Terry Pratchett - A mágia színe

Egy óvatos második pillantás azonban meggyőzte, hogy csak vaktában elhajított fegyver lehetett. A Dob sötét belseje verekedőkkel volt tele, elég sokan közülük — ezt egy harmadik, valamivel hosszabb pillantás árulta el — darabokban. Széltoló lebukott, mert egy vadul elhajított zsámoly zúgott el a feje fölött, majd szétreccsent a szemközti házfalon. A varázsló az alkalmat kihasználva befelé lódult.

Széltoló sötét köntöst viselt, melyet az állandó viselés és a rendszertelen mosás még sötétebbé tett. A kavargó félhomályban szemlátomást senki sem figyelt fel az árnyékra, amely kétségbeesetten sasszézott asztaltól asztalig. Egy ponton egy hátratántorodó harcos úgy érezte, mintha ujjakra tiport volna. Ugyanakkor számos olyasmi, ami fognak tűnt, mélyedt a lábikrájába. Metszően fölüvöltött, még védeni is elfelejtette magát, és ez épp elég volt kardot lengető, meglepett ellenfelének ahhoz, hogy felnyársalja.

Széltoló eljutott a lépcső aljáig. Felhorzsolt kezét nyalogatva furcsa, görnyedt futással szökellt oda. Egy számszeríj vesszeje csapódott be a feje fölött a lépcsőkorlátba, mire ő vinnyogott.

Egyetlen, lélegzetvisszafojtott rohammal nyargalt föl a lépcsőn, minden pillanatban a következő, pontosabb lövésre számítva.

A fenti folyosón zihálva kiegyenesedett, és meglátta a testekkel teleszórt padlót maga előtt. Egy nagydarab, fekete szakállú férfi, egyik kezében véres karddal, egy kilincset rángatott.

— Hé! — sikoltotta Széltoló. A férfi körülnézett, aztán szinte oda sem figyelve rövid pengéjű hajítókést húzott elő fegyverszíjából, és az okvetetlenkedő felé hajította. Széltoló lebukott. Mögüle kurta sikoly harsant, ahogy a számszeríját célzásra emelő fickó elejtette fegyverét, és torkához kapott.

A hatalmas termetű elkövető máris újabb késért nyúlt. Széltoló vadul körülnézett, aztán kétségbeesett improvizációval varázslói pózt vett fel.

Fölrántotta a karját.

— Asoniti! Kyorucha! Beazlebor!

A szakállas megdermedt, szeme idegesen ide-oda járt, várt a varázslatra. A következtetésig, miszerint semmiféle varázslat nem lesz, épp akkor jutott el, amikor Széltoló forgószélként rárontott, és irtóztató erővel tökön rúgta.

Miközben a fegyveres ama testrészéhez kapva fölsikoltott, a varázsló felrántotta az ajtót, beugrott, becsapta maga mögött, és zihálva nekivetette hátát.

Odabenn nyugalom honolt. Kétvirág békésen szuszogott az alacsony ágyon. És az ágy lábánál ott volt a Poggyász.

Széltoló egyet-kettőt lépett előre, olyan könnyen mozgatta őt a kapzsiság, mintha kis kerekeken gurult volna. A láda fedele nyitva állt. Zsákocskák sorakoztak benne, és az egyikben mintha arany csillant volna. Egy pillanatra fölülkerekedett a pénzsóvárság az óvatosságon, és Széltoló óvatosan nyúlt oda… de mi haszna? Úgysem éri meg a másnapot, hogy élvezhesse. Vonakodva visszahúzta a kezét, és meglepetten látta, hogy az utazóláda fedele enyhén megremeg. Nem mozdult meg egy kicsit, mintha szél hintáztatná?

Széltoló az ujjaira pillantott, aztán a fedélre. Súlyosnak tűnt, és bronzpántok szegélyezték. Most meg se rezzent.

Miféle szél?

— Széltoló!

Kétvirág kipattant az ágyból. A varázsló hátraugrott, és megpróbált mosolyt erőltetni vonásaira.

— Drága öregem, pont időben! Most megebédelünk, aztán biztos vagyok benne, hogy csodás programot eszeltél ki ma délutánra!

— Ööö…

— Nagyszerű!

Széltoló mély lélegzetet vett.

— Ide figyelj — mondta kétségbeesetten —, ebédeljünk máshol! Odalenn van némi dulakodás…

— Kocsmai verekedés tört ki? Miért nem ébresztettél fel mindjárt?

— Hát, tudod, én… micsoda?

