Ursula Le Guin - Más szelek szárnyán

Kalesszin hosszúkás, megfejthetetlen mélységeket rejtő, sárgás szeme őt figyelte. A hatalmas száj, mint a gyíkok szája, mintha mosolyra húzódott volna. Nem szólalt meg.

Azután lustán elnyúlt a falon, amitől a még helyükön lévő kövek is elmozdultak, görögve hullottak ki fémes hasa alól. Kalesszin elcsavarta hatalmas testét, és helyből lendülve — néhány hatalmas ugrással és szárnycsapással — elszakadt a domboldaltól. Alacsonyan repült a hegyek felé, amelyeknek csúcsai most füsttől és fehér gőztől ragyogtak a tűz és a nap fényében.

— Jer, barátom! — szólt Szeppel halk hangján. — Számodra még nem érkezett el a megszabadulás ideje.

A napfény már bevilágította az eget a fák felett, de a tisztás még őrizte a hajnal szürke hűvösségét. Tenar Éger mellett ült, kezét a férfi kezére téve, lehajtott fejjel. A hűs harmatgyöngyöket figyelte egy pengeszerű fűszálon, ahol a pöttöm, tiszta cseppek a növényke élén függeszkedtek, s mindegyikük visszatükrözte az egész világot.

Valaki a nevén szólította. Nem nézett fel.

— Elment — mondta válaszképpen.

A formamester térdelt le mellé. Finoman megérintette Éger arcát.

Csendesen térdelt ott egy ideig. Azután a saját nyelvükön szólt Tenarhoz: — Láttam Tehanut, asszonyom. Aranylón szállott a más szelekkel.

Tenar felnézett. Arca sápadt volt és megviselt, de a büszkeség szikrái ott csillogtak tekintetében.

Küszködött a szavakkal, azután sikerült megszólalnia, rekedten és szinte hallhatatlanul: — Sértetlen?

A férfi bólintott.

Tenar végigsimított Éger kezén, a foltozó kezén, a finom, ügyes kézen. Könnyek szöktek a szemébe.

— Hadd maradjak vele egy kicsit — kérte és sírva fakadt. Arcához emelte a kihűlő kezet és zokogott, keserűen, csendesen.

Azver odament a házikó ajtajánál álló kis csoporthoz. Ónix és Vakszerencse az idézőmester közelében maradtak, aki súlyosan és nyugtalanul állt a hercegnő mellett. A lány Lebannen mellett kuporgott, karjait a férfi nyaka köré fonta védelmezőn. Merészelje csak megérinteni bármely varázslóféle! Tekintete villámlott. Kezében Lebannen rövid tőrét tartotta, lecsupaszított pengével.

— Vele jöttem vissza — magyarázta Parázs a formamesternek. — Próbáltam magam mellett tartani, de nem voltam biztos az útban. A lány nem enged a közelébe.

— Ganaí — szólította rangján a lányt Azver, kargádul.

A hercegnő tekintete rávillant. — Ó, köszönet néked, Atwa-Wuluha, és tisztelet az Anyának! — sírta. — Azver uram! Küldd el ezeket az átokverte-varázslókat! Öld meg őket! Megölték a királyomat! — És odanyújtotta a tőr markolatát a formamesternek, maga felé fordítva a karcsú acélpengét.

— Nem, hercegnő. Iriánnal ment, a sárkánnyal. De ez a varázsló itt, visszahozta őt. Hadd nézzem! — Ezzel letérdelt és kicsit elfordította Lebannen arcát, hogy jobban lássa, és kezét a mellkasára fektette. — Kihűlt — mondta. — Nehéz volt visszatérni. Tartsd a karjaidban, hercegnő, tartsd őt melegen!

— Próbáltam — suttogta a lány, s beharapta alsó ajkát. Leeresztette a tőrt, és az eszméletlen férfihoz hajolt. — Ó, szegény királyom! — súgta halkan, archikul. — Kedves, szegény királyom!

Azver felkelt mellőlük, és így szólt az idézőhöz: — Szerintem rendbe fog jönni, Parázs. Ő most többet tehet érte, mint mi.

Az idézőmester kinyúlt nagy kezével, és megfogta Azver karját. — Nyugalom — intette a formázó.

— A kapusmester — mondta Azver, hirtelen fehérebbé válva, mint azelőtt, és körülnézve a tisztáson.

— Visszajött a pálnival. — Most Parázs próbálta nyugtatni a másikat. — Ülj csak le, Azver.

