Terry Pratchett - A mágia színe

Garhartra leeresztette a kezét, és lassan, megfontoltan beletörölte a köpenyébe.

— Remélem, tudjátok, hogy nem leltem örömömet ebben — mondta.

— Képzelem — motyogta Széltoló.

— De miért akartok föláldozni bennünket? — kérdezte Kétvirág. — Hisz’ alig ismertek minket!

— Látod, itt van a kutya elásva. Nem vall túlzott jó modorra, ha az ember a barátait áldozza fel. Azonkívül benneteket, khm, előre megneveztek. Nem tudok sokat a szóban forgó istenről, de e tekintetben meglehetősen határozott kívánalmai voltak. Na, lassacskán mennem kell. Annyi mindent kell még megszervezni… tudjátok, hogy van ez. — A vendéglátómester kinyitotta az ajtót, aztán még egyszer visszanézett. — Kérlek, helyezzétek magatokat kényelembe, és ne aggódjatok!

— De hisz’ tulajdonképpen semmit nem mondtál el! — panaszkodott Kétvirág.

— Nem sokra mennétek vele, nem gondoljátok? Reggel úgyis föláldozunk titeket — mondta Garhartra. — Úgyhogy emiatt ne nyugtalankodjatok! Szép álmokat! Illetve, viszonylag szépeket.

Becsukta az ajtót. Az oktarin izzás, ami ezt követően egy röpke pillanatra kirajzolta a zár körvonalait, arra engedett következtetni, hogy immár bármilyen evilági lakatos szaktudását meghaladná a kinyitása.

Csingi-lingi, giling-galang, dalolták a csengettyűk a Herület vezérkötelén a holdvilágos, Peremcsobajtól hangos éjszakában.

Terton, a 45. szakasz ügyeletese, utoljára öt évvel ezelőtt hallott ekkora zenebonát, amikor az áramlat egy óriáskrákot sodort neki a Herületnek. Kihajolt a kunyhójából, ami a tengerfenék sziklaágyába vert facölöpökre épült, mivel ezen a szakaszon nem találtak alkalmas szirtfokot, és meredten bámult a sötétségbe. Egy-két pillanatra mintha valami mozgást észlelt volna a távolban. Tulajdonképpen csónakba kellett volna ülnie, hogy megnézze, mi okozza ezt a szörnyű ricsajt. Ám ez most, a nyirkos sötétségben nem tűnt valami zseniális ötletnek, úgyhogy inkább becsapta az ajtót, némi zsákvásznat tekert az őrülten csörömpölő csengettyűkre, és megpróbált elaludni.

Nem sikerült neki, mert most már a Herület vezérkötele is ütemesen vibrált, mintha valami nagy és nehéz dolog ugrálna rajta föl s alá. Terton percekig bámulta a plafont, és igyekezett nem gondolni nagy, hosszú csápokra meg medencényi polipszemekre, végül azonban kibújt a takaró alól, elfújta a lámpást, és résnyire nyitotta az ajtót.

Valami közeledett felé a Herület vezérkötelén, óriási, elnyúlt, ugrásokkal: minden szökkenés több öl távolságot ívelt át. Amikor a valami fölé tornyosult, Terton egy másodpercre megpillantott valami négyszögletest, soklábút, hínár bontottat — és noha az ügyeletes őrszem se fejet, se arcvonásokat nem tudott kivenni, melyek alapján erre a következtetésre juthatott — és nagyon dühöset.

A kunyhót szilánkokra zúzta a szörnyeteg, amikor átviharzott rajta, Terton azonban a Herületbe kapaszkodva életben maradt. Néhány hét múlva fölszedte az arra járó begyűjtő flotta, és elszállította Krullba, ideiglenesen, míg föl nem építik az új megfigyelőállomást. Ámde Terton, aki a kiszabadításáig eltelt idő alatt megdöbbentő fokon elsajátította a hidrofóbia tudományát, eltérített egy repülő lencsét, megszökött rajta, és számos kaland után eljutott a Nagy Nefbe, a Korongvilág legszárazabb vidékére, ahol még az éves csapadékmennyiség értéke is negatív, bár még az itteni környezetet is kibírhatatlanul lucskosnak találta.

— Az ajtót már próbáltad?

— Igen — válaszolta Kétvirág. — És ugyanúgy zárva van, mint amikor utoljára kérdezted. De még itt az ablak is.

