Ursula Le Guin - Más szelek szárnyán

— Egy sárkány lelke haldoklik — szólt Azver, a formamester. — Így mondják Karego-Át földjén.

— Hát a sárkányok is meghalhatnak? — kérdezte Ónix elmerengve. — Gondolom, nem úgy, ahogy mi.

— Nem úgy élnek, mint mi. Világok között utaznak. Így mondta Orm Irián. A világszelekről a más szelekre szárnyalnak át.

— Ahogy mi is akartuk — tette hozzá Szeppel. — És elhibáztuk.

Vakszerencse kíváncsian nézett rá. — Pálnon mindig is ismertétek ezt a történetet, ezt a tudást, amit ma tanultunk a sárkányok és emberek különválásáról, és a kiszáradt földek megteremtéséről?

— Úgy nem, ahogy ma hallottuk. Úgy hittem, a verw nadan a mágia művészetének nagyszerű diadala volt. És hogy a varázslóság célja az, hogy diadalmaskodjon az idő felett és örökké élhessünk… És ezért történt mindaz a gonoszság, amiért a Pálni Tudás okolható.

— Ti legalább megtartottátok az anyatudást, amit mi semmibe vettünk — bólintott Ónix. — Ahogy a ti népetek is megtartotta, Azver.

— Megvan az érzéked hozzá, hogy megépítsd a magad Nagy Házát — jegyezte meg a formamester, mosolyogva.

— De rosszul építünk — válaszolta Ónix. — Mindent, amit építünk, azt rosszul építjük meg.

— Akkor le kell döntenünk — következtetett Szeppel.

— Nem — ellenkezett Vakszerencse. — Nem vagyunk sárkányok. Házakban élünk. Szükségünk van legalább valamennyi falra.

— Amíg a szél befújhat az ablakokon — mondta Azver.

— És ki lép majd be az ajtón? — kérdezte a kapusmester szelíden.

Szünet állt be a beszélgetésben. Egy tücsök ciripelt fel buzgón valahol a tisztás túlfelén, elhallgatott, majd újra ciripelt.

— A sárkányok? — találgatott Azver.

A kapusmester megrázta a fejét. — Úgy vélem, az Elválás, amelybe belefogtunk, és amelyet elárultunk, beteljesedik végül — mondta. — A sárkányok szabadon távoznak, és itt hagyják nekünk azt, amit választásunk nekünk rendelt.

— Jó és rossz ismeretét — találgatott most Ónix.

— Az alkotás, a formázás örömét — helyesbített Szeppel. — A mesterségünket.

— És a kapzsiságunkat, a gyengeségünket, a félelmeinket — tette hozzá Azver.

A tücsök zenéjére egy másik tücsök válaszolt, a patakhoz közel. A két ciripelés együtt lüktetett, összefonódott, elkapta és eleresztette egymás ritmusát.

— Amitől én félek — kezdte Vakszerencse —, annyira, hogy kimondani sem szeretem, az, hogy a sárkányokkal együtt, a mesterségünk is elröppen. A művészetünk. A mágiánk.

A többiek hallgatása azt mutatta, hogy ők is tartanak ettől. Végül a kapusmester szólt óvatosan, de azért bizonyossággal a hangjában: — Nem, nem hiszem. Ők maguk a Teremtés, való igaz. De mi is megtanultuk a Teremtést. Magunkévá tettük azt. Nem vehetik el tőlünk. Ahhoz, hogy elveszítsük, el kellene vetnünk magunktól, el kellene felednünk.

— Ahogy az én népem is tette — jegyezte meg Azver.

— Néped azonban megőrizte a föld emlékezetét, az örökkévaló élet emlékét — válaszolt Szeppel. — Mi elfeledtük mindezt.

Újabb hosszas hallgatás következett.

— Ki tudok nyúlni a falhoz — mondta Vakszerencse nagyon halkan, és Szeppel így szólt: — Közel vannak. Nagyon közel.

— Honnan tudhatnánk meg, hogy mit kell tegyünk? — kérdezte Ónix.

Azver törte meg a kérdést követő csendet. — Egyszer, amikor nagyuram, a főmágus itt volt velem a Ligetben, elmondta, egész életében próbálta megtanulni, hogyan döntsön mindig a mellett, amit amúgy is elkerülhetetlenül meg kell tennie.

— Bár most is itt lenne — sóhajtott fel Ónix.

— Ő már végzett a teendőivel — mormolta a kapusmester mosolyogva.

— De mi még nem. Itt ülünk a szakadék szélén és beszélgetünk — mind jól tudjuk. — Ónix végignézett a csillagfényes arcokon. — Mit akarnak tőlünk a holtak?

