Ursula Le Guin - A legtávolibb part

Egyszer csak fölriadt: a dalnok elhallgatott. És nemcsak a közelükben ülő, hanem valamennyi, minden tutajon, közel s távol. A vékony hangocskák úgy haltak el, mint valami távoli madárcsipogás. Teljes lett a csönd.

Arren hátranézett a válla fölött: netán közeledne a hajnal? De csak a telihold fénylett alacsonyan. Éppen most kelt föl, aranylón a nyári égbolt csillagai között.

Aztán, dél felé pillantva meglátta a Gobardont, mind a nyolc kísérőjével — most már az utolsó is látszott.

A vég rúnája, világosan és ragyogón a tenger színe fölött. Karvaly felé fordulva látta, hogy az ő szeme is azokra a csillagokra szegeződik.

— Miért hagytad abba? — kérdezte a vezér az énekestől. — Még nincs itt a reggel, még csak nem is pirkad!

A dalnok tanácstalanul bámult rá.

— Nem tudom — nyögte ki végül.

— Gyerünk tovább! A hosszú táncnak még nincs vége.

— Nem jutnak eszembe a szavak! — kiáltotta a dalnok elvékonyodott, rémült hangon. — Nem tudok énekelni. Elfelejtettem a dalt.

— Akkor kezdj el egy másikat!

— Nincs több ének. Vége! — Ezzel a dalnok elsírta magát, és addig hajolt előre, míg homloka a tutajt nem érintette. A vezér néma megrökönyödéssel nézett rá.

Minden tutaj elnémultan ringatózott tovább a sercegő fáklyák alatt. Mindent beburkolt az óceán csöndje: az élet és a fények apró rezdüléseit… elnyelt mindent. Egyetlen táncos sem mozdult.

Arren úgy látta, hogy még a csillagok is elhomályosultak, pedig még nem közeledett kelet felől a nap világossága. Rémület fogta el. Arra gondolt: „Nem is jön föl a nap! Nem lesz többé nappal!”

A varázsló talpra állt. Mozdulatát kísérve halvány, fehér, fürge fény villant végig a botján, legtündöklőbben a fájába ezüsttel kivert rúna világított.

— A táncnak nincs vége — mondta —, sem az éjszakának. Arren, énekelj!

A fiú legszívesebben így felelt volna: „Nem tudok, uram!” — ehelyett a déli égbolton ragyogó kilenc csillagra nézett, mély levegőt vett és rázendített. Hangja először lágy és fátyolos volt, de éneklés közben megerősödött.

A legrégibb dalt fújta Anglád teremtéséről, a sötétség és a világosság egyensúlyáról, arról, hogyan teremtette meg a zöld szigeteket az, aki az első szót kimondta, a legősibb fejedelem, Segoy. Mielőtt a dal véget ért, az ég színe szürkéskékre váltott, csak a hold és a Gobardon világított még rajta halványan. A fáklyák sisteregtek a hajnali szélben. A dal végeztével Arren elhallgatott. A hallgatására összegyűlt táncosok tutajról tutajra szökellve szó nélkül hazatértek, miközben a világosság betöltötte a keleti látóhatárt.

— Szép ez a dal — szólalt meg a vezér. Hangja bizonytalan volt, bár igyekezett higgadtan beszélni. — Nem lenne helyes, ha bevégezetlenül abbahagynánk a hosszú táncot. Majd jól elnáspángoltatom ezeket a lusta dalnokokat ilguszárral.

— Inkább nyugtasd meg őket — szólt közbe Karvaly. Még mindig talpon volt, hangja szilárdan csengett. — Egyetlen dalnok sem hallgat el csak úgy jókedvében. Gyere velem, Arren.

Megfordult és elindult a kunyhója felé, Arren a nyomában. E hajnal furcsaságai ezzel még nem értek véget, mert amikor a tenger keleti pereme kivilágosodott, észak felől megjelent az égen egy hatalmas madár. Oly magasan, hogy szárnyát érték a napsugarak, amelyek még nem sütötték a földet. Csapásaival aranyló csíkokat rajzolt a levegőbe. Arren fölkiáltott és rámutatott. A mágus meglepetten kapta föl a fejét. Arcát elöntötte a harag és az izgalom. Hangos kiáltást hallatott: „Nam hietha arw Ged arkvaissa!” — ami a Teremtés nyelvén annyit tesz: „Ha Kóbort keresed, itt megtalálod!”

Erre, mint egy aranyrög, zuhanni kezdett, magasba nyújtott szárnnyal, mennydörgésként hasítva a levegőt és orrlyukából füstölgő lángcsóvát fújva, egy ökröt egérként elkapni képes karmait előrenyújtva, a sárkány, akár egy sólyom, leszökkent a vízen ringó tutajra.

