Ursula Le Guin - Más szelek szárnyán

Szembeszegült velük, hosszú idővel ezelőtt kiszabadult a sírok labirintusából, kincset lopott tőlük, nyugatra menekült. De ők ott voltak. A lába alatt. A körötte álló fák gyökereiben, a nagy domb gyökerében.

Így hát itt, a középpontban, ahol a világ erői találkoztak, az emberi hatalmasságok is találkoztak: egy király, egy hercegnő, a mágia mesterei. És a sárkányok.

És a parasztasszonnyá változott papnő-tolvaj, és a megszakadt szívű falusi vajákos…

Körbenézett, Égert kereste. Ott sétált Tehanu mellett. Csendesen beszélgettek. Tehanu sokkal szívesebben beszélt ezzel a férfival, mint bárki mással — akár Iriánt is beleszámítva —, és felszabadultabbnak tűnt a társaságában. Tenar örült, hogy így látja őket, és ment tovább a nagy fák alatt, hagyva, hogy öntudatát fél-révülésbe mossák a zöldes fény és a táncoló levelek. Bánta, mikor vezetőjük, a formamester rövidesen megállt. Úgy érezte, örökkétig tudna így sétálni a Ligetben.

Egy kicsiny, füves tisztáson gyűltek össze, a nyílt ég alatt, ahol a fák lombjai már nem értek egymásba felettük. Alkánypatak egyik ága futott el a tisztás egyik szélén, fűz- és égerfákat növesztve medre mentén. Nem messze a víztől alacsony, egyszerű házacska épült kőből és rögökből, magas féltetővel, az egyik fala mellett fűzvesszőből és nádfonatból készült alkalmatosság. — Téli palotám, nyári palotám — mutatta be a házacskát Azver.

Ónix és Lebannen meglepetten bámulták a kis építményeket, és Irián szólalt meg legelébb: — Nem is tudtam, hogy egyáltalán van házad!

— Nincs is — válaszolt a formamester —, de a csontok bizony öregszenek.

Némi hurcolkodás és cipekedés árán a hajóról hozott kellékekkel a házacskát hamarosan bebútorozták a nők számára, és a férfiak megszállhattak a féltető alatt. Inasok futkároztak oda-vissza a Liget és a Nagy Ház konyhája között, bőséges eleséget szállítottak a vendégseregnek. És késő délután Kútfő mesterei érkeztek a formázó hívására válaszolva, hogy találkozzanak a királlyal és társaival.

— Itt gyűltek össze, hogy megválasszák az új főmágust? — kérdezte Tenar Ónixtól, merthogy Kóbor beszélt neki a rejtett tisztásról.

Ónix megrázta a fejét. — Szerintem nem — válaszolta. — De a király jobban tudja, mert ott volt a legutóbbi gyűlésen. De lehet, hogy csak a formamester a megmondhatója. Merthogy a dolgok folyton változnak ebben az erdőben, tudod? „Nem mindig van ott, ahol éppen van.” Ahogy az ösvényei sem mindig egyformák, úgy hiszem.

— Ijesztőnek kellene lennie — gondolkodott Tenar —, de nem érzek semmiféle rémületet.

Ónix elmosolyodott. — Pedig valóban ijesztő — mondta.

Tenar figyelte, ahogy a mágusok kilépnek a fák alól a tisztásra a nagydarab, medveszerű idéző, és Vakszerencse, az ifjú szélvigyázómester vezetésével. Ónix elsorolta neki a többieket: az elvarázsoló, a dalnokmester, a gyógyfüves, a trükkmester: mind ősz hajjal. Az elvarázsolómester kortól törékenyen, mágusbotját támasztékul használja a járáshoz. A kapusmester, sima arcával és mandulaszemével most sem látszott sem fiatalnak, sem öregnek. A névtudó, aki utolsóként érkezett, negyven körülinek tűnt csupán. Tekintete nyugodt és zárkózott. Bemutatkozott a királynak; Kurremkarmerruk néven.

Erre Irián felháborodottan kitört: — De te nem is ő vagy!

A férfi ránézett, és semleges hangon közölte: — Ez a névtudómester neve.

— Akkor az én Kurremkarmerrukom halott?

A másik csak bólintott.

