászonlepedőből. Tépést csinált, hogy bekötözze vele a sebesültet. A varázsló ekkor elkérte a fegyvert, s amikor a fiú a térdére fektette, szabad jobb kezével megérintette a hosszú, bronzból durván kikovácsolt, fűzfalevél alakú dárdahegyet. Mintha meg akart volna szólalni, de azután csak megcsóválta a fejét.

— Nincs erőm a varázsigéhez — mondta. — Majd később. Minden rendben lesz. Kivinnéd a hajót ebből az öbölből, Arren?

A legényke szó nélkül visszatelepedett az evezőkhöz. Nekifeszült a munkának, és hamarosan, mivel sima bőrű, karcsú testében jelentős erő rejtőzött, a Messzilátó már maga mögött is hagyta a félhold alakú öblöt, és kint volt a nyílt tengeren. A Peremvidék hosszan tartó déli melege rátelepedett a vízre. A vitorla renyhén csüngött. A nap páraleplen keresztül tűzött, a zöld ormok mintha imbolyogtak és reszkettek volna a délibábos levegőben. Karvaly kinyújtózott a csónak fenekén, fejét a kormányrúd előtti evezőpadnak támasztotta. Mozdulatlanul feküdt, szemhéja és szája félig nyitva. A forróság úgy lebegett a víz fölött, akár valami égből aláereszkedő pókháló. A fiú keze már remegett a kimerültségtől, de azért csak evezett tovább.

— Merre viszed a hajót? — kérdezte Karvaly, félig ülő helyzetbe emelkedve. Megfordulván, Arren rádöbbent, hogy az öböl zöld karjai ismét már-már körülölelik őket, előttük fehérlik a homokpart csíkja, és a hegyek ismét fölébük tornyosultak. Tudtán és akaratán kívül megfordította a csónakot.

— Nem bírom tovább — nyögte, és az evezőket behúzva előrement, hogy lekuporodjon a hajóorrban. Úgy érezte, hogy Sopli most is ott ül a háta mögött, az árbocnak támaszkodva. Hosszú napokig vitorláztak együtt, és halála túl váratlanul és túl értelmetlenül következett be ahhoz, hogy tudata befogadhassa. Nem értett semmit.

A csónak általában himbálózott a vízen, a vitorla petyhüdten csüngött keresztrúdján. Az öböl száján beáramló dagály lassan keresztbefordította a Messzilátó t, és apró lökésekkel terelte a partvonal felé.

— Messzilátó — suttogta a mágus becézőn, és hozzátett még pár szót az ősi nyelven. Erre a hajócska lomhán megrázkódott, szembefordult a hullámokkal és kisiklott az öböl karjainak öleléséből a nyílt vízre.

De olyan lassan és tétován, hogy alig egy óra múltán teljesen leállt, és a vitorla megint dologtalanul vergődött az árbocon. Arren hátranézett a hajótérbe, és látta, hogy társa éppúgy hever, mint azelőtt, csak feje éppen hátrahanyatlik, és a szeme csukva van.

Ezúttal a fiút dermesztő, bénító rémület kerítette hatalmába, teljesen eluralkodott rajta, tehetetlenné tette, mintha testét-lelkét laza gombócba gyűrné. Nem ébredt föl benne a bátorság, hogy szembeszegüljön a félelemmel. Csupán valami tétova bosszúságot érzett a vaksorssal szemben.

Nem kellett volna hagynia, hogy a hajó ennyire közel sodródjék a sziget sziklás partjaihoz, amelynek lakói még meg is támadják az idegeneket. Elméje világosan értette ezt, de különben nem sokat törődött az egésszel. Mit kellett volna másképp tennie? Evezzen talán vissza egészen Kútfőig? Elveszettnek, reménytelenül elhagyatottnak érezte magát a Peremvidék végtelen térségein. Sohasem tudná visszavezetni a hajót bármely vendégszeretőbb földre, végig ezen a hetekig tartó, hosszú úton. Csak a varázsló segítségével számíthatna sikerre, de Karvaly éppoly váratlanul és értelmetlenül sebesült meg és vált tehetetlenné, ahogyan Sopli elveszett. Még az arca is megváltozott, arcvonásai ellazultak, bőre sárgás színt öltött. Lehet, hogy éppen haldoklik. Arren arra gondolt, be kellene vonszolnia az ernyő alá, hogy megvédje a nap tűző sugaraitól, és vizet kellene adnia neki. A sok vért vesztett ember mindig szomjas. De már napok óta alig van vizük. A tartály majdnem üresen kongott. De ugyan mit számított mindez? Semmi sem alakult jól, tehetetlen volt. Szerencséjüknek vége szakadt.

Teltek-múltak az órák, a nap rendületlenül tűzött, magába ölelt mindent a szürkés, tompa hőség. Mozdulatlanul ült tovább a helyén.

Egyszer csak valami hűvösség simította meg a homlokát. Fölegyenesedett. Beköszöntött az este, a nap lement, a nyugati ég bíborszínben izzott. A Messzilátó lassan úszott előre a langyos keleti szélben, Obehol meredek, erdős partjai előtt.

Lemászott a hajótérbe, hogy gondját viselje társának. Valami fekhelyet eszkábált neki az ernyő alatt, és megitatta. Kapkodva végezte a dolgát, tekintetét félrefordítva az igencsak kicserélendő kötésről: a seb vérzése még nem állt el egészen. A gyöngeség szakadékába zuhant Karvaly nem szólt egy szót sem. Még akkor sem nyitotta ki a szemét, amikor mohón kortyolta a vizet, és nyomban ismét álomba zuhant: ez a kényszer erősebb volt még szomjúságánál is. Némán feküdt, s amikor a szellő sötétedés után elállt, nem váltotta föl varázsszél, s a csónak magatehetetlenül billegett a lágyan ringó tengeren. A jobboldalt sorakozó hegyek most feketén meredeztek a csillagokkal sűrűn behintett égbolt előterében. Arren hosszan bámulta őket. Körvonalaik ismerősnek tűntek a szemében, mintha már azelőtt is látta volna, mintha egész életében ismerte volna őket.