Terry Pratchett - A mágia színe

— Csak arra gondoltam, hasznos lenne, ha saját nyelvén beszélnénk ezzel az úrral — felelte a varázsló halkan.

— Elég jól elboldogul magában is — vágta rá a fogadós, de hátrált pár lépést.

Széltoló udvariasan rámosolygott az idegenre, és megpróbált néhány szót kimérául. Büszke volt magára, hogy milyen folyékonyan beszéli ezt a nyelvet, de az idegen közömbösnek tűnt.

— Nem fog menni — jegyezte meg Hugó tudálékosan. — A könyv az egészben a lényeg, világos? Az okosítja ki, hogy mit mondjon. Mágia.

Széltoló átváltott borográvra, aztán vanglemeshtre, sumtrira, sőt még fekete oroogura is, arra a nyelvre, amelyben nincsenek főnevek, az egyetlen melléknév pedig felettébb trágár. Mindegyik próbálkozása udvarias meg nem értéssel találkozott. Kétségbeesésében még a pogány trob nyelvvel is megpróbálkozott, mire a kicsi ember arcán üdvözült mosoly terült szét.

— Végre! — kiáltotta. — Jó uram! Ez káprázatos! — (Bár a trob nyelvben ez az utolsó szó valójában annyit tesz, mint valami, ami általában mindössze csak egyszer történhet egy olyan kenu életében, melyet baltával és tűzzel vájtak ki szorgalmas munkával a legmagasabb gyémántfából, mely a híres gyémánterdőkben nő az Awayawa-hegy alsó lankáin, a tűzistenek otthonában, legalábbis úgy mondják.)

— Mi van? — érdeklődött Döncös gyanakvóan.

— Mit mondott a fogadós? — érdeklődött a kis ember.

Széltoló nyelt egyet.

— Döncös — mondta. — Két korsó sört a legjobbikból, légy szíves.

— Te érted, mit mond?

— Naná!

— Mondd meg neki… mondd meg, hogy szívesen látjuk. Mondd meg, hogy a reggeli… izé… egy arany. — Döncös arca egy pillanatig iszonyú belső küzdelemről tanúskodott, aztán kirobbanó nagylelkűséggel hozzátette: — Ez a tiédet is magába foglalja.

— Idegen — mondta Széltoló változatlan hangon. — Ha itt maradsz, estére megmérgeznek, vagy kést döfnek beléd. De ne hagyd abba a vigyorgást, különben én teszem meg!

— Ugyan már — legyintett az idegen, és körülnézett. — Hiszen olyan vidám helynek tűnik e ház! Egy igazi morporki kocsma… Tudod, annyit hallottam róluk. Ezek a csodás, ódon gerendák! És ráadásul olcsó is!

Széltoló gyorsan körülpillantott, attól tartva, hogy valami varázsszivárgás a folyó túlpartján lévő Mágusnegyedéből észrevétlenül elteleportálta őket egy másik helyre. De nem: még mindig a Dob ivójában álltak. A csehó falaira rárakódott a füst, padlóján régi gyékény és megnevezhetetlen bogarak komposztja — no meg a savanyú sör, amit a vendégek nem is annyira megvásárolnak, mint inkább bérelnek egy darabig… Megpróbálta rá elképzelni az ódon jelzőt, vagyis inkább a trob megfelelőjét: az a kedves építészeti ritkaság, melyet az Orohai-félszigeten élő szivacsevő pigmeusok kicsi koraliházainál láthatunk.

Elméje képtelen volt ekkora erőfeszítésre. A látogató folytatta:

— A nevem Kétvirág. — És kinyújtotta a kezét. A másik három ösztönösen odapillantott, azt gondolván, hogy újabb aranyat ad.

— Örülök, hogy megismertelek — mondta Széltoló. — Széltoló vagyok. Figyelj, én nem tréfáltam. Ez tényleg durva hely.

— Nagyszerű! Pontosan ilyenre vágytam!

— Hogyan?

— Mi ez a lé a korsókban?

— Ez? Sör. Kösz, Döncös. Igen. Sör. Tudod, ez sör.

— Ah! Az oly jellegzetes ital! Mit gondolsz, egy kisebb arany elegendő fizetség érte? Nem akarok senkit megsérteni.

Már félig elő is húzta az erszényéből a csillogó érmét.

— Jaarrrt! — krákogta Széltoló. — Úgy értem, ez nem sértés.

— Nagyszerű. Azt mondtad, ez durva hely. Úgy érted, hogy hősök, kalandorok is látogatják?

Széltoló eltűnődött ezen.

— Igen — nyögte ki végül.

