Terry Pratchett - A mágia színe

A víz a hajó körül zöldről bíborra, bíborról feketére, feketéről pedig olyan totális vaksötétre váltott, hogy a fekete ahhoz képest szürkének tűnt. Legtöbb gerendáját addigra már szilánkokká zúzta a szörnyű nyomás.

Széles spirálban süllyedt egyre lejjebb, lidércnyomásos poliphordák és lebegő hínárrengetegek mellett, melyek halovány, dögletes fényben derengtek. Megnevezhetetlen valamik súrolták puha, hideg csápjaikkal, miközben elsuhantak a fagyos csöndbe.

Valami kiemelkedett a homályból, és egyetlen nyeletre eltüntette a bendőjében.

Nem sokkal később egy kis, peremvidéki atoll döbbent bennszülöttjei egy rettenetes tengeri szörny hullámtépázta tetemére bukkantak sekély lagúnájukban, amit nyilván a mélytengeri áramlatok sodortak partra: tele volt iszonyú csőrökkel, szemekkel és csápokkal. Döbbenetüket csak fokozta a mérete, mivel a dög jóval nagyobb volt, mint a halászfalu, amelyben éltek. Mindez azonban semmi volt a halott szörnyeteg pofájára fagyott mélységes meglepetéshez képest. A hátborzongató kreatúrát valami a jelek szerint halálra tiporta.

Egy kicsivel közelebb a Peremhez két csónaknak, amelyek az ezen a vidéken bőven tenyésző és igen félelmetes húsevő osztrigákra vadásztak, beleakadt a hálójába valami, és jó néhány tengeri mérföldön keresztül vonszolta őket maga után, mielőtt az egyik kapitány nagy lélekjelenléttel elvágta a háló vezérkötelét.

Ám még a kapitány elképedése is csekély volt ahhoz képest, amit a szigetcsoport utolsó atolljának bennszülöttei éltek át. Másnap éjjel szörnyűséges recsegés-ropogásra riadtak, amely tenyérnyi őserdőjük mélyéről érkezett, és amikor reggel néhány bátor lélek felderítőútra merészkedett, szétzúzott fákat találtak egy széles sávban, amely az atoll Tengely felőli oldalán kezdődött, és nyílegyenesen futott Peremiránt, teljes pusztulást hagyva maga után. A pusztítás ösvényét széttépett liánok és letiport bokrok szegélyezték, valamint néhány zavart és mérges húsevő osztriga.

Most már elég magasan jártak, hogy lássák a körös-körül húzódó Perem széles görbületét meg fölötte a fodros bárányfelhőket, melyek hál’ isteneknek többnyire eltakarták a vízesést. Idefentről a tenger felhőárnyékokkal tarkázott sötétkékje szinte hívogatónak látszott. Széltoló megborzongott.

— Elnézést — szólalt meg. A csuklyás alak felhagyott a látóhatáron derengő ködcsíkok fürkészésével, és fenyegetően feléje emelte a pálcáját.

— Nem akarom használni ellenetek — mondta.

— Nem? — kérdezte Széltoló.

— Egyébként mi a csoda ez? — tudakolta Kétvirág.

— A Végső Negativitás Ajandurah-féle Varázspálcája — felelte Széltoló. — És szeretném, ha abbahagynád a lengetését! Még elsül — tette hozzá, állával a pálca csillogó hegye felé bökve. — Szóval, igazán hízelgő, hogy ezt a csomó mágiát mind a mi kedvünkért vetitek be, de túlozni azért nem kell. És…

— Hallgass ! — Az ismeretlen hátranyúlt, és lehúzta a csuklyáját. Kiderült róla, hogy a legszokatlanabb színezésű fiatal nő. A bőre fekete volt. Nem sötétbarna, mint az urabeweiek, és nem is olajosan csillogó kékesfekete, mint a monszuntépázta Klaccs lakói, hanem egy barlang fenekének éjfélfeketéje. A haja meg a szemöldöke olyan színű volt, akár a holdfény. Ugyanez a halvány derengés játszott az ajkán is. Körülbelül tizenöt évesnek tűnt, és rettentő ijedtnek.

Széltoló kénytelen volt felfigyelni rá, hogy a pálcát szorongató kéz erősen reszket. A varázsló nem volt különösebben jó megfigyelő, de ha az embernek egy darabka hirtelen halált lóbálnak közvetlenül az orra alatt, azt igen nehéz nem észrevenni. Kezdett neki derengeni — ámbár nagyon lassan, mert teljességgel új érzés volt —, hogy van olyan a világon, aki tőle fél. A fordítottja olyan gyakran fordult elő, hogy már egyfajta természeti törvénynek tekintette.

