Terry Pratchett - A mágia színe

Megközelítőleg szintén ugyanakkor, amikor a postapatkány eltűnt a város alatti útvesztő járataiban, s ősi ösztönének feddhetetlenül engedelmeskedve iszkolt, Ankh-Morpork Patríciusa felemelte azokat a leveleket, amelyeket egy albatrosz hozott aznap reggel. Töprengve meredt ismét a legfelsőre, és behívatta kémfőnökét.

És a Törött Dobban Széltoló tátott szájjal hallgatta Kétvirág elbeszélését.

— Így hát döntöttem: megnézem a saját szememmel — magyarázta a kis ember. — Nyolc évi megtakarítás, ennyibe kerül nekem ez. De minden fél -rhinut megér. Úgy értem, itt vagyok. Ankh-Morporkban. Mármint ebben a dalokban és történetekben elhíresült városban. Azokon az utcákon, amelyek valaha ismerték Fehérpengéjű Heric lépteit. Hrun, a barbár, meg Bravd, a Tengelyföldi és a Menyét… Tudod, minden pont olyan, amilyennek képzeltem!

Széltoló arcára elképedt iszonyat ült ki.

— Egyszerűen nem bírtam tovább odahaza Bes Pelargicban — folytatta Kétvirág vidáman —, egész nap íróasztal mögött görnyedni, számoszlopokat adni össze, és nem nézhet másnak elébe az ember a végén, csak a nyugdíjnak… hol ebben a romantika? Kétvirág, gondoltam, most vagy soha. Nem muszáj csak a történeteket hallanod. El is mehetsz oda. Itt az ideje, hogy felhagyj a dokkok körüli ődöngéssel, hogy meghallgasd a tengerészek meséit! Így hát összeállítottam egy kifejezés-gyűjteményt, és jegyet váltottam a következő hajóra a Barna-szigetekre.

— Testőrök nélkül? — mormolta Széltoló.

— Persze. Miért? Mim van nekem, amit érdemes lenne elrabolni?

Széltoló köhögött.

— Hát… izé, az aranyat.

— Ó, az csak kétezer rhinu. Még arra is alig elég, hogy az ember egy-két hónapig megéljen belőle. Mármint otthon. Gondolom, itt egy picit tovább tart majd.

— Rhinu nak azokat a hatalmas aranypénzeket hívják? — kockáztatta meg Széltoló.

— Persze. — Kétvirág aggódva nézett a varázslóra fura látólencséi fölött. — Mit gondolsz, kétezer elég lesz?

— Jarrrt — krákogott Széltoló. — Úgy értem, igen… elég lesz.

— Remek.

— Hm. Figyelj csak, az Agátai Birodalomban mindenki ilyen gazdag, mint te?

— Én? Gazdag? Az istenek áldjanak meg, honnan vetted ezt az ötletet? Én csak szegény hivatalnok vagyok! Miért, szerinted túl sokat fizettem a fogadósnak? — érdeklődött Kétvirág.

— Hát… kevesebbel is beérte volna — ismerte el Széltoló.

— Á! Legközelebb majd okosabb leszek. Látom, hogy sok még a tanulnivalóm. Támadt egy jó ötletem. Széltoló, esetleg beleegyeznél, hogy fölfogadjalak, mint… nem is tudom… talán az idegenvezető szó illene a körülményekhez. Azt hiszem, rá tudnék szánni napi egy rhinut.

Széltoló kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de érezte, hogy a szavak összeütköznek a torkában, nem voltak hajlandók kibukkanni egy olyan világba, amely láthatóan teljesen megháborodott. Kétvirág elvörösödött.

— Most megsértettelek — habogta. — Arcátlan ajánlat volt egy ilyen nagy tudású szakember számára, mint te. Kétségkívül nagyon sok témád van, melyeket folytatni szeretnél — minden bizonnyal a felsőfokú mágia egyes alkalmazásai…

— Nem — nyögte Széltoló elhalóan. — Most épp nincs ilyen. Egy rhinut mondtál? Naponta egy. Minden nap?

— Hát… azt hiszem, a körülményekre való tekintettel napi másfél rhinura kellene emeljem. És természetesen minden váratlan készpénzkiadásod én fedezem.

A varázsló remekül tért magához.

— Pompás lesz — mondta. — Nagyszerű.

Kétvirág az erszényébe nyúlt, és egy hatalmas, kerek aranytárgyat húzott elő, egy pillanatig nézte, aztán visszasüllyesztette. Széltolónak esélye sem volt rendesen megnézni.

