Ursula Le Guin - A legtávolibb part

A kép elhalványult, és a víz felszínén nem maradt más, mint a déli napkorong vakítóan visszatükröződő fénye.

— Oda — mondta Karvaly, huncut villanással a szemében —, ha egyszer még visszajuthatnék, még te sem követhetnél engem.

Előttük föltűnt egy földdarab, kékesen a délutáni világosságban, mint valami távoli, homályos partvonal.

— Az ott Magador? — kérdezte Arren, torkában verő szívvel, de a mágus így felelt:

— Azt hiszem, Obb vagy tán Jessage. Még félúton sem járunk, fiam.

Azon az éjszakán e két sziget közötti átjárón haladtak át. Nem láttak fényeket, de olyan nehéz füst telepedett a levegőre, hogy a tüdejük majd kiszáradt, amikor belehelték. Amikor eljött a nappal, és visszanéztek, a keleti sziget, Jessage végig ki volt égve, amennyire csak a szemük ellátott a parttól a szárazföld felé, és homályos, szürkéskék kupola borult az egész földdarab fölé.

— Fölégették a mezőket — vélekedett Arren.

— Úgy lehet. Sőt a falvakat is. Régebben is éreztem már ilyen füstnek a szagát.

— Hát vademberek élnek itt, nyugaton?

Karvaly megrázta a fejét.

— Földművelők és városlakó népek.

Arren kidülledt szemmel nézte a porrá égett földeket, a kertek fáinak égre meredő, elfeketedett vázát. Arca megkeményedett.

— De mi bajuk lehetett a fákkal? — kérdezte. — Muszáj a füvet büntetniük saját balgaságaik miatt? Vademberek azok, akik lángba borítanak egy mezőt csak azért, mert valami bajuk van a szomszédaikkal!

— Senki sem vezeti őket — mormolta Karvaly. — Nincs királyuk. És minden királyi vér, minden varázsló lélek elfordult tőlük, csak magába réved, és keresi a halálon átvezető kaput. Így volt ott délen is, és azt hiszem, itt is így van.

— És mindez egyetlen ember műve? Azé az egyé, akiről a sárkány beszélt? Lehetetlennek tűnik.

— Ugyan miért? Ha lenne királya a Szigetvilágnak, az is csak egyetlen ember lenne. Mégis uralkodna. Egy ember éppoly könnyen rombolhat, ahogyan kormányozni képes: lehet király és annak pontos ellentéte is.

Hangjában megint az a csúfolódás vagy kihívás csendült, amitől Arrent elöntötte az indulat.

— Egy királynak vannak szolgái, katonái, kengyelfutói és hadvezérei. A király alattvalói kezével kormányoz. De hol vannak az alattvalói ennek az antikirálynak?

— A mi gondolatainkban, fiam. A mi fejünkben. Az önző én az áruló, az én, aki azt kiabálja: Élni akarok! Égjen porrá akár az egész világ, ha ezzel én életben maradhatok! Ez a kis, áruló féreg bennünk rág a sötétben, ahogy a kukac a gyümölcsben. Mindannyiunknak a fülébe sugdos. De csak néhányunk érti meg a szavát. A varázslók és a vajákosok. A dalnokok és az alkotók. No és persze a hősök, akik önmaguk énjét keresik. Önmaguk énjét, igazi énjét megtalálni ritka és nagy dolog. Nem sokkal hatalmasabb dolog-é megtalálni és megőrizni ezt az ént örökké?

Arren egyenesen Karvaly szemébe nézett.

— Te biztosan azt mondod nekem, hogy nem nagyobb. De akkor azt is mond meg, hogy miért! Amikor elindultunk erre az útra, még gyermek voltam, gyermek, aki nem hisz a halálban. Te talán még most is ezt a gyermeket látod bennem, de azóta már tanultam valamit. Meglehet, nem sokat, de az nem semmi. Megértettem, hogy létezik halál, és egyszer nekem is meg kell halnom. De azt nem tanultam meg, hogy örömömet is lelhetném ebben a tudásban, hogy üdvözölnöm kellene a te vagy a saját halálomat. Ha egyszer szeretem az életet, nem kell egyúttal gyűlölnöm a végét? Mondd, miért ne kívánnám a halhatatlanságot?

Arren vívómestere Berila városában hatvan körül járhatott, alacsony volt, kopasz és hideg, mint egy kígyó. A fiú hosszú évekig ki nem állhatta, annak ellenére, hogy tudta: kitűnő kardforgató. Ám egy szép napon rést talált mestere védelmén, és nem sok kellett volna hozzá, hogy lefegyverezze őt. Azóta nem feledheti azt a hitetlenkedő, elképedt örömet, ami a mestere rideg arcán fölvillant, azt a megkönnyebbülést, azt a boldogságot, hogy egyenlővel, végre egyenlővel áll szemben! Attól a perctől kezdve a vívómester kíméletlenül hajtotta őt, s valahányszor vívtak egymással, ugyanazt az elégedett mosolyt láthatta az öregember arcán, amely mind fényesebben ragyogott, ahogy tanítványa egyre jobban sarokba szorította.