— Pompás! Szeretnék találkozni néhánnyal.

A varázsló úgy érezte, most már mindent ért.

— Aha — mondta. — Azért jöttél, hogy zsoldosokat toborozz? (Harcosokat, akik tejdióhúsért harcolnak a törzsért.)

— Ó, dehogy. Egyszerűen találkozni szeretnék velük. Hogy amikor hazatérek, el tudjam mesélni, kiket láttam.

Széltoló arra gondolt, hogy egy ilyen találkozás a Dob törzsvendégeivel azt jelentené, hogy Kétvirág sohasem jut haza — hacsak nem lakik a folyó mellett folyásirányban lefelé, és történetesen majd arra lebeg.

— Hol az otthonod? — kérdezte. Felfigyelt rá, hogy Döncös kisurrant az egyik hátsó helyiségbe. Hugó gyanakodva figyelte őket egy közeli asztaltól.

— Hallottál már Bes Pelargic városáról?

— Hát, nem töltöttem túl sok időt Trobban. Épp csak átutazóban…

— Ó, ez nem Trobban van. Csak azért beszélek trobiul, mert számos trobi tengerész megfordul a kikötőinkben. Bes Pelargic az Agátai Birodalom legnagyobb tengeri kikötője.

— Attól tartok, sosem hallottam róla.

Kétvirág felhúzta a szemöldökét.

— Nem? Pedig elég hatalmas. A Barna-szigetektől tengelyirányban vitorlázol körülbelül egy hétig, és már ott is vagy. Félrenyeltél?

Gyorsan megkerülte az asztalt, és a varázsló hátát veregette. Széltoló ismét fuldoklott a sörétől.

Az Ellensúly Kontinens!

Három utcával arrébb egy öregember beledobta az érmét a savas csészébe, és óvatosan mozgatta. Döncös feszengve várt, kissé szédülve a szobában lévő kádak, bugyborékoló kémcsövek között. A polcokon homályos formák sorakoztak, melyek leginkább koponyákra és kitömött szörnyecskékre emlékeztettek.

— Nos? — tudakolta.

— Az ilyesmit nem szabad sürgetni — közölte a vén alkimista durcásan. — A fémelemzés időt vesz igénybe. Ah! — Meglötyögtette a csészét; az érme szinte nem is látszott már a zöld színű kavargásban. Az öreg számolgatott valamit egy pergamentekercsen.

— Rendkívül érdekes — jegyezte meg végül.

— Igazi?

Az öreg lebiggyesztette ajkait.

— Az attól függ, hogyan definiálod ezt a kifejezést. Ha úgy érted, hogy ez az érme ugyanolyan, mint mondjuk egy ötventalléros, akkor a válaszom: nem.

— Tudtam! — rikoltotta a kocsmáros, és az ajtó felé indult.

— Azt hiszem, nem fejeztem ki magam elég világosan — szólt utána az alkimista. Döncös haragosan megperdült.

— Hogy érted ezt?

— Nos, tudod, bizonyos okokból a mi vert pénzeink kissé felhígultak az elmúlt évek alatt. Egy átlagos pénz aranytartalma csupán négy a tizenkettőhöz, a maradékot ezüst, réz és…

— Hát aztán?

— Én azt mondtam, ez az érme nem olyan, mint a miénk. Ez tiszta arany.

Miután Döncös futva távozott, az alkimista jó ideig a mennyezetet bámulta. Aztán egy nagyon vékony tekercset húzott elő, egy tollért kotorászott munkaasztala rendetlenségében, és egy felettébb rövid üzenetet körmölt. Aztán odalépett ahhoz a ketrechez, melyben fehér galambok, fekete kakasok és más kísérleti állatok várakoztak. Egyik ketrecéből egy fényes bundájú patkányt húzott elő, belegyömöszölte a lapot egy üvegcsébe, az állat hátsó lábára erősítette, aztán útjára bocsátotta.

A patkány szaglászta a padlót egy pillanatig, aztán eltűnt egy lyukban a túlsó falnál.

Megközelítőleg ekkortájt egy mindeddig sikertelen jövendőmondó, aki a háztömb túlsó végén élt, véletlenül belepillantott a jóstálkájába. Felsikkantott, egy órán belül eladta ékszereit, mágikus felszereléseit, a legtöbb ruháját és szinte minden holmiját, amit nem tudott felmálházni a leggyorsabb paripára, amit csak venni tudott. A tény, hogy amikor házát elemésztették a lángok, ő a szeszélyes természet okozta földcsuszamlás áldozatává vált a Morporki-hegységben, azt bizonyítja, hogy a Halálnak is van humorértéke.