Ursula Le Guin - Más szelek szárnyán

Tehanu mellélépett. — Segíts! — kérte a férfi. A lány a kőre tette kezét, az emberit és az összeégett karmot is, szorította, ahogy tőle tellett, és közben próbálta kifordítani. A kő kimozdult, azután még inkább kimozdult. — Told! — nyögte, és együtt lassan kilökték a helyéből. Keményen csikorgott az alatta lévő sziklán, majd tompa, nehéz dobbanással esett le a fal túloldalán.

A következő kődarab kisebb volt, együtt ki bírták emelni a helyéről. Hagyták a porba hullani a fal feléjük eső oldalán.

Akkor lábuk alatt megremegett a talaj.

A falban összecsörrentek a kicsiny, lazább kavicsok. És egy hosszú sóhajjal, a holtak sokasága, közelebb lépett a falhoz.

A formamester hirtelen felpattant és hallgatózva állt. Levelek záporoztak a tisztásra, a Liget fái hajlongtak és remegtek, mintha hatalmas szél nyomná őket. Ámde szélcsend volt.

— Változás történt. — Így szólt, és elhúzódott a többiektől, be a sötétségbe, a fák alá.

Az idéző, a kapusmester és Szeppel felemelkedtek, hogy kövessék, gyorsan és csendesen. Vakszerencse és Ónix jóval lassabban mentek utánuk.

Lebannen felállt. Tett néhány lépést a többiekkel együtt, azután habozva állt meg, végül átsietett a tisztáson az alacsony kő- és rögházhoz. — Irián! — szólt be, megkopogtatva a sötét ajtófélfát. — Irián! Magaddal vinnél?

A lány mosolyogva kijött a házból és mintha tüzes ragyogást árasztott volna. — Gyere hát! Gyere gyorsan! — hívta, és megfogta Lebannen kezét. Keze égetett, mint az izzó szén, ahogy magával ragadta a férfit, és meglovagolták a más szeleket.

Kis idő múltán Szeserah lépett ki a házból a csillagfényre, és mögötte Tenar. Megálltak és körülnéztek. Semmi sem mozdult; a fák rezzenéstelen nyugalommal álltak.

— Mind elmentek — suttogta Szeserah. — A Sárkányok Útjára.

Lépett egyet előre, közben a sötétségbe bámult.

— Mit tegyünk, Tenar?

— Őrizzük a házat — válaszolta Tenar.

— Ó! — suttogta Szeserah, és térdre borult. Meglátta Lebannent az ajtó közelében fekve, hason nyúlva el a fűben. — Nem halt meg… gondolom… Ó, kedves király nagyuram, ne menj el, ne halj meg!

— Ő is velük van. Maradj mellette! Tartsd melegen! Őrizzük a házat, Szeserah — mondta Tenar. Odament, ahol Éger hevert, nem látó szemekkel meredve a csillagokra. Leült mellé, és kezét a férfi kezére tette. Várakozott.

Éger bajosan tudta volna egyedül elmozdítani a nagy sziklát, amelyiket következőnek megragadott, de az idéző már mellette volt. Hátát meggörbesztve vállát a nagy kőnek vetette és így szólt: — Most! — Együtt addig tolták, míg végül kibillent a helyéből. Egyensúlyát és talaját vesztve az előzőhöz hasonló nehéz, végleges puffanással hullott le a túloldalon.

Mások is voltak ott vele és Tehanuval, feszítgették a köveket, lelökték-lehúzták azokat a fal mellé. Éger látta, hogy keze egy pillanatra árnyékot vetett valami vörös ragyogástól. Orm Irián — ahogyan először látta, nagyszerű sárkány alakjában — kieresztette tüzes leheletét, miközben küszködve próbált kitépni egy hatalmas sziklát a legalsó sorból, mélyen a földből is egyben. Karmai szikrákat vetettek, csonttüskés háta ívbe görbült, és a sziklatömb nehézkesen kigördült a szabadba. Felette leomlott a fal egy szakaszon.

Mérhetetlenül erőteljes, mégis lágy kiáltás tört fel a fal túloldalán álló árnyakból, mint tenger moraja az üres parton. Sötét tömegük nekilódult a falnak. Felnézve Éger látta, hogy már nincs sötétség. Fény úszott az égen, amelyen a csillagok sohasem mozdultak, tüzes szikrák jelentek meg a távoli nyugat sötétjében.

