Terry Pratchett - A mágia színe

Szárnycsattogás hallatszott az ablaknál. Ymor kiemelte hatalmas testét a karosszékből, keresztülsietett a szobán, és egy jókora hollóval tért vissza. Miután lecsatolta az üzenetkapszulát a madár lábáról, az felröppent, hogy csatlakozzon a gerendák közt lappangó társaihoz. Withel a legcsekélyebb szeretet nélkül szemlélte. Ymor hollói közismerten hűségesek gazdájukhoz, oly mértékig, hogy egyetlen kísérlete önmaga előléptetésére Ankh-Morpork legelső tolvajává, a gazda jobbkezének fél szemébe került. Az élete viszont megmaradt. Ymor sosem neheztelt embereire becsvágyuk miatt.

— B 12 — mondta Ymor, félretolva a kicsi kapszulát, kigöngyölve a benne talált apró tekercset.

— Gossin, a Macska — mondta Withel gépiesen. — Fent lakik a gongtoronyban, a Kisistenek Templománál.

— Azt írja, hogy Hugó a Törött Dobba vitte az idegent. Nos, ez elég jó hír. Döncös a… a barátunk, nemdebár?

— Aha — mondta Withel. — Ha tudja, mi tesz jót az üzletnek.

— A vendégei között lehetett az embered is, ez a Gossin — mondta Ymor kedvesen —, mert valami lábakon járó ládáról ír, ha jól olvasom a macskakaparását.

Withelre pillantott a levél fölött.

Withel lesütötte szemét.

— Büntetést kap — mondta kereken. Wa a férfira pillantott, aki hátradőlve ült a székében. Fekete ruhás teste olyan hanyagul pihent ott, mint egy peremvidéki puma egy dzsungel bozótjában, és Wa gyanította, hogy Gossin a Kisistenek Templomának tetején — aki pedig három rézgarassal tartozik neki — hamarosan találkozni fog ezekkel a pici istenségekkel a sokdimenziós túlvilágon.

Ymor összegyűrte a levelet, és a sarokba hajította.

— Szerintem később érdemes lenne benézni a Dobba, Withel. Talán nekünk is meg kellene ízlelnünk azt a sört, amit az embered oly csábítónak talált.

Withel nem szólt semmit. Ymor jobbkezének lenni olyan volt, mintha gyengéden korbácsolták volna halálra illatos cipőfűzőkkel.

Ankh-Morpork ikervárosa, a Körkörös-tengert szegélyező városok közül a legelső, az igazat megvallva számos nagy bandának, tolvajcéhnek, szindikátusnak és hasonló szervezetnek adott otthont. Ez volt gazdagságának egyik oka. Az egyszerűbb emberek a folyó ellenirány szerinti oldalán, Morpork sikátorainak útvesztőiben azzal egészítették ki szerény jövedelmük, hogy munkát vállaltak egyik-másik konkurens bandában. Így történhetett, hogy mire Hugó és Kétvirág megérkeztek a Törött Dob udvarába, a különböző bandavezérek már értesültek arról, hogy megjelent valaki a városban, aki úgy tűnik, sok kincset hozott magával. Néhány alaposabb megfigyelő beszámolt egy könyvecskéről is, mely elárulja az idegennek, hogy mit mondjon, és egy ládáról, ami saját lábain jár. Ezeket a sületlenségeket a főnökök azon nyomban figyelmen kívül hagyták. Sosem vetődött még olyan mágus Morpork dokkjainak közelébe, aki ilyesmire képes.

Abban az órában a város nagy része még ébredezett, a másik meg éppenséggel aludni készült a jól végzett munka után, így aztán érthető, hogy kevesen időztek a Dobban, s látták Kétvirágot lebaktatni a lépcsőn. Amikor a Poggyász megjelent mögötte, és magabiztosan megindult lefelé, a durva faasztaloknál üldögélő vendégek egy emberként pillantottak gyanakodva az italukra.

Döncös épp a kocsmát söprő kicsi trollra förmedt rá, amikor a hármas elhaladt mellette.

— Mi a nyavalya ez? — kérdezte.

— Hagyjuk inkább! — sziszegte Hugó. Kétvirág máris a könyvét lapozgatta.

— Mit művel ez? — kérdezte Döncös csípőre tett kézzel.

— Onnan veszi, hogy mit mondjon. Tudom, hogy hülyén hangzik — motyogta Hugó.

— Hogyan mondhatja meg egy könyv valakinek, hogy mit mondjon?