— Mit akarnak tőlünk a sárkányok? — kérdezett vissza Vakszerencse. — Ezek a nők, akik sárkányok, vagy a sárkányok, akik nők — miért vannak itt? Bízhatunk bennük?

— Van más választásunk? — érdeklődött a kapusmester, egészen semleges tónusban.

— Úgy vélem, nincs — válaszolt a formázó. Hangjában kemény él, kardpenge keménysége csendült. — Követnünk kell.

— Követjük a sárkányokat? — kérdezte Vakszerencse.

Azver megrázta fejét. — Égert.

— De formamester! Ő nem vezető — ellenkezett Vakszerencse. — Kövessünk egy falusi foltozót?

Ónix szólt: — Éger bölcs ember, de a kezében, és nem a fejében bölcs. A szívét követi. Bizonyára nem kíván vezetni minket.

— Azonban ő lett kiválasztva mindannyiunk közül.

— Ki választotta ki? — kérdezte Szeppel halkan.

A formázó válaszolt neki: — A holtak.

Újfent csendben ültek. A tücsökzene elhallgatott. Két magas alak közeledett hozzájuk a fűben, melyet szürkére festett a csillagfény. — Parázs és én ideülhetünk egy kicsit? — kérdezte Lebannen. — Ma nem megy az alvás.

A bukófalnál álló ház küszöbén ülve, Kóbor a csillagokat nézte a tenger felett. Egy órája vagy talán még korábban bement aludni, de amint lehunyta szemét, azonnal az a domboldal jelent meg előtte, és a hangok a hullámok morajlásához hasonlatosan zúgtak fel. Felkelt hát és kiment, ahol láthatta a csillagokat.

Fáradt volt. Szemei hamarosan lecsukódtak, és akkor újra ott állt a kőfal mellett, szívét jeges rémület markolta, hogy örökre ott kell maradnia, és nem ismeri a visszavezető utat. Végül félelemtől reszketve és nyugtalanul felkelt, felkapott egy lámpást a házban és meggyújtotta. Elindult az ösvényen Moha háza felé. Moha vagy megijedt vagy nem; mostanság már igencsak a fal közelében élt. De Hanga biztosan pánikba esett, és Moha talán nem bírja megnyugtatni. És ha bármit is meg kellett tenni, ezúttal nem neki kellett cselekednie, de legalább a szegény féleszűnek vigaszt nyújthatott. Elmondhatja neki, hogy ez csak álom.

Nehéz volt haladni a sötétben, a lámpa nagy árnyékokat körített az ösvény minden apró részlete mögé. Lassabban ment, mint ahogy szerette volna, és meg is botlott időnként.

Fényt látott az özvegyember házában, pedig későre járt már. Egy gyermek sírt fel, valahol a faluban. Anya, anya, miért kiáltoznak az emberek? Kik azok a kiabáló emberek, anya? Az ottaniak sem tudtak aludni. Akár az egész Szigetvilág rémálmoktól szenvedhet, ilyesmi merült fel a mágusban. Kicsit elvigyorodott a gondolatra; mindig is kedvelte ezt a szünetet, ezt a félelemmel telt várakozó pillanatot, mielőtt a dolgok megváltoznak.

Éger felébredt. A földön feküdt, és érezte annak mélységét maga alatt. Felette lángoltak a csillagok, a nyár csillagai, és levélről-levélre ugráltak, ahogy a szél fútt, keletről nyugatra sétáltak, ahogy a világ fordult. Nézte a képeket egy ideig, mielőtt hagyta őket eltűnni.

A dombon Tehanu várta.

— Mit kell tennünk, Hara? — kérdezte a lány.

— Meg kell foltoznunk a világot — válaszolta ő. Elmosolyodott, mert szíve végre könnyebb lett. — Át kell törnünk a falat.

— Ők tudnak segíteni? — kérdezte a lány, minthogy a holtak várakozva gyülekeztek lentebb a sötétségben, oly számtalanul, mint a fű vagy a homokszemek vagy a csillagok, ezúttal csendesen, mint egy hatalmas lélektenger nagy öble.

— Nem — válaszolta Éger. — De talán mások segíthetnek. — Lelépdelt a domboldalon a falhoz. Ott alig volt magasabb a derekánál. Ráhelyezte kezét az egyik kőre a fedősorban, és megpróbálta lebillenteni azt. Szorosan illeszkedett vagy nehezebb volt, mint amilyen egy kő lehetett volna, nem bírta felemelni, mozdítani sem.