Terry Pratchett - A mágia színe

— Minden dolog fönnakad idővel a Herületen — mondta a troll aforisztikusan, és előre-hátra himbálta magát hintaszékében. — Az én dolgom az, hogy összeszedjem a hulladékot. A faanyagot, persze, meg a hajókat. Boroshordókat. Vászonbálákat. Titeket.

Széltolónak lassan kezdett derengeni valami.

— Egy háló, igaz? Hálót feszítettetek ki a világ végén!

— A Herületet — bólintott a troll. A mellkasán hullámfodrok futottak végig.

Széltoló kinézett a szigetszirtet körülölelő foszforeszkáló sötétségbe, és bárgyún vigyorgott.

— Hát persze! — mondta. — Elképesztő! Cölöpöket vertek a sziklazátonyokba, és… atyavilág! Annak a hálónak szörnyű erősnek kell lennie!

— Az is — válaszolta Tethis.

— Jó pár mérföld hosszan ki lehet építeni, ha találtok hozzá elég sziklaszirtet — mondta a varázsló.

Tízezer mérföld hosszú. Én csak ezért a szakaszért vagyok felelős.

— Uramatyám! Ez egyharmada az egész Korong kerületének!

Tethis halk csobbanással bólintott. Míg a két vendég tovább iszogatta a zöld bort, ő beszélt nekik a Herületről, a rengeteg munkáról, amibe az elkészítése került, meg az ősi és bölcs Krull Királyságról, amely jó néhány évszázaddal ezelőtt megépítette, meg a hét flottáról, amely szakadatlanul a Herület mentén hajózik, hogy karbantartsa, és Krullra szállítsa a zsákmányt, meg arról, hogy miként lett Krull a könnyű és gondtalan élet földje, ahol a Korongvilág legtanultabb tudáskeresői uralkodnak, meg arról, hogy milyen módszerekkel kutatják ezek a bölcsek az univerzum csodás bonyolultságának minden elképzelhető aprócska összetevőjét, meg arról, hogy a Herületen fennakadt hajósokat rabszolgának adják el, és általában kiherélik őket (innen a név), de a nyelvüket feltétlenül kivágják. Miután ezen a ponton vendégei részéről néhány közbeszólás esett, barátságos hangon beszélt az erőszak alkalmazásának tökéletes hiábavalóságáról, meg arról, hogy erről a szigetről legfeljebb csónakon lehet elmenekülni (a Herületet Krallal összekötő többi háromszáznyolcvan sziget valamelyikére), vagy úgy, hogy az ember leveti magát a világ Pereméről; végül pedig színes szavakkal ecsetelte az impotencia és a némaság előnyeit, ha az ember ezeket a máskülönben kellemetlen állapotokat a halállal hasonlítja össze.

Ezt követően szünet állt be a beszélgetésben. A Peremcsobaj tompa, éjjeli morajlása csak arra szolgált, hogy nyomatékot adjon a csöndnek.

Aztán a hintaszék ismét nyikorogni kezdett. Nyájas előadása során Tethis ijesztő mértékben megnőtt.

— Ne vegyétek személyeskedésnek a dolgot — tette hozzá. — Én is rabszolga vagyok. Persze, ha megpróbáltok rám támadni, muszáj lesz megölnöm benneteket, de higgyétek el, hogy nem lelnék benne különösebb élvezetet.

Széltoló lopva egy pillantást vetett a kéken derengő öklökre, amiket a troll az ölében nyugtatott. Nem kételkedett benne, hogy egyetlen pofonja fölérne egy árhullám pusztító erejével.

— Azt hiszem, nem érted a dolgok állását — magyarázta Kétvirág. — Én az Arany Birodalom polgára vagyok. Biztos vagyok benne, hogy Krull nem szeretné magára vonni a Császár haragját.

— De honnan tudná meg a Császár, hogy mi történt veled? — kérdezte a troll. — Azt hiszed, te vagy az első ember az Arany Birodalomból, aki a Herületen végzi?

— Nem leszek rabszolga! — kiabálta Széltoló. — Inkább… inkább levetem magam a Peremről! — Döbbenet töltötte el a tulajdon hangja hallatán.

— Valóban megtennéd? — kérdezte a troll. A hintaszék a falnak koccant, és egy azúr kar derékon kapta a varázslót. A következő pillanatban a troll egy lendületes lépéssel kint termett a szabadban: könnyedén, fél kézzel vitte Széltolót.

