Terry Pratchett - A mágia színe

Egy messzi-messzi és meglehetősen használt dimenzióhalmazban, valahol egy asztrális létsíkon, az Üveghegyen is túl a gomolygó csillagködök megremegnek, szétnyílnak…

És feltűnik…

Nagy A’Tuin, a teknőc közeledik, lassan úszik a csillagközi áramlatok között, hidrogénzúzmara rakódott roppant végtagjaira, gigászi és ősi teknőjén meteoritok ütötte lyukak tátongnak. Óceánnyi szemeit, melyeket csipa és az űr pora fátyoloz, határozottan a Célra szögezi.

Városoknál is hatalmasabb agyában földrajzi lassúsággal keringenek a gondolatok, ahogy a cipelt súlyon töpreng.

A súly nagy részét persze Berilia, Tubul, Nagy T’Phon és Jerakeen, a négy óriás elefánt viseli. Az ő széles, csillagfény barnította hátukon nyugszik a hatalmas Korongvilág, melynek pereméről körös-körül vízesések zuhognak alá, míg odafent a Mennyek babakék kupolája feszül.

Az asztropszichológusok mindezidáig képtelenek voltak eldönteni, az elefántok mire gondolhatnak.

A Hatalmas Teknőc csupán hipotézis volt egészen addig a napig, amíg a parányi és titkolózó Krull királyság (melynek határ menti hegyei a Peremcsobaj fölé nyúlnak) épített egy portáldarut a legeslegkiállóbb szirt csúcsára, és leeresztett néhány kutatót a Korongszegély alá egy kvarckristály ablakú bronzkabinban, hogy keresztülkukkantsanak a ködfüggönyön.

A hajdani asztrozoológusok, akiket a több mérföldes kötélen rabszolgák serege húzott fel végül, számos információval gazdagították a tudományt A’Tuin és elefántjai alakjával és természetével kapcsolatban, de nem oldották meg az univerzum természetével és mibenlétével kapcsolatos problémák mindegyikét.

Még azt sem tudták megmondani, milyen nemű A’Tuin. Ezt a létfontosságú kérdést, jelentették ki az asztrozoológusok egyre növekvő fensőbbséggel. mindaddig lehetetlen megválaszolni, míg nem építenek egy sokkalta nagyobb darut és egy űrjáró kabint. Addig viszont csak spekulálni tudnak az új világképről.

Felvetődött például egy olyan teória, hogy A’Tuin a Semmiből jött, és egyenletes tempóban, változatlan sebességgel tart a Semmi felé, mindörökké. Ez az elmélet kivételes népszerűségre tett szert a tudósok körében.

A vallásos meggyőződésűek ennek egy változatában hittek, miszerint A’Tuin a Szülőhelytől a Párzási Hely felé igyekszik, akár minden más égitest, melyeket nyilvánvalóan szintén hatalmas teknőcök cipelnek. Amikor a jelzett helyre megérkeznek, kurtán és szenvedélyesen párzanak ezen első és egyetlen alkalommal, heves frigyükből pedig újabb teknőcök születnek, melyek új világokat cipelnek majd hátukon. Ezt hívták Ősrobbanás elméletnek.

Így eshetett, hogy egy ifjú kozmoteknőcológus az Egyenletes Léptek frakcióból — aki egy új teleszkópot tesztelt abban a reményben, hogy idővel precízen meghatározhatja Nagy A’Tuin jobb szemének fényvisszaverő képességét — volt az első kívül álló ezen az eseménydús estén, aki megpillantotta a felszálló füstöt, mely e világ legősibb városa fölött kanyargott tengelyiránt az égnek.

Később azonban úgy belemélyedt tanulmányaiba, hogy teljesen el is feledkezett a látottakról. Mindazonáltal akkor is ő volt az első.

Akadtak azonban mások is…

Tűz tombolt Ankh-Morpork kettéágazó városában. Ahol a lángok a Varázslók Negyedét nyaldosták, kékeszölden égtek, s köztük különös szikrák pattogtak, a nyolcadik szín, az oktarin árnyalatában; ahol a tűz megtalálta az utat a zsírtárolókhoz és az olajos hordókhoz végig a Kereskedők Utcáján, hatalmas lángszökőkutak törtek az égre, és vad robbanások hallatszottak; a parfűmkeverők utcájában édeskés illatok terjengtek; ahol a lángok belekaptak a ritka szárított gyógynövényekbe a drogmesterek raktáraiban, az emberek megháborodtak, és hangos párbeszédeket folytattak Istennel.