Ugyanez a mosoly villant fel most Karvaly arcán: az acél csillanása a napsugárban.

— Miért is ne kívánnád a halhatatlanságot? Hogyan tehetned, hogy nem vágyódsz utána? Minden lélek erre vágyakozik, és létének alapját ez a csökönyös vágyakozás jelenti. De vigyázz! Te azon kevesek egyike vagy, akik el is érhetik e kívánságuk teljesülését.

— És akkor?

— Akkor a világot hamis király uralja majd, az emberek tudása feledésbe merül, a dalnokok hangja elnémul, a szem megvakul. Ezt… ezt az egész világot sújtó járványt, ezt a sebet keressük most, hogy meggyógyíthassuk. Két dolog létezik, Arren, kettő, ami egyet alkot: a valóság és az árnyéka, a fény és a sötétség. Az egyensúly két oldala. Az élet a halálból keletkezik, és a halál az élet következménye. Mivel kiengesztelhetetlenül ellenségesek, folytonosan viaskodnak egymással: ők szülik egymást folyvást és folyvást. És velük együtt születik újjá minden: az almafák virága és a csillagok fénye. Az életben rejtőzködik a halál. A halál magában rejti az újjászületést. Mit ér akkor az élet halál nélkül? A változatlan, örökké tartó, végtelen élet? Mi az, ha nem maga a halál? Az elmúlás, az újjászületés nélkül!

— Ha minden ennyire rajta múlik, ha egyetlen ember léte fölboríthatja az egész egyensúlyát… de hát ez nem lehet… ez megengedhetetlen… — Ezzel zavarodottan elhallgatott.

— Ugyan ki engedheti meg? És ki tilthatja meg?

— Nem tudom.

— Én sem. Azt viszont tudom, mekkora bajt okozhat egyetlen ember, egyetlen élet. Túlságosan is jól tudom. Azért tudom, mert magam is megtettem. Elkövettem ugyanezt a gonoszságot, ugyanezzel a tébolyult gőggel a szívemben. Megnyitottam a kaput a világok között, csak egy résnyire, kicsi résnyire, hogy bebizonyíthassam: erősebb vagyok a halálnál. Ifjú voltam még és nem találkoztam az elmúlással, ahogyan te sem… Ezzel elvettem Nemmerle főmágus erejét: tudásába és életébe került, hogy ismét becsukhassa azt a kaput. Nézd meg ezt a jelet, annak az éjszakának a jelét az arcomon. De azt a rémet mégis megöltem. Ó, Arren, a fény és a sötétség közötti kapu kinyitható. Rettenetes erőre van szükség hozzá, de mégis meg lehet tenni. Hanem ha vissza akarjuk csukni… ez már egészen más dolog.

— De uram, amiről beszélsz, az biztosan más, mint ez…

— Miért, mert én jó ember vagyok? — Karvaly tekintetében ismét a sólyom szemének acélos hidegsége villant. — De mi az, hogy jó ember, Arren? Jó ember az, aki nem tesz semmi rosszat, aki nem nyitja ki a sötétség kapuját, s akiben magában sincs sötétség? Nézd meg jobban, fiam! Nézz kicsit előbbre. Szükséged lesz még arra, amit megtanulhatsz, hogy eljuthass oda, ahova el kell menned. Nézz mélyebben magadba! Hát nem hallod a hívó szót: gyere ! Hát nem azt követted eddig is?

— De igen. Én… nem felejtettem el. De azt hittem… azt gondoltam, hogy ez a hang az… övé.

— Igaz. Az övé. És a tiéd is. Hogyan szólhatott volna hozzád a tengereken, ha nem a te saját hangodon? Vajon miért van, hogy azokat hívja, akik képesek meghallani? A mágusokat, vajákosokat, teremtőket és útkeresőket, akik figyelnek e belső hívó szóra? És vajon miért nem szólít engem? Mert tudja, hogy én nem hallgatnék rá. Még egyszer meg sem hallanám azt a hangot. Te hatalomra születtél, Arren, akárcsak én: hatalomra az emberek, az emberek lelke fölött. És mi ez, ha nem az élet és halál fölötti hatalom? Te fiatal vagy, s ott állsz a lehetségesség határán, az árnyak világának küszöbén, az álmok birodalmának szélén, és hallod, amint hozzád szól a hang: gyere ! De én, aki öreg vagyok, aki már megtettem, amit meg kellett tennem, aki a fényben állva nézek szembe saját halálommal, minden lehetőség végével, én tudom, hogy csak egyetlen igazi és birtoklására érdemes erő van. És ez az erő nem a szerzés hatalma, hanem az elfogadásé.