Terry Pratchett - A mágia színe

Bravd az úton közeledő alakra pillantott. Most már közelebb ért, és tisztán kirajzolódott a hajnal előtti fényben. Úgy nézett ki, mint egy közönséges…

— Egy lábakon járó láda? — képedt el.

— Ha kívánjátok, elmondok mindent — közölte Széltoló. Már amennyiben kapok egy kis bort.

A völgy felől robajlás és sziszegés hallatszott. Valaki, aki jobban észnél volt, mint a többiek, megparancsolta, hogy zárják le a nagy gát zsilipjét ott, ahol az Ankh kizúdul az ikervárosból. Hogy megakadályozták a hömpölygésben, a folyó kilépett a medréből, és elöntötte a tűz marcangolta utcákat. A lángoló kontinensek hamarosan szigetek sokaságává váltak, melyek egyre kisebbek lettek, ahogy a fekete ár emelkedett. A füstölgő város fölé hatalmas gőzfelhő emelkedett, amely elhomályosította a csillagokat. Menyét úgy vélte, olyan, akár valami sötét tapló vagy gomba.

A büszke Ankh és a kárhozatos Morpork ikervárosa, amelynek a téridő bármelyik városa csupán tükröződése, számos ostrommal dacolt hosszú és mozgalmas történelme folyamán, és minden dúlás után ismét virágzásnak indult. Így hát a tűz és az azt követő árvíz, ami elpusztított mindent, amivel a tűz nem bírt — rendkívül kellemetlen járvánnyal növelve egyúttal a túlélők gondjait — nem tett pontot a város sorsának végére. Inkább csak izzó írásjel, szénszerű vessző, vagy szalamandra-pontosvessző volt egy folytatásos históriában.

Néhány nappal ezen események előtt egy hajó érkezett Ankhba a hajnali dagállyal, és a többi között horgonyt vetett Morpork rakpartjainak és dokkjainak szövevényében. Rakománya rózsaszínű gyöngyökből, tejdióból, horzsakőből, Ankh Patríciusának szánt hivatalos levelekből és egy emberből állt.

Ez az ember volt az, aki tüstént magára vonta Vak Hugó figyelmét, azét a koldusét, aki épp ekkor kezdte meg délelőtti műszakját a Gyöngy Dokknál. Belekönyökölt Csonka Wa bordái közé, és szótlanul az érkezőre mutatott.

Az idegen most a rakparton állt, és néhány erőlködő matrózt nézett, akik egy hatalmas, bronzveretes ládát cipeltek le a pallón. Egy másik férfi, szemlátomást a kapitány, ott állt mellette. Vak Hugó idegszálai (melyek azonnal reszketni kezdtek, ha ötven lépés távolságban tisztátlan arany közelségét érezte) most valósággal szirénáztak az agyában — mert a tengerészt a küszöbön álló meggazdagodás reménye lengte körül.

És bizony, amikor a ládát lerakták az utcakövekre, az idegen az erszényébe nyúlt, és aranypénz csillant. Nem is egy. Arany! Vak Hugó teste rezgett, mint a mogyorófa-vessző víz jelenlétében, és a koldus füttyentett gondolatban. Aztán ismét belekönyökölt Wába, és elzavarta a legközelebbi sikátoron át a város központjába.

Amikor a kapitány visszasietett a hajójára, magára hagyta a jövevényt, aki kissé zavartan nézelődött a rakparton. Vak Hugó felkapta koldustálját, és arcán hízelkedő vigyorral megindult kiszemelt célja felé. Ennek láttán az idegen azonnal kotorászni kezdett az erszényében.

— Jó napot, jó uram — kezdte Vak Hugó, majd felpillantott, és döbbenten látta, hogy a jövevény arcából négy szem mered rá. Megfordult, és futásnak eredt.

— ! — mondta az idegen, és elkapta a karját. Hugó ráébredt, hogy a hajókorláton könyöklő matrózok fennhangon kiröhögik. Ugyanakkor erre szakosodott érzékei a pénz minden mást elsöprő benyomását érzékelték. Megdermedt. Az idegen elengedte, és sietve belelapozott egy kicsi, fekete könyvecskébe, amit az övéből húzott elő. Aztán megszólalt:

— Helló!

— Mi van? — motyogta Hugó. Az idegen értetlenül meredt rá.

— Helló? — ismételte az idegen a szükségesnél hangosabban, és olyan gondosan, hogy Hugó hallhatta, amint minden egyes magánhangzó a helyén cseng.