— Szeretnék kivenni egy szobát, szállást, elhelyezést, fürdőszobásat, teljes ellátással, beépített bárszekrénnyel, tiszták a szobái, jó kilátással, mit taksál egy éjszakára? — hadarta Kétvirág egy szuszra.

Döncös Hugóra nézett. A koldus vállat vont.

— Rengeteg pénze van — magyarázta.

— Akkor mondd meg neki, hogy három rézgaras. És hogy azt a valamit vigye ki az istállóba.

— ? — firtatta az idegen. Döncös feltartotta három vaskos, vörös ujját. A furcsa jövevény arcán hirtelen a megértés fénye ragyogott fel. Az erszényébe nyúlt, és három jókora aranyat nyomott Döncös tenyerébe.

Döncös az érmékre meredt. Körülbelül négyszer annyi pénzt kapott, mint amennyit a Törött Dob ért, a kiszolgálókat is beleértve. Hugóra nézett. Onnan nem kapott segítséget, ezért aztán az idegen felé fordult. Nyelt egyet.

— Igen — mondta természetellenes, magas hangon. — Az étkezést persze külön számoljuk. Hé, érted? Kaja. Hamm-hamm. Nem? — Úgy tett, mint aki eszik.

— Nyami? — derült fel a kicsi ember.

— Aha — felelte Döncös, és verítékezni kezdett. — Nem kukkantanál bele a könyvecskédbe?

A fickó kinyitotta a könyvet, és végighúzta az ujját az egyik lapon. Döncös, aki úgy-ahogy tudott olvasni, rápillantott a kötet címlapjára. Amit látott, annak nem volt értelme.

— Kajaaa — mondta az idegen. — Igen. Cubák, vagdalthús, borda, pörkölt, ragu, becsinált, fasírozott, rostélyos, felfújt, galuska, krémes, sörbet, zabkása, kolbász, kolbász nem kell, guba, nincs guba, nyalánkság, kocsonya, lekvár. Szárnyasragu. — Sugárzó képpel bámult Döncösre.

— Ezt mind? — kérdezte a fogadós rogyadozó térddel.

— Á, dehogy, csak így beszél — világosította fel Hugó. — De ne kérdezd, hogy miért. Egyszerűen ilyen a stílusa.

A helyiségben most már minden szem a jövevényre szegeződött, kivéve azt a szempárt, ami Széltolóhoz, a varázslóhoz tartozott — ő a legsötétebb sarokban üldögélt, és egy nagyon kicsi söröskorsót dédelgetett.

A Poggyászt figyelte.

Mi meg figyeljük Széltolót!

Nézzük csak meg jobban! Ványadt, mint a legtöbb varázsló; sötétvörös köntöst visel, melyre néhány misztikus ábrát varrtak, s ékítettek kopott flitterekkel. Sokan egyszerű varázslótanoncnak nézték volna, olyasvalakinek, aki elszökött a mesterétől, dacból, unalomból, félelemből, és a heteroszexualitás iránti sóvár hajlam miatt. A nyakában mégis ott viseli a bronz oktagont, mely szerint ő a Láthatatlan Egyetem egykori növendéke, a mágia főiskolájáé, melynek időtől és tértől független egyetemi kampusza sosincs Itt vagy Ott. A végzetteknek rendszerint minimum varázslóság lett a sorsa, de Széltoló — egy balszerencsés esemény folytán — mindössze egyetlen varázslattal távozott, és most a városban tengeti életét, tőkét kovácsolva vele született nyelvtehetségéből. Általában kerüli a munkát, felfogása azonban gyors, ezért ismerőseit értelmes rágcsálóra emlékezteti. És fölismeri a tudákos körtefát, ha látja. Most látta, és nem akart hinni a szemének.

Egy arkmágus, hatalmas erőfeszítéssel, temérdek idő ráfordításával végül szerezhet egy kicsiny botot tudákos körtefából. Ez a fa csak az ősi mágia tájain nő. Összesen ha két ilyen bot létezik a Körkörös-tenger összes városában. És ebből egy egész láda… Széltoló próbálta felbecsülni az értékét, de úgy döntött, hogy még ha a doboz csillagopálokkal és auricholatumrudakkal lenne is tele, tartalma akkor sem közelítené meg a láda árának egy tizedét se. Egy ér lüktetni kezdett a homlokán.

Felállt, és megindult a három alak felé.

— Segíthetek valamiben? — kockáztatta meg.

— Húzd el a beled, Széltoló! — vicsorított rá Döncös.