Ursula Le Guin - Más szelek szárnyán

Hattyú szárnyához hasonlatos, hosszú és fehér vitorlákat dagasztva röptette át a Messzeszálló t a nyári lég a Páncél-szirtek közt, be Gonti Kapu öblébe. A kikötőgátak mögött elterülő nyugodt vízen a szelek oly magabiztos és kecses teremtményeként siklott, hogy egynéhány városi, kik a régi rakpartnál halásztak, felvidult láttán, és széles mozdulatokkal integetett a legénységnek és annak az egy utasnak, aki az orrban állt.

Vékony alak sovány csomaggal és vén fekete köpönyegben, talán varázslóféle vagy valami kisebb kereskedő, nem fontos személyiség. Két halász figyelte a dokknál és a fedélzeten megindult buzgólkodást és azt, ahogyan a hajó kiadni készült rakományát. Kevesebb kíváncsisággal pillantottak az utasra, amikor az elhagyta a hajót, és az egyik tengerész mutatott valamit a háta mögött, hüvelyk—, mutató- és kisujját összeérintve: Ne gyere vissza!

Amaz habozva állt meg a mólón, majd vállára vette csomagját, és megindult Gonti Kapu utcáin. A forgalmas utcák rögtön a Halpiac felé vezették, ahol utcai árusok és alkudozók között verekedte át magát, az utca kövezete tengervíztől és pikkelyektől csillogott. Ha lett volna kijelölt útja, hamar elveszítette volna a kordék és bódék és emberek rengetegében, és a hidegen bámuló döglött halak között.

Egy magas, idős asszony fordult el éppen a bódétól, amelynél a hering frissességét és a halaskofa igazmondását kifogásolta. Látván, hogy a nő megbámulja, az idegen oktalan módon megkérdezte: — Lenne oly kedves és elmondaná, mi módon jutok Re Albiba?

— Fojtsa magát moslékba! Kezdetnek jó lesz — válaszolta a magas nő és továbbállt, magára hagyva a megdöbbent és elcsüggedt érdeklődőt. Ám a halaskofa lecsapott az erkölcsi magaslat meghódításának lehetőségére, és öblös hangon rákiáltott: — Re Albiba, mi? Re Albiba akar menni? Szólaljon már meg, ember! Biztosan a Vén Mágus házához akar menni Re Albiban. Hát persze, hogy oda. Akkor forduljon be ott, azon a sarkon, aztán fel a Tündérközbe, arra, látja, amíg eléri a tornyot…!

Amint kijutott a piacról, a széles utcák felvitték az idegent egy dombra, és nem sokkal a zömök őrtorony mögött elérkezett a városkapuhoz. Két életnagyságú kősárkány őrizte a kaput, fogaik mint az alkarja, kőszemükkel vakon bámulták az öblöt, közben átnéztek az egész város felett. Kérdésére egy ácsorgó őr azt válaszolta, hogy csak forduljon balra az út végén, és máris Re Albiban találja magát. — És a Vén Mágus házához át kell mennie az egész falun — tette még hozzá.

Így hát tovább baktatott a városból kivezető úton, amely igencsak meredeken emelkedett. Időnként felnézett a Gont-hegy még meredekebb lejtőire és felhőkön is túlnyúló, távoli csúcsára.

Az út hosszú volt és a nap melegen sütött. Hamarosan levette fekete köpönyegét, hajadonfőtt és ingujjban folytatta útját, és valószínűleg nem gondolt a vízzel vagy azzal, hogy vehetett volna élelmet a városban. Vagy csak túl tartózkodó volt az ilyesmihez, talán azért, mert sem a városok ismerete, sem az idegenekkel szembeni fesztelenség nem jellemezte.

Maga mögött hagyott néhány hosszú mérföldet és utolért egy szekeret, melyet már messziről látott odafent, mint sötét maszatfoltot az út fehér pormaszatján. Csikorogott és nyikorogott, lépésben vontatta két kis ökör, melyek oly öregnek, ráncosnak és reményvesztettnek tűntek, hogy akár teknősök is lehettek volna. Üdvözölte az ökreihez hasonlító kocsist. Az nem szólt, csak hunyorgott.

— Akad egy forrás valahol fentebb? — kérdezte az idegen.