— Ó — kiáltott fel önkéntelen Irián —, mily szörnyű hírek! A barátom volt, amikor oly kevés barátom volt itt! — Elfordult és nem nézett a névtudóra. Könnyek nélkül sírt, haragos volt és szomorú. Előtte a gyógyfüvesmestert szeretettel köszöntötte, ahogy a kapusmestert is, de a többiekhez nem szólt.

Tenar látta, hogy szürke szemöldökük alól időnként kelletlen pillantásokkal néznek Irián felé.

És Iriánról Tehanura néztek; és újra félrenéztek; és vissza, lapos oldalpillantásokkal. És Tenar azt kérdezte, vajon mit láthatnak, amikor Tehanura és Iriánra néznek? Merthogy olyan férfiak voltak ők, kik a mágusok szemével láttak.

És akkor kényszerítette magát, hogy megbocsásson az idézőnek faragatlan és nyílt rémületéért, melyet akkor mutatott, amikor először látta Tehanut. Talán nem is rémület volt az. Talán áhítat lehetett.

Mikor már mindenki ismert mindenkit és körben leültek — párnákra és tönkszékre a fűszőnyegen, az ég és a lombok mennyezete alatt —, akkor a formázó megszólalt, enyhén karg ízű kiejtéssel: — Ha ő is úgy kívánja, mestertársaim, halljuk elébb a királyt!

Lebannen felállt. Miközben beszélt, Tenar elfojthatatlan büszkeséggel figyelte. Szépséges volt és oly bölcs már ifjúságában is! Tenar először nem is követte szavait, csupán a látvánnyal és a szenvedéllyel törődött.

A király elmondott a mestereknek röviden és érthetően minden ügyet, amely Kútfőre hozta: a sárkányokét és az álmokét.

Így fejezte be: — Úgy tűnik, mintha e dolgok minden éjjel egyre közelebb húzódnának, mindig egyre biztosabban haladnának valamely esemény felé, valamely befejezés felé. Úgy tűnik, hogy itt, ezen a földön, a ti tudásotok és hatalmatok segítségével talán megláthatjuk ezt az eseményt és felkészülhetünk elérkeztére, s nem hagyjuk, hogy felülemelkedjék rajtunk azért, mert nem értjük. Mágusaink közül a legbölcsebbek megjövendölték: nagy változás következik. Össze kell fogjunk, hogy kiderítsük e változás mibenlétét, okait, menetét és azt, hogyan remélhetjük elkerülni közben a viszályt, s romlását a harmóniának és békének, melyeknek jegyében uralkodom.

Parázs, az idéző állt fel, hogy válaszoljon. Néhány díszes udvariassági formulát követően, melyekben külön üdvözölte a magasságos hercegnőt, így szólt: — Hogy az emberek álmai és az álmoknál is több jel ijesztő változásokra utal, ebben Kútfő minden mestere egyetért. Hogy valamely zavar kélt az élet és halál közti határvonalnál — áthágták e határt, és még rosszabb is fenyeget —, ezt alátámasztjuk véleményünkkel. Ám, hogy e zavarok nem érthetők és uralhatók mások által, mint a mágiaművészet mesterei által, ebben kételkedünk. És igen mélyen kételkedünk ama bizalom mélységeiben, amelyet a sárkányokba vethetünk — kiknek élte és halála teljességgel különbözik az emberekétől —, hogy felülemelkednek vad haragjukon és féltékenységükön pusztán azért, mert szolgálni kívánják az emberek javát.

— Idézőmester! — ellenkezett Lebannen, mielőtt Irián megszólalhatott volna. — Orm Embar meghalt értem Magadoron! Kalesszin elhozott, hogy megkoronázzatok. E körben három nép találkozott: a kargok, a szigetvilágiak és a nyugat népe. Mindezeket ne feledjük!

— És mind egy nép voltak, valaha — jegyezte meg a névtudó nyugodt, közömbös hangon.

— Immáron különböznek — válaszolta az idéző, minden szava súlyosan és tisztán koppant. — Ne érts félre, király nagyuram, mert a tiszta igazat szólom! Tisztelem a fegyverszünetet, amelyet elértél a sárkányoknál. Amint a jelen veszély elmúlik fejünk fölül, Kútfő szívesen segít Enyhelynek, hogy maradandó béke szülessen. Ám a sárkányoknak nincs köze a válsághoz, mely minket sújt. Ahogy a keleti népeknek sincs köze hozzá, akik elátkozták halhatatlan lelküket azzal, hogy elfeledték a Teremtés Nyelvét.