— Mi a neved? — kérdezte olyan megnyugtatóan, ahogy csak telt tőle. Az lehet, hogy a kislány fél, de nála van a pálca. Ha nekem ilyen pálcám lenne, gondolta, semmitől se félnék. Szóval mi a Teremtést képzelhet ez, amit megtehetnék?

— A nevem lényegtelen — válaszolta a lány.

— Szép név, bár kissé sajátos — mondta Széltoló. — Fölvilágosítanál, hogy hová viszel minket, és miért? Abból még nem lehet baj, ha megmondod.

— Krullba szállítunk titeket — felelte a lány. — És ne gúnyolódj velem, tengelyföldi, különben elsütöm a pálcát! A parancs úgy szólt, hogy elevenen kell leadnom titeket, de azt senki sem mondta, hogy egészben. A nevem Marchesa, és ötödik szintű varázsló vagyok. Megértetted?

— Nos, ha olyan jól ismered az életem történetét, akkor azt is tudnod kell, hogy én még a neofita szintre sem jutottam el — mondta Széltoló. — Igazából nem is vagyok varázsló. — Megakadt a szeme Kétvirág döbbent ábrázatán, és sietve hozzátette: — Csak amolyan varázslóféle.

— Azért nem forgathatod a mágiát, mert a Nyolc Nagy Varázsige egyike kitörölhetetlenül bevette magát az agyadba — mondta Marchesa, és kecsesen egyensúlyozva, mialatt a lencse széles ívet írt le a tenger fölött. — Ezért rúgtak ki a Láthatatlan Egyetemről. Tudjuk.

— De hisz’ az előbb azt mondtad róla, hogy ravasz és agyafúrt mágus — tiltakozott Kétvirág.

— Igen, mert aki túléli mindazt, amit ő — aminek nagy részét pont azzal a szokásával idézte magára, hogy varázslónak véli magát —, annak valamiféle mágusnak kell lennie — közölte Marchesa. — Figyelmeztetlek, Széltoló. Ha csak a leghalványabb jelét is adod annak, hogy ki akarod mondani a Nagy Varázsigét, tényleg megöllek. — Azzal idegesen ráncolta homlokát.

— Azt hiszem, hogy az lenne a legjobb, ha fognád magad, és, izé, letennél minket valahol — mondta Széltoló. — Akarom mondani, kösz, hogy megmentettél, meg minden, de ha most szépen hagynád, hogy éljük a magunk kis csendes életét, meg vagyok győződve, hogy mindnyájan…

— Remélem, nem akartok rabszolgát csinálni belőlünk — vetette közbe Kétvirág szigorúan.

Marchesa hamisítatlan döbbenettel fogadta a kijelentést.

— Dehogyis! Ez hogy jutott eszetekbe? Krullon gazdag, kényelmes és örömteli életet fogtok élni…

— Nagyszerű! — lelkendezett Széltoló.

— …csak nem túl sokáig.

Krullról kiderült, hogy egy jókora sziget, vadregényes hegyekkel és sűrű erdőkkel; a fák között itt-ott csinos fehér házak látszódtak. A terep lankásan emelkedett a Perem felé, úgyhogy Krull legmagasabb pontja gyakorlatilag kilógott a világ végén túlra. Itt építették föl a krulliak a szintén Krullnak nevezett fővárosukat, s mivel az építkezéshez fölhasznált anyagok nagy részét a Herület szolgáltatta, Krull épületeinek láttán az embernek kimondottan egy óriási flotta jutott az eszébe.

Magyarán, a szigetlakók gályákat, daukat és karavellákat építettek át művészi módon lakóházakká, ami a városnak nagyjában és egészében véve egy uszadékfából összetákolt sündisznó képét kölcsönözte. Festett orrszobrok és tengelyföldi sárkány-hajóorrok emlékeztették Krull polgárait, hogy jó szerencséjüket a tengernek köszönhetik; a raktárépületek élvitorlás barkok és óriási gályák voltak. A város lépcsőzetes teraszokban emelkedett a Korongvilág kékeszöld óceánja és a Perem fölött gomolygó felhőtenger között, s a Perevárvány nyolc színe minden ablaküvegen és Krull megszámlálhatatlan csillagászának számos teleszkóplencséjén visszatükröződött.