Terry Pratchett - A mágia színe

Azt mondják, hogy amikor egy varázsló távozni készül az élők sorából, maga a Halál jön érte (ahelyett, hogy, mint általában teszi, valamelyik beosztottját küldené a feladat elvégzésére, mint például Járványt vagy Éhínséget). Széltoló idegesen nézett körül, hogy lát-e valahol egy feketébe öltözött, magas alakot (a varázslók, beleértve a bukott varázslókat is, retinájában a parányi csapok és pálcikák mellett még apró oktagonok is vannak, melyek révén képesek látni az oktarinban, a legalapvetőbb színben, melyhez képest minden más szín csak halvány árnyalat a négydimenziós térben. Állítólag ez az oktarin valamiféle fluoreszkáló, zöldessárga bíbor).

Az egy vibráló árny ott a sarokban?

— Persze — mondta a Patrícius —, akár kegyes is lehetek.

Az árny eltűnt. Széltoló felnézett, eszelős reménykedés tükröződött az arcán.

— Igen? — kérdezte.

A Patrícius ismét intett. Széltoló látta, hogy az őrök távoznak a teremből. Így, hogy egyedül maradt az ikerváros mindenható urával, azt kívánta, bár jönnének inkább vissza.

— Gyere közelebb, Széltoló — hívta a Patrícius. A trónus melletti alacsony ónixasztalon nyugvó csemegéstál felé intett. — Parancsolsz egy kandírozott medúzát? Nem?

— Hm — tétovázott Széltoló. — Inkább nem.

— Azt akarom, hogy nagyon-nagyon figyelj arra, amit most mondani fogok — kezdte a Patrícius nyájasan —, különben meghalsz. Méghozzá érdekes módon. Hosszú idő alatt. Légy szíves, hagyd már abba ezt a fészkelődést! Mivel te amolyan varázslóféle vagy, természetesen tudsz róla, hogy olyan világon élünk, amely mintegy korong alakú, igaz? És hogy állítólag a távoli perem felé létezik egy kontinens, mely bár meglehetősen kicsi, súlyban kiegyenlíti e félkör hatalmas kontinenseinek összsúlyát? És hogy ez, legalábbis az ősi legendák szerint, azért van így, mivel azt a kis földrészt túlnyomórészt színarany alkotja?

Széltoló bólintott. Ki ne hallott volna az Ellensúly Kontinensről? Számos tengerész hitt ebben a gyerekmesében, és megpróbált odahajózni. Persze, hogy üres kézzel tértek vissza — vagy sehogyan sem. A komolyabb tengerjárók véleménye szerint alkalmasint óriásteknöcök falták fel őket. Mivel az Ellensúly Kontinens természetesen nem egyéb napmítosznál.

— Természetesen a kontinens létezik — közölte a Patrícius. — Noha nincs aranyból, az igaz, hogy az arany igen szokványos fémnek számít arrafelé. A kontinens tömegének nagy részét roppant oktiron lerakódások alkotják, mélyen a kéregben. Nos, egy ilyen éles eszű fickónak, amilyen te vagy, nyilván nem kell magyaráznom, hogy az Ellensúly Kontinens létezése halálos fenyegetést jelent népünkre nézve… — Elhallgatott, és Széltoló tátott száját nézte. Sóhajtott. — Netalán képtelen lennél követni?

— Jarrrg — válaszolta Széltoló. Nyelt egyet, majd megnyalta az ajkát. — Úgy értem, igen. Úgy értem… hogy hát az arany…

— Értem — bólogatott a Patrícius kedvesen. — Talán úgy érzed, hogy milyen csodálatos lenne elmenni az Ellensúly Kontinensre, és visszatérni egy hajórakományra való arannyal?

Széltolónak az az idegesítő érzése támadt, hogy valamiféle csapdába csalják.

— Igen? — kockáztatta meg.

— És ha a Körkörös-tenger partján minden jöttmentnek lenne egy rakás aranya? Jó lenne az? Mi történne? Gondold végig!

Széltoló homloka ráncokba szaladt. Gondolkodott.

— Mindnyájan gazdagok lennénk?

Abból, ahogy a terem hőmérséklete nagyot zuhant, meg tudta állapítani, hogy nem ez volt a helyes válasz.

