Ursula Le Guin - Más szelek szárnyán

— Nővér! — szólt reá Tehanu. — Ezek nem azok az emberek, akik raboltak tőlünk. Inkább azok ők, akik megfizetik az árát.

Csend követte a reszelős, suttogó hangot.

— Mi az ára? — kérdezte a névtudó.

Tehanu Iriánra nézett. A másik habozott, azután jóval tompább hangon szólalt meg: — A kapzsiság kioltja a napot. Ezek Kalesszin szavai.

Azver a formamester szólalt meg. Miközben beszélt, végignézett a tisztás túloldalán álló, árkádos fasorokon, mintha a levelek mozgását követné tekintetével. — Az ősök látták, hogy a sárkányok birodalma nem csupán a test birodalma. Hogy tudnak repülni… az időn kívül, talán… És megirigyelve e szabadságot, követték a sárkányok útját nyugatnál nyugatabbra. Ott elbitorolták ama birodalom egy részét. Egy időtlen birodalmat, ahol a lényeg örökkön eltarthat. De nem a testben, ahogyan a sárkányok lényeg e. Az ember ott csak szellem lehet… Ezért alkották meg a falat, amelyen élő test nem léphet át, sem emberé, sem sárkányé. Mert rettegték a sárkányok haragját. És névadó művészetükkel varázslatok nagyszerű hálóját terítették a nyugati földekre, hogy amikor a szigetek lakói meghalnak, akkor nyugatnál is nyugatabbra jutva, mindörökké éljenek ott, szellemekként.

— De amikor felépült a fal és kivetették a varázslatok hálóját, a szél nem fújt többé, az elfalazott földeken. A tenger visszahúzódott. A források kiapadtak. A napkelte hegyei az éjszaka hegységévé változtak. Akik meghaltak, már egy sötét vidékre érkeztek, a kiszáradt földekre.

— Jártam azon a vidéken — mondta Lebannen halkan és akaratlan. — Azóta nem félek a haláltól. Csak attól, ami utána következik.

Ismét csend telepedett a társaságra.

— Kob és Torion — szólt az idéző érdes hangon és vonakodva — megpróbálta ledönteni azt a falat. Hogy visszahozzák a holtakat az életbe.

— Nem azért, mester — szólt Szeppel. — Akárcsak a Rúnakészítők, ők is a testetlen, halhatatlan lényeget keresték.

— És mágiájuk megbonthatta a varázshálót — folytatta az idéző, tűnődve. — Így a sárkányok emlékezni kezdtek az ősi árulásra… És a holtak lelkei most átnyúlnak a falon, vissza akarnak térni az életbe.

Éger felállt. Így szólt: — Nem az élet után sóvárognak. A halált keresik. Hogy megtérhessenek a földbe. Hogy újra egyesüljenek vele és Erőivel.

Mind ránéztek, de ő nem igazán volt tudatában a rászegeződő tekinteteknek; csupán félig volt velük, félig már a kiszáradt földeken járt. Lába alatt a fű zöld volt és csupa napfény, ugyanakkor halott is volt és homályos szürke. Fák levelei remegtek a feje felett, és az alacsony kőfal ott húzódott, alig néhány lépésnyire tőle, a sötét domboldalban. Mindegyikük közül csupán Tehanut látta, de őt sem tisztán, csak tudta róla, hogy ott áll közte és a fal között. Őhozzá beszélt. — Megépítették, de nem tudják lebontani — mondta. — Segítesz, Tehanu?

— Segítek, Hara — válaszolta a lány.

Egy árnyék vetült közéjük, nagy, sötét, alaktalan erő, elrejtette a lányt, megragadta a férfit, fogva tartotta; ő küzdött, levegőért kapkodott, nem bírt lélegezni, vörös tüzet látott a sötétségben, és nem látott semmi többet.

Csillagfénynél találkoztak a tisztás szélén a nyugati földek királya és Kútfő rangidős mestere, Óceánföld két hatalmassága.

— Életben marad? — kérdezte az idéző, és Lebannen válaszolt: — A gyógyító szerint már nincs veszélyben.

— Hibáztam — ismerte el az idéző. — Sajnálom!

— Miért hívtad vissza? — kérdezte a király, nem rosszallón, csak választ kérve.

Hosszas hallgatás után az idéző így szólt, elkeseredetten: — Mert hatalmamban állt.