A kocsis lassan megrázta a fejét. Hosszúnak tűnő idő elteltével szólalt csak meg: — Nem. — Kicsivel később még hozzátette: — Nincs.

Együtt cammogtak tovább. Az elbizonytalanodott idegen úgy érezte, nem képes gyorsabban haladni, mint azok az ökrök; óránként úgy egy mérföldnyit jártak be, talán.

Észrevette, hogy a kocsis szótlanul felé nyújt valamit: egy nagy, vesszőfonattól ölelt agyagkancsót. Elvette és igen nehéznek találta, és bár eleget ivott a vízből, az edény alig lett könnyebb, amikor hálásan visszaadta.

— Másszon fel — javasolta a kocsis egy idő után.

— Köszönöm, inkább sétálnék. Milyen messze lehet Re Albi?

A kerekek nyikorogtak. Az ökrök mélyet sóhajtottak, előbb az egyik, azután a másik. Poros bőrük izzadságszagot árasztott a meleg napsütésben.

— Tíz mérföld — válaszolta a kocsis. Gondolkodott egy kicsit, majd folytatta: — Vagy tizenkettő. — Kis idő elteltével még hozzáfűzte: — Nem kevesebb.

— Akkor jobb lesz, ha kilépek kicsit — mondta az idegen.

A víztől felfrissülten képes volt megelőzni az ökröket, a kocsival és hajtójukkal együtt mögötte voltak már, mikor megint hallotta a kocsis hangját. — A Vén Mágus házához megy — szólt. Ha ez kérdés volt, akkor úgy tűnt, nem igényel választ. Az utazó nem lassított.

Mikor megindult felfelé az úton, az még a hegy roppant árnyékában hevert, de amikor lefordult balra, szerinte Re Albi faluba érve, a nap már nyugaton lángolt, és alant a tenger acélszürkén terült el.

Kis házak álltak elszórtan, egy poros kis tér, egy forráskút ujjnyi vékonyan csörgedező, piciny vízeséssel. A férfi megállt előtte, a markából ivott újra és újra, fejét az erecske alá dugta, és hűvös vizet locsolt a hajára. Hagyta, hogy lecsurogjon a karjain, és egy darabig a kút kő káváján üldögélt. Két piszkos kisfiú és egy piszkos kislány figyelte csendesen.

— Nem a kovácshoz — szólalt meg az egyik fiú.

Az utazó hátrafésülte nedves haját az ujjaival.

— A Vén Mágus házához fog menni — ellenkezett a lányka. — Te hülye.

— Harrrh! — vágott vissza a fiú szörnyűnek szánt, féloldalas grimaszba húzva arcát egyik kezével, közben a levegőbe karmolt a másikkal.

— Majd meglátod, Kövi — mondta neki a másik fiú.

A kislány közelebb lépett az utazóhoz. — Odaviszlek.

— Köszönöm — válaszolt amaz, és fáradtan felállt.

— Nincs is botja, látod? — makacskodott az első fiúcska, mire a másik: — Sose mondtam, hogy van. — Mindketten barátságtalan tekintettel nézték, ahogy a lány nyomában az idegen kiér a faluból egy ösvényre, mely északnak vezetett a bal felől meredeken leereszkedő, sziklás legelőn.

A napfény ragyogón tükröződött vissza a tenger vizéről. Az utazó szemei kápráztak, a kitágult látótér és a szélfúvás szédítették. A gyermek kicsiny, szökellő árnyéknak tűnt előtte. Megállt.

— Menjünk! — mondta a kicsi, de ő is megállt. A férfi utolérte az ösvényen. — Ott — mutatta a lányka. Az idegen egy faházat látott a sziklaszirt széléhez közel, még valamivel előrébb az úton.

— Én nem félek — jelentette ki a lányka. — Én szoktam elhozni a tojásokat Kövi apjának, hogy a piacra vigye. Egyszer barackot is adott. Az öreg néni. Kövi azt mondta, hogy loptam a barackot, de nem. Menjünk, nincs otthon a néni. Senki sincs otthon.

Ismét megállt és a házra mutatott.

— Senki?

— De a bácsi igen. Az öreg Karvaly.

Az utazó közelebb ment. A gyermek csak állt és figyelte, ahogy a férfi megkerüli a ház sarkát.