— Akár el is mondhatom neked, Széltoló, hogy létezik némi kapcsolat a Körkörös-tenger Urai és, ahogy szólíttatja magát, az Agátai Birodalom Császára között — folytatta a Patrícius. — Bár ez a kapcsolat igen gyér. Kevés közös vonásunk akad. Nekünk nincs semmink, amit ők akarnak, és nekik nincs semmijük, amit mi megengedhetünk magunknak. Régi birodalom az, Széltoló. Vénséges, ravasz, kegyetlen és nagyon-nagyon gazdag. Így csak kartársi üdvözleteket szoktunk váltani albatroszpostán. Jókora időközönként.

— Egy ilyen levél érkezett ma reggel. Úgy tűnik, a Császár egyik alattvalója a fejébe vette, hogy ellátogat városunkba. Úgy néz ki, meg akarja nézni. Csakis egy örült vállalkozhat átkelésre a Forgásirány-óceánon, azért, hogy csupán megnézzen valamit. Mindazonáltal.

— Az illető ma reggel partra szállt. Találkozhatott volna egy nagy hőssel, a tolvajok legravaszabbikával, vagy valami tudós és hatalmas bölccsel. Ehelyett veled találkozott. Alkalmazott idegenvezetőjének. És te az idegenvezetője leszel ennek a nézelődőnek, ennek a Kétvirágnak. Gondoskodni fogsz róla, hogy hazatérjen, és jó hírünket költse odahaza. Mit szólsz ehhez?

— Ööö. Köszönöm, jó uram — nyögte Széltoló siralmasan.

— Persze, van még valami. Tragédia lenne, ha valami kellemetlenség történne a mi kis látogatónkkal. Rettenetes lenne, ha például elhalálozna. Rettenetes egész földrészünk számára, mivel az Agátai Birodalom törődik az övéivel, és egyetlen intéssel kiirthat minket. Egy puszta intéssel. Ez persze számodra is rettenetes lenne, Széltoló, mivel a hátralévő hetek során, mielőtt a Birodalom roppant zsoldosflottája megérkezik, bizonyos szolgáim a te személyeddel foglalnák el maguk abban a reményben, hogy talán csökken valamelyest a bosszúszomjas kapitányok haragja, ha érkezéskor megpillantják alig-alig eleven testedet. Léteznek bizonyos varázslatok, melyek megakadályozzák, hogy a lélek kiszökjön a testből, legyen bár a porhüvely százszor megtöretett, és… Az arcodon látom, hogy kezd derengeni, mire gondolok.

— Jarrrg.

— Tessék?

— Igenis, nagyuram. Én…, ööö…, gondoskodni fogok róla, úgy értem, törekedni fogok rá, hogy gondoskodjam róla, úgy értem, hát, megpróbálok törődni vele, és elérni, hogy ne érje bántódás. — És azután szerzek majd egy állást, és hógolyókkal zsonglőrködöm Pokolszerte, tette hozzá keserűen a koponyája biztonságában.

— Óriási! Úgy értesültem, máris jó viszonyban vagy Kétvirággal. Pompás kezdet. Ha épségben tér vissza szülőföldjére, nem fogsz hálátlannak találni. Alighanem még az ellened felhozott vádakat is elejtem. Köszönöm, Széltoló. Elmehetsz.

Széltoló úgy döntött, nem kéri vissza maradék öt rhinuját. Óvatos léptekkel elhátrált.

— Ja, igen, van még valami — szólt utána a Patrícius, miközben a varázsló az ajtókilincs után tapogatózott.

— Igen, méltóságos uram? — szólt Széltoló elszoruló szívvel.

— Biztos vagyok benne, hogy nem is ábrándozol arról, hogy megmenekülhetnél kötelezettségedtől azzal, ha elmenekülsz a városból. Megítélésem szerint te született városlakó vagy. Azonban abban biztos lehetsz, hogy a többi város urai alkonyatra értesülnek ezekről a feltételekről.

— Biztosíthatom, nagyuram, hogy ez az ötlet még csak eszembe se jutott.

— Valóban? Akkor, ha a helyedben lennék, beperelném az arcomat rágalmazásért.

Széltoló hanyatt-homlok rohant vissza a Törött Dobba. Épp idejében érkezett, hogy összeütközzön egy fickóval, aki viszont épp kifelé hátrált nagy sietve. Az idegen sietségét részben a melléből kimeredő dárda magyarázta. Hangosan hörgött, aztán holtan terült el a varázsló lábánál.

Széltoló bekukkantott az ajtófélfa mellett, de gyorsan vissza is rántotta fejét, mert egy súlyos hajítóbárd zúgott felé, akár egy fogoly.