Együtt lépdeltek csendben, egy széles ösvényen a nagy fák között. A Liget mindkét oldalon sötétbe burkolózott, de útjukat szürkén megvilágították a csillagok.

— Tévedtem. De hát nem jó, ha valaki meg akar halni — mentette magát az idéző. A Keleti Peremvidék tájszólása haloványan kicsengett szavai mögül. Lehangoltan beszélt, szinte könyörögve. — Csak a nagyon öregek és a nagyon betegek kívánhatják, talán. Megadatott nekünk az élet. Biztos vagyok benne, hogy az rossz, ha nem akarjuk megtartani és kincsként őrizni ezt a nagyszerű ajándékot!

— A halál is megadatott — válaszolta a király.

Éger egy szalmazsákon hevert a fűben. Kint kell feküdnie a csillagok alatt, ezt mondta a formázó, és a gyógyfüvesmester egyetértett vele. Aludt, és Tehanu ott ült mellette.

Tenar a kis kőház ajtajában ült, és a lányát nézte. A tisztás felett a késő nyári éjszaka nagy csillagai ragyogtak; a legmagasabban Tehanu fénylett, a Hattyú Szíve, az ég tengelyébe szúrt szikrázó szeg.

Szeserah jött ki csendesen a házból, és ült le a küszöbre Tenar mellett. Levette a fejpántot, amely a fátylát tartotta, így kibomlott aranybarna haja.

— Ó, barátom — mormolta —, mi történik velünk? Idejönnek a holtak? Érzed őket? Mintha dagály emelkedne. Át azon a falon. Szerintem senki sem képes megállítani őket. Mind a holtak, a nyugati szigetek összes sírjából, századok óta…

Tenar fejében és vérében érezte a kőfalra mért csapásokat és a kiáltásokat. Már tudta, már mind tudták, amit Éger. De Tenar belekapaszkodott mindabba, amiben bízott, még ha a bizalom puszta reménnyé vált is. Így szólt: — Csak a holtak, Szeserah. Hamis falat építettünk. Le kell bontani. De van valahol egy igazi fal is.

Tehanu felállt, és halkan odament hozzájuk. Eléjük érve újra leült.

— Jól van. Alszik — suttogta.

— Ott voltál vele? — kérdezte Tenar.

Tehanu bólintott. — A falnál álltunk.

— Mit tett az idéző?

— Visszahívta — erővel visszarántotta.

— Az életbe?

— Az életbe.

— Nem tudom, mitől kellene jobban félnem — kezdte Tenar —, az élettől vagy a haláltól. Bárcsak ezt a rettegést leküzdhetném.

Szeserah arca, hajának meleg hulláma Tenar vállához ért egy gondoskodó, leheletnyi érintés pillanatáig. — Te bátor vagy, nagyon bátor — mormolta. — De én még a tengertől is félek! És a haláltól is!

Tehanu csendesen ült. A fák között csüngő halovány, lágy fényben Tenar látta, hogy lánya kecses keze rákulcsolódik térdei előtt a megégett, eltorzult kézre.

— Úgy hiszem — kezdte Tehanu halk, rekedtes hangján —, amikor meghalok, kilehelhetem a világba a lélegzetet, amelytől élek. Visszaadhatok a világnak mindent, amit nem tettem meg. Mindent, ami lehettem volna és nem lehettem volna. Minden döntést és választást, amit nem hoztam meg. Minden dolgot, amit elveszítettem és elherdáltam. Mindent visszaadhatok a világnak. Azoknak, akik még nem születtek meg. Hogy ez lesz az ajándékom a világnak, mert megkaptam tőle az életet, amit most élek, a szeretetet, amit most érzek, a levegőt, amelyet most lélegzem be.

Felnézett a csillagokra és felsóhajtott. — Nemsokára már — suttogta. Azután Tenarra nézett.

Szeserah finoman megsimogatta Tenar haját, felállt, és csendesen bement a házba.

— Nemsokára, úgy érzem, anyám…

— Tudom.

— Nem akarlak elhagyni.

— El kell hagynod.

— Tudom.

Ott ültek csendesen, a Liget csillámló sötétjébe burkolózva.

— Nézd! — mormolta Tehanu. Egy hullócsillag keresztezte az eget gyors, lassan halványodó fénypaszományként.

Öt mágus ült a csillagfényben. — Nézzétek! — mondta az egyik, és ujjával mutatta a hullócsillag útját.