Mostanra egész alsó Morpork lángokban állt. Ankh gazdag és tehetős polgárai a folyó túlpartján azonnal bátor helytállással reagáltak a helyzetre: buzgón lerombolták a hidakat. A morporki dokkokban veszteglő, gabonával, gyapottal, faáruval megrakott, kátránnyal vastagon megkent bordázatú hajók azonban már vígan lángoltak, horgonykötelük szénné égett, s az apály mind lejjebb ragadta őket az Ankh-folyón. Part menti palotákat, lugasokat gyújtottak fel, miközben fuldokló szentjánosbogarakként sodródtak a tenger felé. Ráadásul — biztos, ami biztos — a szikrákba belekapott a szél, és eljuttatta azokat a legeldugottabb kertekbe, legtávolabbi szérűkbe is.

E derűs lángolás füstje sok mérföldnyi magasságba emelkedett, szélformázta fekete oszlopként, melyet a teljes Korongvilágból látni lehetett.

Az alig néhány mérföldnyire lévő hűvös, sötét hegycsúcsról, ahonnan két alak figyelte szemmel látható érdeklődéssel, mindenesetre meglehetősen látványosnak tűnt az egész.

A páros magasabbik tagja egy csirkecombot rágcsált. Közben a kardjára támaszkodott, mely alig-alig lehetett rövidebb egy átlagos termetű embernél. Ha nem lengte volna körül éber intelligencia, holmi tengelyföldi barbárnak vélte volna az ember.

Társa jóval alacsonyabb volt, és tetőtől talpig barna köpönyegbe burkolózott. Később, ha alkalma nyílik mozogni, láthatjuk majd, hogy olyan könnyedén lépked, akár egy macska.

Az elmúlt húsz percben egy szót sem szóltak, eltekintve attól a kurta, lezáratlan vitától, melyet arról folytattak, hogy vajon az előbb látott rendkívül színpompás tűzijátékot az olajbolt, avagy Kerible bűbájos varázsboltjának felrobbanása idézte-e elő. Egy rézgarasba fogadtak.

A nagy ember végzett a csont rágcsálásával, a fűbe hajította, és szomorkásan elmosolyodott.

— Odavannak azok a kicsiny sikátorok — mondta. — Szerettem őket.

— Meg az összes kincseskamra — tette hozzá a kis ember. Aztán töprengve nézett maga elé. Mit gondolsz, éghetők a drágakövek? Aszongyák, a szénhez hasonlók.

— Az a sok-sok arany mind megolvad, és lefolyik a kanálisokba — mondta a magas, mit sem törődve társa szavaival. — És az a rengeteg bor felforr a hordókban.

— Úgyis tele volt patkányokkal.

— Az biztos!

— Egyébként sem valami egészséges hely nyár közepén…

— Aha. Bár az ember nem tehet róla, mégis érez egy… hát, egy pillanatnyi…

Elmerengett, aztán felragyogott a képe.

— Viszont tartoztunk a vén Fredornak a Piros Piócában kilenc ezüsttel — jegyezte meg. A kis ember bólogatott.

Hallgattak egy darabig, miközben egy újabb robbanássorozat vörös csíkot vont a világ legnagyobb városának eleddig sötét részén. Aztán a nagy ember megmoccant.

— Menyét…

— Igen?

— Vajon ki csinálta?

A Menyét néven ismert, apró termetű kardforgató nem felelt. Az utat figyelte a vörös megvilágításban. Kevesen jártak ezen az úton, mivel a Deosil Kapu az elsők között volt, amelyek porig égve összeomlottak.

Most mégis ketten közeledtek rajta. Menyét szeme, mely félhomályban volt a legélesebb, két lovast meg valamiféle málhás állatot tudott megkülönböztetni. Minden bizonnyal egy gazdag kereskedő menekül annyi vagyonával, amennyit csak remegő kezekkel össze tudott szedni. Menyét közölte e meglátását társával, és a langaléta felsóhajtott.

— Nehéz kenyér az útonállóélet — vélte a barbár —, de mint mondád, kemény idők járnak, és ma este úgysem vár ránk puha ágy.