— Azt hiszem — mondta a turista —, rám férne egy kis pihenés. Fárasztó út áll mögöttem. Ha megkérhetnélek, gyere vissza délben. Akkor elmegyünk egy kis városnézésre.

— Jó.

— Akkor légy szíves, kérd meg a fogadóst, mutassa meg a szobámat.

Széltoló megtette és nézte az ideges Döncöst, aki futólépésben érkezett valami hátsó helyiségből, ahogy mutatja az utat föl a falépcsőn a söntés mögött. Néhány másodperc múlva a Poggyász felkelt, és utánuk kocogott.

Aztán a varázsló a kezébe nyomott hat aranypénzre pillantott. Kétvirág ragaszkodott ahhoz, hogy első négy napi bérét előre kifizethesse.

Hugó bólogatott és bátorítóan vigyorgott. Széltoló rávicsorgott.

Mint varázslótanonc, Széltoló sohasem ért el jeles eredményt előrelátásból, de most agyában a használatlan területek lüktetni kezdtek, és a jövő ennyi erővel akár rá is lehetett volna vésve élénk színekkel a szemgolyójára. A lapockái közti rész bizseregni kezdett. Tudta, az lenne az ésszerű cselekedet, ha venne egy lovat. Ráadásul igen gyorslábú és jó drága hátasra lesz szüksége… mert Széltolónak momentán egyetlen lókereskedő ismerőse sem jutott eszébe, aki elég gazdag lenne ahhoz, hogy képes legyen visszaadni egy csaknem teljes uncia aranyból.

És aztán, persze, a maradék öt arany segítene abban, hogy hasznos praxist hozzon létre valami biztonságos helyen, mondjuk, úgy kétszáz mérföldnyire. Ez lenne az ésszerű megoldás.

De mi lesz Kétvirággal, aki teljesen egyedül marad egy olyan városban, ahol még a svábbogarak is csalhatatlan ösztönnel érzik meg az aranyat? Csak egy aljas fráter hagyná szegényt magára.

Ankh-Morpork Patríciusa elmosolyodott, de csak a szájával.

— Azt mondod, a Tengelykapun? — mormolta.

Az őrkapitány feszesen szalutált.

— Igen, nagyuram. Ki kellett lőnünk alóla a lovat, hogy megállásra késztessük.

— Ami meglehetősen közvetlen úton idejuttatott téged — mondta a Patrícius, lepillantva Széltolóra. — Nos, mit tudsz mentségedre fölhozni?

Az a hír járta, hogy a Patrícius palotájának egy teljes szárnya tele van írnokokkal, akik azzal töltik a napjaikat, hogy összegzik és naprakésszé teszik azokat az információkat, amelyeket uruk kiválóan megszervezett kémhálózata gyűjt össze. Széltoló nem kételkedett ebben. Az erkély felé pillantott, mely a kihallgatóterem oldalán húzódott. Csak eliramodik, egy fürge ugrás… és máris nyílpuskák vesszei záporoznak rá. Megborzongott.

A Patrícius gyűrűs kezébe támasztotta állát, és a varázslót fürkészte szemével, mely oly apró és oly kemény volt, akár az igazgyöngy.

— Lássuk csak — mondta. — Esküszegés, lólopás, hamis pénz forgalomba hozása… Igen, hát bizony ezért az arénába kerülsz, Széltoló.

Ez már túl sok volt a varázslónak.

— A lovat nem loptam! Szabályosan vettem!

— Hamis pénzen. Tudod, alaki szempontból az is lopás.

— De az a rhinu tiszta arany!

— Rhinu? — A Patrícius az egyik érmét babrálta vaskos ujjaival. — Ez lenne a neve? Milyen érdekes! De, mint te is hangsúlyoztad, nem hasonlít túlságosan a tallérhoz…

— Nos, persze, ezek nem…

— Á! Szóval beismered?

Széltoló szóra nyitotta a száját, de aztán meggondolta magát, és becsukta.

— Úgy ám. És mindezeken fölül persze ott van még a városunk látogatójának gyáva elárulásával járó erkölcsi gyalázat is. Pfuj, Széltoló!

A Patrícius bizonytalanul intett a kezével. A varázsló háta mögött álló őrök elhátráltak, a kapitányuk pedig néhányat lépett jobbra. Széltoló hirtelen nagyon egyedül érezte magát.