Azver engedelmeskedett, leült a tönkszékre, amelyen az öreg elvarázsolómester foglalt helyet a délutáni tanácskozás során. Mintha ezer esztendő telt volna el azóta. A vénember visszament az Iskolába az este… Azután elkezdődött a hosszú éjszaka, amely olyan közel hozta a kőfalat, hogy az magához rántott minden álmodót, és ott mindenki csak rémületet lelt, így senki sem alhatott. Senki talán Kútfő-szigeten, vagy a szigetek összességén… Csak Éger, aki vezetőjükként ment előre… Azver azon kapta magát, hogy dideregve elbóbiskol.

Vakszerencse próbálta beterelni a téli lakba, de Azver kijelentette: a hercegnő mellett akar maradni, hogy tolmácsolhasson neki. És Tenar közelében, kimondatlan hagyta a gondolatot, hogy védelmezze. Hogy hagyják magányosan gyászolni. De Éger már letudta a gyászt. Átadta bánatát a nőnek. És mindegyiküknek. Örömével együtt talán…

A gyógyfüvesmester érkezett az Iskola felől, és rögtön fontoskodni kezdett Azver körül, kezdetnek vastag köpönyeget terített a vállára. A formamester fáradt, lázas félálomban ült ott, nem figyelve a többiekre, és csak haloványan idegesítette, hogy ennyi ember tapodja kedves és csendes tisztásának füvét. Nézte, ahogy a napfény lemászik a fák levelein. Virrasztása jutalmat nyert, amikor a hercegnő lépett oda hozzá és térdelt le elé, kérlelő tisztelettel arcán így szólt: — Azver uram! A király beszélni kíván veled.

A hercegnő úgy segített a formamesternek talpra kecmeregni, mintha valami vénember lenne, de ő nem bánta. — Köszönöm, gaínha — mondta.

— Nem vagyok királynő — felelte a lány megkönnyebbült kacaj kíséretében.

— De az leszel — válaszolta a formamester.

A telehold erős dagálya érkezett, és a Delfin nek meg kellett várnia a tetőzést, hogy kifuthasson a Páncél-szirtek között a nyílt tengerre. Tenar nem is szállt partra Gonti Kapuban egészen reggelig, és azután hosszú gyaloglás várt rá, fel a dombra. Közel napnyugta volt már, mire keresztülhaladt Re Albin és rálépett a sziklás ösvényre, amely a házhoz vezetett.

Kóbor épp a káposztákat locsolta, rendesen megnőttek már.

Felegyenesedett és nézte a nőt, ahogy közeledik. Azzal a sólyomszerű tekintettel nézte, homlokát ráncolva. — Á! — Ennyit szólt csupán.

— Ó, kedvesem! — mondta Tenar, szinte csak magában. Sietett az utolsó néhány lépéssel, amikor már Karvaly is elébe ment.

Fáradt volt. Örült, hogy együtt lehetnek végre, és egy pohárral Szikra jóféle vörösborából kellemesebbé tette a pillanatot, ahogy ültek és nézték a kora őszi alkonytól aranyszín nyugati tengert.

— Ó, hát hogyan mesélhetnék el mindent? — kérdezte.

— Kezdd a végén — válaszolta társa.

— Rendben. Ott kezdem. Azt akarták, hogy maradjak, de én azt mondtam, hogy haza akarok jönni. Volt egy tanácskozás, összeült a királyi tanács, tudod, az eljegyzés miatt. Nagy lakodalom lesz meg minden, persze, de nem hiszem, hogy mennem kellene. Végül is ott voltam, amikor megesküdtek. Elfáran Gyűrűjével. A mi gyűrűnkkel.

A férfi ránézett és elmosolyodott, azzal a széles, édes mosolyával, amit — gondolta Tenar talán jól, talán rosszul —, a világon senki sem látott még rajta kívül.

— Igen? — kérdezte Kóbor.

Lebannen jött előbb és mellém állt baloldalt, és azután Szeserah is bevonult, és ideállt a jobbomra. Mórred trónja előtt. És akkor feltartottam a Gyűrűt. Ugyanúgy, mint amikor elvittük Enyhelyre, emlékszel? A Messzilátó ban állva, a napfényben. Lebannen elvette, megcsókolta és visszaadta nekem. És akkor felhúztam a lány karjára, alig ment át a kezén — nem egy apró teremtés ez a Szeserah. Ó, Kóbor! Látnod kellene őt! Micsoda szépséges leány, és vad is, mint egy oroszlán! Lebannen megtalálta a párját, és mindenki kiáltozott. És ünnepeltek, meg minden, és akkor el tudtam jönni végre.