— Kalesszin!

Tehanu hangja. Éger ránézett. A lány felfelé meredt, nyugatnak. Nem volt már köze a földhöz.

Felemelte karjait. Tűz futott le kezén, karján, a hajára, az arcára és a testére. Nagy szárnyak lángoltak fel a feje felett és emelték fel a levegőbe a tűz teremtményét lángolón, szépségesen.

Hangosan, tisztán rikoltott fel. Magasra röppent, előre, sebesen, fel az égbe, ahol a fény egyre növekedett, és fehér szélként lassan elfútta a jelentés nélküli csillagképeket.

A holtak sokaságából néhány, itt és ott, akárcsak Tehanu, szikrázva röppent fel, és sárkánnyá változva meglovagolta a szelet.

A többségük gyalog közelített. Nem tolakodtak előre, nem kiáltoztak már, csak sietség nélküli bizonyossággal jöttek a fal leomlott részeihez. Férfiak és nők hatalmas sokasága, akik a falhoz érve cseppet sem haboztak, csak átléptek a leomlott határon és eltűntek, füstfoszlánnyá váltak, lélegzetté, mely felragyogott egy pillanatra az egyre erősödő fényben.

Éger őket nézte. Kezében — elfeledkezvén róla — még mindig egy kisebb követ tartott, amit azért feszített ki a falból, hogy meglazítson egy nagyobb darab sziklát. Figyelte, ahogy a holtak kiszabadulnak. Végül meglátta köztük őt. Félredobta a követ, és közelebb lépett. — Liliom! — szólította meg. A nő meglátta és rámosolygott és kinyújtotta a kezét. Éger megfogta, és együtt léptek ki a napfényre.

Lebannen a romos fal mellett állt, és figyelte a keleten kifényesedő hajnalt. Volt már kelet ott, ahol nem voltak irányok, ahol nem volt követhető út. Volt kelet és nyugat, volt fény és mozgás. Maga a föld mozgott a lába alatt, reszketett, mint valami hatalmas állat, és a kőfal vele rázkódott és magától omlott tovább, hullott szét. Tűz tört fel a távoli, fekete hegycsúcsok közül, melyeknek egyetlen neve Fájdalom, a tűz, mely a világ szívében lángolt, a tűz, amely a sárkányokat táplálta.

Az eget nézte a hegyek felett és látta, ahogy egyszer Kóborral látta, a nyugati tenger felett a sárkányokat szárnyalni a reggeli szélben.

Három közeledett körözve arra, ahol állt a többiek között a dombgerincen, a romos fal felett. Kettejüket ismerte, Orm Iriánt és Kalesszint. A harmadik fényes pikkelyvértje aranyszínben játszott, aranyló szárnyak röpítették. Ő repült a legmagasabban, és nem is ereszkedett le hozzájuk. Orm Irián körötte játszott a levegőben és együtt szárnyaltak, egyik kergetve a másikat egyre magasabbra és magasabbra, mígnem az első napsugarak elérték Tehanut, és ő úgy ragyogott, mint a fénylő csillag, melynek nevét viselte.

Kalesszin újabb kört tett meg, alacsonyan repült, és könnyedén leereszkedett a kőfal romjai közé.

— Agni Lebannen! — köszöntötte a sárkány a királyt.

— Legvénebb! — válaszolt a király illendően.

— Aissadan verw nadannan — mondta a terjedelmes, szisszenő hang, mint cimbalmok tengere.

Lebannen mellett Parázs, Kútfő idézőmestere állt gyökeret eresztve, szilárdan. Elismételte a sárkány szavait a Teremtés Nyelvén, azután archikul is: — Ami különvált, az különvált örökre.

A formamester a közelben állt, haja ezüstösen csillant az egyre ragyogóbb fényben. Így szólt: — Ami megépült, most leomlott. Ami megbomlott, az most újra egyesült.

Azután vágyódva nézett fel az égre, az aranyszín és a vörös-bronz sárkányra, de azok szinte már látótávolságon kívülre kerültek. Hatalmas köröket tettek meg pörgő röptükben odafent, s alant az üres árnyvárosok semmivé foszlottak a nappali fényben.

— Legvénebb! — szólította meg a sárkányt, és a hosszú fej lassan feléfordult.

— Jár még ő az erdei ösvényeken valaha? — kérdezte Azver a sárkányok nyelvén.