Ursula Le Guin - A legtávolibb part

— Ott — mutatott még egyszer az emberke a Messzilátó hoz legközelebb úszó tutajra.

— Él?

Csak meresztették rá a szemüket, végre az egyik fölfogta a kérdést.

— Él. Életben van.

Arren ekkor sírva fakadt, száraz, szaggatott zokogással. Az egyik ember megfogta a csuklóját keskeny, erős kezével, és kihúzta a csónakból, föl a tutajra, amelyhez a Messzilátó szorosan oda volt kötözve. Olyan hatalmas és jól kiegyensúlyozott volt a tutaj, hogy hajszálnyit sem billent meg a súlyuk alatt. A férfi keresztülvezette rajta a fiút, miközben egy hosszú, a gyilkosbálna görbe hegyű fogából készített csáklyával közelebb húzott egy másikat, míg át nem léphettek a közöttük összeszűkülő nyíláson. Azután odavezette Arrent egy kunyhóhoz vagy szárnyékhoz, amelynek egyik oldala nyitott volt, a másik hármat gyékényfüggönyök zárták el.

— Feküdj le — mondta, s ettől a pillanattól fogva Arren nem emlékezett semmire.

Hanyatt feküdt, teljesen kinyújtózva, és nézte maga fölött a kis fényfoltokkal tarkálló, durva, zöldes színű tetőt. Azt hitte, hogy Szemerminában van, az almáskertekben, ahol a rosszáni fejedelmek töltötték a nyarakat a berilai lankákon. Azt gondolta, hogy ott hever a magas fűben, és a virágzó almafaágak között nézi a napot.

Egy idő múlva felfogta és világosan hallotta a víz locsogását a tutaj alatti üreges részekben. Körülötte magas hangjukon csipogtak a tutajlakók. A Szigetvilág köznyelvét beszélték, de annyira elváltozott ritmusban és hanghordozással, hogy alig értett belőle valamit. És ekkor rájött, hogy hol van: túl Óceánföldön, túl a Peremvidéken, minden lakott szigeten, kint a nyílt tengeren. De nem bántotta a fölismerés, olyan nyugodtan hevert tovább, mintha otthon pihenne valamelyik gyümölcsös bársonyos füvén.

Kicsivel később eszébe jutott, hogy föl kellene kelnie. Úgy is tett. Testét soványnak és napégetettnek találta, lába gyenge volt, de megbírta a súlyát. Félrehúzta a gyékényfüggönyt, a kunyhó libegő falát, és kilépett a délutáni napsütésbe. Mialatt aludt, esett az eső. A tutaj hatalmas, simára gyalult, szorosan egymáshoz illesztett és kötözött rönkökből összeálló felülete sötét volt a nedvességtől, és a karcsú, félmeztelen emberkék haja is feketén és csapzottan fénylett. Az égbolt fele azonban már kitisztult nyugaton, a lemenő nap irányában, és a felhők ezüstös gomolygással vonultak egyre messzebb, északkelet felé.

Az egyik férfi félénken Arrenhez közeledett, s néhány lépésnyire megállt tőle. Vékony volt és alacsony, nem nagyobb egy tizenkét éves fiúcskánál. Nagy szemei mandulavágásúak és sötétek. Elefántcsont hegyű szakállas dárda volt a kezében.

— Neked és a népednek köszönhetem az életemet — mondta neki Arren. Az emberke bólintott válaszul.

— Elvezetnél a társamhoz?

A tutajlakó félrefordult, és magas kiáltást hallatott, ahogy a tengeri madarak rikoltanak. Azután várakozóan leguggolt, mire Arren is követte a példáját.

A tutajoknak voltak árbocaik, de azét, amelyen éppen tartózkodtak, nem állították fészkébe. Vitorlát is fölhúzhattak rájuk, persze a tutajok méreteihez képest elég kicsinyeket. A vitorlák valami barnás anyagból készültek, nem ponyvából vagy vászonból, hanem különös, rostos szövedékből, amit ugyan nem úgy szőttek, inkább ványolták, mint a posztót. Az egyik, körülbelül negyedmérföldnyire lévő tutajon kötelekkel lehúzták keresztrúdjáról a barna vitorlát, és a tutaj lassan Arrenék felé lavírozott, útközben félrelökdösve-taszigálva a közöttük lévőket. Amikor már csak háromlábnyi víz választotta el őket, az Arren mellett guggoló férfi fölkelt, és lazán átszökkent a rés fölött. Arren követte példáját, és esetlenül, négykézlábra érkezett. Térdének rugalmassága még nem tért vissza. Talpra vergődött, és látta, amint a kis emberke nézi őt, de nem gúnyos tekintettel, hanem várakozással és tisztelettel: nyilvánvalóan imponált neki a fiú termete.