— A menekülés legkézenfekvőbb módja — morogta Széltoló a fal közepéről. — Azt mondtad, a Peremre néz. Az ember csak kilép, átzuhan az űrön, aztán talán jéggé fagy, vagy szuperszonikus sebességgel becsapódik egy másik világba, vagy a napkorong izzó szívében köt ki.

— Próba-szerencse — mondta Kétvirág. — Kérsz egy hínárpogácsát?

— Nem!

— Mikor jössz le onnan?

Széltoló a fogát csikorgatta. A varázslat, amit Garhartra rábocsátott, ritkán használt és igen nehezen elsajátítható mágia volt: Avatarr Személyre Szóló Gravitációs Átbillentése. Míg a varázserő el nem enyészik, Széltoló teste meg lesz győződve arról, hogy a lefelé kilencvenfokos szöget zár be azzal az iránnyal, amelyet a koronglakók döntő többsége függőlegesnek tart. A varázsló gyakorlatilag a falon állt.

Az elhajított palack néhány öllel arrébb mozdulatlanul lebegett a levegőben. Ami a palackot illeti, számára az idő folyása — nos, tulajdonképpen nem állt meg, viszont néhány nagyságrenddel lelassult, ami azt eredményezte, hogy Széltoló és Kétvirág szemszögéből nézve több óra leforgása alatt nem egészen két hüvelyknyi utat tett meg a röppályáján. Az üveg ezüstfehéren csillogott a holdfényben. Széltoló nagyot sóhajtott, és megpróbálta kényelembe helyezni magát a falon.

— Miért nem aggaszt téged soha semmi? — kérdezte zsémbesen. — Itt ülünk a pácban, holnap föláldoznak minket valami idióta istenségnek, te meg csak ülsz, és kacsakagylós szendvicset zabálsz.

— Majd csak lesz valami — mondta Kétvirág.

— Úgy értem, még csak azt se tudjuk, hogy miért akarnak megölni minket — folytatta a varázsló.

— Szeretnéd tudni, mi?

— Ezt te mondtad? — kérdezte Széltoló.

— Mit?

— Hallucinálsz — mondta a hang Széltoló fejében.

A varázsló oldalra hőkölt.

— Ki vagy? — kiáltotta.

Kétvirág aggódó pillantást vetett rá.

— Kétvirág vagyok — felelte. — Biztos emlékszel, nem?

Széltoló a tenyerébe hajtotta az arcát.

— Szóval végül megtörténik — nyöszörögte. — Elmenőben az eszem!

— Jó ötlet — nyugtatgatta a hang. — Kezd roppant zsúfolt lenni a hely itt benn.

A Széltolót falhoz ragasztó varázslat halk pukkanással megszűnt. A varázsló nyikkant egyet, csápoló karokkal zuhanni kezdett, és szerencsés landolást hajtott végre egy kanapén, ami azonnal összetört alatta.

— Óvatosan! Majdnem szétlapítottál.

Széltoló fél könyökre támaszkodott, és a köpenyzsebébe nyúlt. Amikor visszahúzta a kezét, a zöld béka üldögélt a tenyerén. Dülledt szeme furcsán fénylett a félhomályban.

— Te? — mondta Széltoló.

— Tegyél le, és húzódj hátrébb! — pislogott a béka.

A varázsló engedelmeskedett, és maga után húzta az értetlenkedő Kétvirágot.

A szoba elsötétült. Valahonnan süvöltő-síró zaj hallatszott. Zöld, bíbor és oktarin felhőpamacsok bukkantak elő a semmiből, sebesen a békésen gubbasztó kétéltű felé kígyóztak, s örvénylés közben apró villámokkal szórták tele a termet. A békát aranyszínű derengés burkolta be, ami lassan, függőleges irányban nyúlni kezdett, s meleg, sárga fénybe vonta a szobát. A belsejében egy sötétebb, elmosódott alak tűnt föl, mely a szemük láttára vibrált és változtatta a formáját. És egész idő alatt hasogatta a fülüket az a magas, agyvelődermesztő nyüszítés, amit a nagyfeszültségű mágikus mező bocsát ki…

A mágikus tornádó ugyanolyan gyorsan enyészett el, mint ahogy feltámadt. És a terem közepén, ott, ahol korábban a sztoikusan ücsörgő zöld béka volt, mit látott a két utazó?

Egy sztoikusan ücsörgő zöld békát.