— Helló neked is! — vágott vissza Hugó. Az idegen szélesen elmosolyodott, és ismét kotorászni kezdett az erszényében. Ez alkalommal a keze egy hatalmas aranypénzzel bukkant elő. Méretére nézve valamivel nagyobb lehetett, mint egy nyolcezer talléros ankhi korona, és bár a mintázata ismeretlen volt, Hugó agyában minden nyelvnél érthetőbben beszélt. A jelenlegi tulajdonosom, csilingelt a fejében a pénz, segítségre és gyámolításra szorul; miért ne adnád meg neki, és akkor te meg én együtt elmehetünk valahova, és kirúghatunk a hámból.

A koldus valamivel oldottabbá vált, és ettől az idegen is kezdte jobban érezni magát. Ismét belekukkantott a kicsiny könyvbe.

— Legyen szíves elkísérni engem egy szállodába, tavernába, fogadóba, menedékházba, karavánszerájba — olvasta.

— Micsoda? Ennyi helyre? — lepődött meg Hugó.

— ? — értetlenkedett az idegen.

Hugó csak most vette észre, hogy halaskofák, gyöngyhalászok és szabadfoglalkozású szájtátók figyelik őket érdeklődve.

— Ide figyelj — ajánlotta —, tudok a közelben egy jó kocsmát, az elég lesz? — Megborzongott arra a gondolatra, hogy a nagy aranypénz mindörökre eltűnik az életéből. Legalább ezt az egyet megtartja, még ha Ymor rá is teszi a kezét a többire! És a hatalmas láda, ami a jövevény teljes poggyászát képezi, szintén úgy fest, mintha arannyal lenne tele…

A négyszemű férfi a könyvébe lesett.

— Szeretném, ha megmutatná, merre van egy hotel, egy pihenőhely, egy kocsma, egy…

— Igen, jól van. Akkor hát, gyere! — mondta Hugó sietve. Felkapta az egyik csomagot, és gyorsan megindult. Az idegen egy pillanatnyi habozás után lépkedni kezdett utána.

Egy merőben új gondolat zakatolt át Hugó elméjén. Hogy az idegent ilyen könnyen a Törött Dobba juttatja, az nagy mázli, semmi kétség, és Ymor bőkezűen megjutalmazza majd érte. Ám új ismerősének minden jámborsága ellenére van benne valami, amitől ő kényelmetlenül érzi magát — ha az élete múlik rajta, se tudja megmondani, mi is az. Nem a dupla szempár zavarja, pedig az is elég szokatlan. Valami más. Hátrapillantott.

A kicsi ember az utca közepén poroszkált, és érdeklődve nézelődött.

Azonban Hugó látott valami mást is, amitől majdnem az eszét vesztette.

A masszív faláda, mely nemrég még a rakpart kövezetén nyugodott, most enyhén imbolygó járással lépdelt gazdája nyomában. Lassan, nehogy a hirtelen mozdulatra elveszítse uralmát rogyadozó lába fölött, Hugó kissé lehajolt, hogy belásson a láda alá.

Rengeteg apró lábacskát látott.

Hugó rendkívül kimérten megfordult, és nagyon óvatosan vánszorogni kezdett a Törött Dob felé.

— Furcsa — jegyezte meg Ymor.

— És volt egy bazi nagy faládája — tette hozzá Csonka Wa.

— Valami kereskedő lehet, netán kém — vélte Ymor.

Letépett egy húsdarabkát a kezében tartott cubákból, és feldobta a levegőbe. Az még el sem érte a holtpontját, amikor egy sötét alak vált ki a szoba sarkának homályából, és lecsapott rá, elkapva a cafatot, mielőtt visszahullott volna.

— Kereskedő vagy kém — ismételte meg Ymor. — Bár lenne inkább kém! Egy kém dupla hasznot hoz, mivel mindig jó pénzt fizetnek érte, amikor föladjuk. Mit gondolsz, Withel?

Ymorral szemközt Ankh-Morpork második leghírhedettebb tolvaja félig lehunyta egyetlen szemét, és vállat vont.

— Utána érdeklődtem a hajónak — mondta. — Szabad kereskedő. Alkalmanként eljut a Barna-szigetekig. Ott csak vademberek élnek. Azt se tudják, mi az, hogy kém, a kereskedőket pedig szerintem megeszik.

— Pedig olyan kereskedő kinézetű — szólt közbe Wa. — Csak éppen nem kövér.