Ez a tutaj nagyobb volt és magasabban állt ki a vízből az összes többinél. Negyvenlábnyi hosszú, négy-öt lábnyi vastag gerendákból építették. A használattól és az időjárás viszontagságaitól simára kopott és megfeketedett. A rajta szétszórt számos kunyhó vagy szárnyék körül különös, faragott faszobrok álltak, a négy sarkában lévő magas póznákon pedig tengeri madarak tollából készült bokréták lengedeztek. Vezetője Arrent a legkisebb kunyhóhoz vezette, ott találta Karvalyt, mély álomba merülve.

Arren letelepedett a szárnyékon belül. Kísérője visszament a másik tutajra. Senki sem háborgatta őt. Úgy órányi idő elteltével egy asszony ennivalót hozott neki: hideg hallevesfélét, amiben áttetsző, zöldes növénydarabkák úszkáltak. Sós volt, de különben jóízű. Meg egy kis bögrényi vizet, amelynek a szurkozott hordótól kissé kátrányos volt az íze. Ahogyan az asszony átnyújtotta neki a vizet, rögtön érezte, hogy most valami nagy kincset, áhítatos tiszteletre méltó dolgot kap. Méltósággal kiitta az edény tartalmát, és nem kért többet, holott akár a tízszeresét is könnyedén elnyelte volna.

Karvaly vállát igazi hozzáértéssel bekötözték. Mélyen és láthatóan megkönnyebbülten aludt. Amikor fölébredt, szeme tisztán csillogott. Arrenre nézve kivirágzott kedves, örömteli mosolya, amely mindig olyan megindítóan hatott kemény arcán. A fiú kis híján ismét sírva fakadt. Markába szorította Karvaly kezét, és nem szólt semmit.

Egy tutajlakó érkezett hozzájuk, és szótlanul leguggolt a széles eresz árnyékában. Utóbbi valami szentély lehetett: bejárati nyílása fölött nagy, bonyolult mintázatú négyszögletes rajzolat ékeskedett, az ajtófélfákat pedig vízsugarat fújó szürke bálna formájára faragták. Ez a férfi is kis termetű és vékony alkatú volt, teste, mint egy kamasz legénykéé, de arcára kemény vonásokat véstek életének hosszú évei. Egy ágyékkötőtől eltekintve semmit sem viselt, méltósága mégis mintha tekintélyes öltözéket varázsolt volna rá.

— Aludnia kell — szólt halkan, mire Arren fölkelt Karvaly mellől, és csatlakozott hozzá.

— Te vagy ennek a népnek a főnöke — szólította meg a fiú, aki nyomban fölismerte benne a fejedelmet.

— Az vagyok — felelte a férfi kurta biccentéssel. Arren egyenesen, mozdulatlanul állt előtte. A másik sötét szeme egy pillanatra elkapta az ő tekintetét:

— Te is vezér vagy — állapította meg tárgyilagosan.

— Az vagyok — felelte Arren. Nagyon szerette volna tudni, hogy jöhetett rá a tutajlakó, de megőrizte higgadtságát. — De itt, most az én uramat szolgálom.

A tutajlakók első embere most mondott valamit, amit Arren egyáltalán nem értett: talán eredeti formájukból teljesen kiforgatott szavakat vagy tán neveket, nem tudta.

— És miért jöttetek Balatránra? — kérdezte a kis ember.

— Keressük…

De Arren nem tudta, mennyit mondhat, vagy mit kellene mondania egyáltalán. Mindaz, ami eddig történt, kutatásuk egész célja a messzi múltba veszett, és csak zavart keltett fáradt elméjében.

— Odaértünk Obehol elé. Az ottaniak ránk támadtak, amikor partra akartunk szállni. Az én uramat megsebesítették.

— És téged?

— Én sértetlen maradtam. — S ebben a pillanatban igazán jól jött neki az az önuralom, amit gyermekkori, udvari neveltetése során sajátított el. — De volt… volt ott valami szörnyűség. A velünk tartó ember vízbe ölte magát. Valami rettegés volt a levegőben — S itt elhallgatott, némán állt tovább.