Ursula Le Guin - Más szelek szárnyán

— Es eyemra — mondta egy halk, sziszegő hang, Tehanu, felállva.

Az idéző rámeredt.

— A mi nyelvünket — ismételte el a lány archikul, visszameredve rá.

Irián felnevetett — Es eyemra — mondta.

— Nem vagytok halhatatlanok — mondta Tenar az idézőnek. Nem akart szólni. Nem is állt fel. A szavak úgy törtek elő belőle, mint szikrák a fémmel ütött kováról. — Mi viszont igen! Mi azért halunk meg, hogy újra egyesüljünk a halhatatlan világgal. Ti átkoztátok el a halhatatlanságotokat.

Azután mind hallgattak. A formázó kis mozdulatot tett egyik kezével, csillapító mozdulatot.

Arckifejezése elgondolkodó volt, nyugodt, ahogy néhány ágacskát és levelet vizsgálgatott, amelyeket maga helyezett a fűre ott, ahol ült, keresztbe tett lábai elé. Felpillantott, végignézett a társaságon. — Úgy vélem, hamarosan el kell oda mennünk — mondta.

Újabb hosszúra nyúló csend után Lebannen megkérdezte: — Hová, uram?

— A sötétségbe — válaszolta a formamester.

Ahogy Éger ott ült és hallgatta a többiek beszédét, lassan a hangok elhalkultak, elhaltak, s a késő nyári délután meleg napfénye sötétségbe fakult. Semmi sem maradt, csak a fák; magas, vak jelenlétek a hasonlóképp vak föld és az ég között. A föld legöregebb élő gyermekei. Ó, Tritán! sóhajtott magában, Teremtett és teremtő, hadd jöjjek el hozzád!

A sötétség csak terjedt és terjedt, a fákon túlra, mindenen túlra.

Az ürességgel szemben meglátta a hegyet, a magas dombot, amely ott volt tőlük jobbra, amikor kijöttek a városból. Látta az ösvény porát és köveit az útnak, amely a dombon túlra vezet.

Azután elfordult az ösvénytől, otthagyta a többieket, és felment a dombra.

A fűszálak magasra nyúltak. A sziporkavirágok kiürült magtokjai némán bólogattak közöttük. Éger egy keskeny ösvényen lépdelt, és azt követte felfelé a meredek domboldalon. Most önmagam vagyok, mondta szívében. Tritán, csodálatos a világod! Hadd járjam be és érjek el hozzád!

Újra megtehetem, amit megtennem rendeltetett, gondolta séta közben. Megfoltozhatom, mi elszakadt. Újra egyesíthetem a dolgokat.

Elérte a domb tetejét. Ott állt napfényben és szélben a lengedező fűszálak között. Látta jobboldalt a szántóföldeket, a városka háztetőit és a Nagy Házat is, a szikrázó öblöt és mögötte a tengert. Megfordult és látta nyugaton a fákat, a végtelen erdőt, ahogy elvész a kék távolságban. Előtte a domboldal homályosan és szürkén hevert. Leereszkedett és egy kőfalhoz vezetett, és a sötétségbe a falon túl, és a tömegével reá várakozó, kiáltozó árnyakhoz a falnál. Jövök! kilátott vissza nekik. Jövök!

Melegséget érzett a vállán és a kezén. Feje felett szellő keringett a levelek között. Hangok szóltak, beszéltek, de nem hívták, nem kiáltozták a nevét. A formamester rámeredt a fűszőnyeg felett. Az idéző is őt nézte. Zavarodottan lepillantott magára. Próbált odafigyelni. Összeszedte magát és figyelt.

A király beszélt éppen, minden erejét és tudását arra használta, hogy ezeket a heves, akaratos férfiakat és nőket egyetlen cél felé terelje. — Hadd próbáljam meg elmondani, Kútfő mesterei, mit tudtam meg a magasságos hercegnőtől, miközben erre tartottunk. Beszélhetek helyetted, hercegnő?

A lány fátyol nélkül állt. Ránézett a férfire a kör másik feléről, és komoly arccal bólintott, jóváhagyón.

— Akkor hát következzen a történet: valaha régen a sárkányok és az emberek népe egyazon fajtához tartozott, egy nyelvet beszéltek. Ám különböző dolgokra vágytak, így megegyeztek, hogy különválnak — külön utakat járnak. Ezt az egyezséget nevezik úgy: Vedurnán.

Ónix felkapta a fejét, és Szeppel sötét szemei elkerekedtek. — Verw nadan — suttogta.

— Az emberi lények keletnek indultak, a sárkányok nyugatnak. Az emberek feladták a Teremtés Nyelvének ismeretét, cserében megkapták a kéz minden mesterségét és jártasságát, és tulajdonjogát mindannak, amit a kéz készíthet. A sárkányok feladtak minden ilyen dolgot, azonban megtartották az Öreg Beszédet.