A tutajlakók felüvöltöttek. Néhányan a padlóra rogytak, páran a vízbe vetették magukat, mások a helyükön maradtak, szemükben csodálkozással, amely fölülmúlta félelmüket.

A sárkány föléjük tornyosult. Hatalmas, redős szárnyainak hegye között a távolság megvolt vagy kilencvenlábnyi.

A szárnyak csillogtak a napfényben, mint az aranyfüst. Testének hossza sem lehetett kevesebb, de karcsú volt és ívelt, mint egy agáré, mancsai hüllőszerűek, bőrét kígyópikkelyek borították. Keskeny gerincén vaskos, hegyes tüskék sorakoztak, alakjuk, mint a rózsatövisé: háta közepén háromlábnyiak, aztán egyre kisebbek és kisebbek, míg az utolsó a farka hegyén akkora volt csak, mint egy kisebb kés pengéje. Tüskéi szürkék voltak, sárkánypikkelyei is acélszürkék, de volt bennük valami aranyos vibrálás. A szeme zölden világított, hosszúkásan metszett pupillával.

Népét féltve s ezáltal saját félelmét feledve, a tutajlakók vezére olyan szigonnyal lépett elő kunyhójából, amilyeneket bálnavadászatra használtak. Jóval hosszabb volt nála, és tekintélyes, szakállas csonthegyben végződött. Karcsú, inas karját megfeszítve rohant előre, hogy a lendületet is kihasználva belevágja a sárkánynak a tutaj fölé emelkedő, keskeny és gyöngébb pikkelyekkel borított hasába. Döbbenetéből fölébredve Arren megpillantotta őt. Előrevetődve megragadta a karját, mire vele és a szigonnyal összegubancolódva a földre zuhantak.

— Még tán föl is dühítenéd ezzel a hitvány piszkafáddal? — lihegte. — Hadd szóljon hozzá először a sárkányvitéz!

A vezér, akiből kis híján kiszorult a lélek, ostobán bámult a fiúra, a varázslóra, majd a sárkányra. De nem szólt egy szót sem. Ekkor megszólalt a sárkány.

Nem értette senki, csak Kóbor, akihez beszélt, mivel a sárkányok csak az ősi nyelven beszélnek, ez az ő „anyanyelvük”. Hangja tompán sziszegett, majdnem úgy, mint egy mérgesen fújó macskáé, de mégis félelmetesen, valami hátborzongató zengéssel. Bárki, aki meghallotta ezt a hangot, dermedten megállt és hallgatott.

A mágus röviden válaszolt, utána ismét a sárkány beszélt, könnyedén lebegtetett szárnyakkal kissé följebb emelkedve. Valahogy úgy, gondolta Arren, mint egy lebegő szitakötő.

Ezután a varázsló csak egyetlen szót szólt: memeas, vagyis „eljövök”, és a magasba emelte tiszafa varázsbotját. A sárkány állkapcsa szétnyílt. Különös rajzolatban tört elő belőle egy füstgomoly. A hatalmas szárnyak az égzengés hangjával csapkodni kezdtek, erős, égésszagú forgószelet kavartak. A hatalmas test a levegőbe emelkedett, és nehézkesen elszállt észak felé.

A tutajokon nyugalom volt, csak csituló gyereksírás és az anyák nyugtató pisszegése hallatszott. A vízből férfiak másztak vissza a tutajokra, láthatóan szégyenkező képpel. Az ottfelejtett fáklyák tovább égtek, vetekedve az első napsugarakkal.

A mágus Arren felé fordult. Arca fénylett, ami lehetett az öröm, de a visszafojtott harag jele is, mégis csöndes nyugalommal szólt:

— Azonnal indulnunk kell, fiam. Búcsúzz el, akitől illik, azután gyere. — Maga is köszönetet mondott a tutajlakók vezérének, búcsút vett tőle, majd a nagy tutajról elindulva átvágott három, a tánc miatt még mindig szorosan egymás mellett álló másikon, míg el nem ért arra, amelyhez a Messzilátó t kikötötték. A hajócska így követte a tutajvárost hosszú útján dél felé, üresen ringva mögöttük. A nyílt tenger gyermekei persze megtöltötték tömlőiket összegyűjtött esővízzel, ellátták őket élelemmel. Így akarván kifejezni tiszteletüket vendégeik iránt, hiszen sokan meg voltak győződve róla, hogy Karvaly a hatalmasok közül való, csak éppen arra támadt kedve, hogy bálnatest helyett emberbőrbe bújjon. Mikorra Arren odaért, már föl is vonta a vitorlát. A fiú eloldotta a kikötőkötelet, mire a csónak abban a pillanatban nekilódult dagadozó vitorlával, mintha erős szél fújna, pedig csak gyenge hajnali szellő lengedezett. Egy széles kanyar után északnak fordult, és sebesen megindult a sárkány nyomában, könnyedén akár egy szélfútta falevél.