Ursula Le Guin - Más szelek szárnyán

— Folytasd csak!

— Visszafelé?

— Visszafelé.

— Hát, előtte Kútfőn voltunk.

— Kútfőn semmi sem egyszerű.

— Valóban nem.

Egy ideig csendben iszogatták a vörösbort.

— Mesélj a formázóról!

Tenar elmosolyodott. — Szeserah harcosnak nevezte. Azt mondta, csak egy harcos képes szerelembe esni egy sárkánnyal.

— Ki ment vele a kiszáradt földekre — aznap éjjel?

— Ő követte Égert.

— Á! — mondta Kóbor egyszerre meglepetten, és némi elégedettséggel hangjában.

— És a többi mester is hasonlóképpen. És Lebannen és Irián…

— És Tehanu.

Újabb csend.

— Kiment a házból. Amikor én kijöttem, már nem volt sehol. — Hosszas hallgatás. — Azver látta. A napkelte fényében. A más szelek szárnyán.

Hallgatás.

— Mind elmentek. Nem maradt egyetlen sárkány sem Enyhelyen vagy a nyugati szigeteken. Ónix úgy mondta: amikor az árnyak azon a helyen, és minden ottani árny újra együvé vált a fény világával, akkor a sárkányok is visszakapták birodalmukat.

— Elrontottuk a világot, hogy megjavíthassuk — jegyezte meg Kóbor.

Hosszú idő elteltével Tenar szólalt meg halk, elvékonyodott hangon: — A formamester szerint Irián meglátogatja őt a Ligetben, ha hívja.

Kóbor nem válaszolt, majd egy idő múlva így szólt: — Arra nézz, Tenar!

Odanézett, ahová Kóbor mutatott: a nyugati tenger feletti levegő mélységes homályát fürkészte.

— Ha eljön, akkor arról fog jönni — mondta a férfi. — És ha nem jön el, akkor most ott kell lennie.

Tenar bólintott. — Tudom. — Szeme könnyekkel telt meg. — Lebannen egy dalt énekelt nekem a hajón, amikor visszafelé tartottunk Enyhelyre. — Nem bírt énekelni, elsuttogta hát a szavakat: — Ó, mily öröm, minő szabadság…

Kóbor félrenézett, fel az erdő fáira, a hegyre, az egyre sötétedő magasságokba.

— Mondd — kezdte Tenar —, mivel foglalkoztál, amíg távol voltam?

— Őriztem a házat.

— Jártál már idén az erdőben?

— Még nem — felelte Kóbor.