— És a szárnyaikat — szólt közbe Irián.

— És a szárnyaikat — ismételte Lebannen. Elkapta Azver tekintetét. — Formamester! Nem lehet, hogy te jobban el tudnád mondani ezt a történetet?

— Gont és Hur-át-Hur parasztjai még emlékeznek arra, amit Kútfő bölcsei és Karego-Át papjai már elfeledtek — mondta Azver. — Igen, azt hiszem, még gyermekként hallottam ezt a történetet, vagy legalábbis valami hasonlót. De a sárkányokat kihagyták belőle. Arról szólt, hogy a Szigetvilág sötét bőrű népe megszegte esküjét. Mind ígéretet tettünk, hogy lemondunk a varázslóságról, és csak a közös nyelven beszélünk. Nem nevezzük nevükön a dolgokat és nem varázsolunk. Mindezt rábíztuk Tritánra és föld anyánkra, a Harcos Istenek szülőanyjára. De a sötét nép megszegte az egyezséget. Megragadták a Teremtés Nyelvét, és leírták azt rúnákkal. Megtartották szerzeményüket, megtanulták és használták. Varázslatokat készítettek vele és a kéz mesterségével; hamis nyelvvel beszélték az igaz szavakat. Ezért van az, hogy a karg nép nem bízhat meg bennük. Így szól a mese.

Irián szólt: — Az emberek félnek a haláltól, de a sárkányok nem. Az emberek birtokolni akarják az életüket, saját tulajdonukként, mintha valami dobozba zárható ékszer lenne. Azok a régi mágusok az örökkön tartó élet után epekedtek. Megtanulták használni az igaz neveket, hogy megakadályozzák az emberek halálát. Ám aki nem hal meg, az nem is születhet meg újra.

— A sárkány egyenlő a nevével — mondta Kurremkarmerruk, a névtudó-mester. — Mi, emberek elveszítettük nevünket a verw nadan által, de megtanultuk visszaszerezni azt. A név egyenlő a hordozójával. Miért változtatná ezt meg a halál?

Az idézőre nézett; a nagydarab Parázs súlyosan és komoran ült ott, nem beszélt, csak hallgatott.

— Mondd tovább, névtudó, ha szándékodban áll folytatni! — kérte a király.

— Csak azt mondom, amit félig tanultam, félig kiokoskodtam, nem falusi mesékből, hanem a Magányos Torony legősibb irataiból. Ezer esztendővel Anglád első királya előtt, Éa és Szoléa népeiből kerültek ki az első és legnagyobb mágusok, a Rúnakészítők. Ők tanulták meg a Teremtés Nyelvének írásmódját. Megalkották a rúnákat, amelyeket a sárkányok sohasem tanultak meg. Megtanítottak minket, hogyan adhatunk a lelkeknek igaz nevet: ami a lényegük, az „énségük”. És hatalmukkal a test halálán túli életet biztosították azoknak, akik az igaz nevüket viselik.

— Halhatatlan élet. — Szeppel vette át a szót lágy hangján. Ajkán halovány mosoly játszott. — Folyók és hegyek és szépséges városok nagyszerű földjén, ahol nincs szenvedés vagy kín, és ahol a lényegünk kitart, változatlan, változhatatlan, örökké… Ez az ősi Pálni Tudás kutatóinak álma.

— Hol? — kérdezte az idézőmester. — Hol van ez a föld?

— A más szelek alatt — válaszolta Irián. — Nyugatnál nyugatabbra. — Végignézett a társaságon, megvetőn és ingerülten. — Azt hiszitek, hogy mi, sárkányok csak ennek a világnak a szelein szárnyalunk? Azt hiszitek, hogy a szabadságunk, amiért feladtuk a birtokolható dolgokat, nem nagyobb, mint az eszetlen sirályoké? Hogy a mi birodalmunk csupán az a néhány szikla a gazdag szigeteitek szélén? Tiétek a föld, tiétek a víz. De mi vagyunk a nap tüze, együtt szárnyalunk a szelekkel! Földet akartatok, amit birtokolhattok. Dolgokat akartatok készíteni, amelyeket megtarthattok. És meg is kaptátok. Ez volt a szétválás, a verw nadan. De ti nem elégedtetek meg a részetekkel. Nemcsak a dolgaitokat akartátok, de a mi szabadságunkat is. A szelet akartátok! És varázslatokkal, az első esküszegők mágiájával elraboltátok tőlünk a birodalmunk felét, elfalaztátok az élettől és a fénytől, hogy örökkön ott élhessetek. Tolvajok vagytok és árulók!