Meg sem állt a sziget Peremirányba eső széléig. Széltoló nyüszített.

— Hagyd abba, különben tényleg lehajítalak — csattant föl. — Egyelőre fogom a grabancod, vagy nem? Nézd!

Széltoló nézett.

Puha, fekete éjszaka ásított előtte, mellben békésen pislákoltak a köd halványította csillagok. Ám a tekintete lassan lefelé fordult; ellenállhatatlan kényszer vonzotta.

A Korongvilágon éjfélre járt az idő, így hát a nap messze-messze alattuk járt, Nagy A’Tuin roppant, zúzmarás hasa alatt. Széltoló még egy utolsó, elkeseredett erőfeszítést tett, hogy tekintetét a csizmája orrára szegezze, amely a sziklaszirt széle fölött kalimpált, a feneketlen űr mélységének azonban nem lehetett ellenállni.

Kétfelől két csillogó vízfüggöny zúdult lefelé a végtelenbe, ahogy a zúgó tengerár a Peremcsobajhoz igyekezve körülörvénylette a troll szigetét. Száz öllel lejjebb egy hatalmas lazac vetette ki magát a tajtékzó habokból — a varázsló még életében nem látott ekkorát. A hal ugrása vad volt, görcsös, és teljesen reménytelen. A következő pillanatban már lomhán forogva hullott az aranyszínű alvilági fénybe.

A fény óriási árnyékokat rajzolt ki a Perem alatt, mintha a világ terhét hordozó iszonyatos pillérek lennének. A varázsló szeme előtt lassan valami elmosódott körvonal, valami homályos alak kezdett kibontakozni, száz és száz mérfölddel a sziget alatt…

Hirtelen, mint azokon a fura kis képeken, ahol egy díszes üvegpohár sziluettje egyszerre csak két arc árnyprofiljává változik, az egész látvány teljesen új, szörnyűséges értelmet kapott. Mert az a valami odalent egy elképesztő méretű elefántfej volt, akkora, mint egy mértéktartó kontinens. Az egyik hatalmas agyar hóborította hegycsúcsként vágott az aranyszínű fénybe, hosszan elnyúló árnyékot vetve a csillagok felé. A roppant fej kissé félre volt hajtva, s a rubinként izzó szem akár egy vörös óriáscsillag is lehetett volna, aminek valahogy sikerült túlragyognia a nap fényét.

Az elefánt alatt pedig…

Széltoló nagyot nyelt, és megpróbált nem gondolkozni…

Az elefánt alatt semmi nem volt, csak a gyötrelmesen távoli napkorong. És az a valami, ami lassan elmozdult a nap mellett, a városnyi pikkelyek és meteorhimlők és félholdszerű tagoltsága dacára — az a valami nem lehetett más, csak egy teknős úszólába.

— Eleresszelek? — kérdezte a troll.

— Gnah — mondta Széltoló, és igyekezett hátrahúzódni.

— Én öt évig éltem itt a Peremen, és nem volt hozzá merszem — dörögte Tethis. — És ha nem csalódom, neked sincs. — Visszalépett, és hagyta, hogy Széltoló hasra vesse magát a földön.

Kétvirág odasétált a szirt széléhez, és lekukkantott.

— Fantasztikus! — mondta. — Bárcsak itt lenne a képdobozom… Mi más van még odalent? Szóval, ha leugrik az ember, mi mindent lát?

Tethis leült egy kiszögellésre. Magasan a Korongvilág fölött egy felhő mögül előbukkant a hold, és beragyogta sugaraival: úgy festett, mintha jéggé változott volna.

— Talán a hazám is odalent van — mondta lassan. — Az ostoba elefántjaitokon meg azon a nevetséges teknősön túl. Egy igazi világ. Néha kijövök ide, és nézem az űrt, de valahogy sosem tudom rábírni magam, hogy megtegyem az utolsó lépést… Egy igazi világ, igazi emberekkel. Feleségeim és gyerekeim is vannak, valahol odalent… — Elhallgatott, és kifújta az orrát. — Az ember hamar megtanulja, hogy milyen fából faragták, itt a Peremen.

— Ne mondd ezt! Kérlek! — nyöszörögte Széltoló. A hátára fordult, és látta, hogy Kétvirág hanyag tartásban áll a szirt legszélén. — Gnah — mondta, és megpróbálta belefúrni magát a sziklába.