— Azt hittem, elég világosan fejeztem ki magam reggel, Széltoló. Én a valódi morporki életet szeretném látni… a rabszolgapiacot, a Szajha Gödröket, a Kisistenek Templomát, a Koldusok Céhét… meg egy igazi kocsmai verekedést! — Kétvirág hangjába némi gyanakvás vegyült. — Ugye, vannak itt nálatok olyanok? Tudod, csilláron lengedező emberek, meg kardharc az asztalon, olyasmik, amikbe Hrun, a barbár és a Menyét mindig belekeverednek. Tudod… izgalom!

Széltoló leroskadt az ágy szélére.

— Látni akarsz egy verekedést?

— Igen. Miért, mi abban a rossz?

— Először is, az ember megsérül közben!

— Ó, én nem azt javasoltam, hogy mi is keveredjünk bele! Csak látni szeretném, ennyi az egész. Meg néhány híres hősötöket. Ugye, vannak hőseitek? Ugye, az egész nem csak kikötői duma? — A varázsló legnagyobb megrökönyödésére Kétvirág már szinte könyörgött.

— Ó, igen — közölte Széltoló sietve. — Van nekünk belőlük bőven. — Maga elé képzelte őket, és visszaborzadt a gondolattól.

A Körkörös-tenger vidékének minden egyes hőse előbb vagy utóbb áthalad Ankh-Morpork kapuin. Legtöbbjük a fagyos Tengely közelében élő barbár törzsekből került ki, amelyek afféle kiviteli kereskedelmet folytattak hősökből. Majdnem mindegyiknek akadt kezdetleges varázskardja, melynek elnyomhatatlan kisugárzása az asztrális létsíkon ellátta a baját minden kényes, alkalmazott bübájtani kísérletnek több mérföldes körzetben, Széltolónak azonban nem ezért voltak kifogásai ellenük. Tudta magáról, hogy lemorzsolódott, mint varázslótanonc, s ezért nem aggasztotta, hogy egy hős puszta megjelenése a város kapuinál elég ahhoz, hogy a lombikok szétrobbanjanak és démonok öltsenek alakot szerte a Varázsnegyedben. Nem, ő azt utálta ezekben a hősökben, hogy józanul önveszélyesen komorak, részegen pedig közveszélyesen őrültek. Ráadásul túl sok van belőlük. Idényben, a város közelében a legjelentősebb kalandozó területek némelyike valósággal hemzseg tőlük. Már szóba került, hogy meg kellene szervezni, milyen sorrendben kalandozhatnak arra.

Széltoló megdörzsölte az orrát. Ő csak Bravdra és a Menyétre szakított néha időt, de ők jelenleg nem tartózkodnak a városban, és Hrunra, a barbárra, aki tengelyföldi mércével lényegében akadémikusnak számított, legalábbis abban, hogy ajka mozgatása nélkül is tudott gondolkozni. Azt beszélték, Hrun valahol forgásirányban kószál.

— Nézd — szólalt meg végül —, találkoztál te már barbárral?

Kétvirág a fejét rázta.

— Ettől féltem — sóhajtotta Széltoló. — Tudod, ők…

Futó lábak dobogása hallatszott az utcáról, és újabb zűrzavar az ivóból. Aztán dulakodás zaja hallatszott a lépcső felől. Az ajtó hirtelen kivágódott, mielőtt Széltoló eléggé összeszedhette volna magát, hogy odaszaladjon az ablakhoz.

Azonban a kapzsiságtól remegő, őrült gyilkosé helyett — amire számított — az Őrség egyik őrmesterének kerek, vörös képe jelent meg. Széltoló ismét levegőhöz jutott. Isteni csoda! A városi őrség mindig gondosan ügyelt rá, hogy ne avatkozzon be semmiféle verekedésbe mindaddig, amíg az esélyek egyértelműen mellettük nem szólnak. Pályafutásuk végén öregségi járulék várja a katonákat, akik épp ezért nagyon megfontoltak, óvatosak.

Az őrmester haragosan meredt Széltolóra, aztán érdeklődve vette szemügyre Kétvirágot.

— Szóval itt minden rendben van? — kérdezte.

— De még mennyire — közölte Széltoló. — Föltartották magukat, mi?

Az őrmester azonban nem törődött vele.

— Szóval ez az a külföldi? — tudakolta.

— Épp távozni készültünk — mondta Széltoló sietve, és trob nyelvre váltott. — Kétvirág, azt hiszem, máshol kellene ebédelnünk. Ismerek néhány remek helyet.