Terry Pratchett - A mágia színe

A csengettyű újból megszólalt, majd különös, váltakozó ütemben csengett néhány percig. A troll figyelmesen fülelt.

Amikor a csilingelés abbamaradt, feléjük fordult, és gondterhelt képpel nézett rájuk.

— Fontosabbak vagytok, mint hittem — mondta. — Nem fogjátok bevárni a begyűjtő flottát. Egy röppencs szed majd föl titeket. Krullban legalábbis így hívják. — Vállat vont. — Pedig még üzenetet se küldtem, hogy itt vagytok. Valaki már megint vul -bort ivott.

Hatalmas kalapácsot akasztott le egy oszlopról a csengettyűk mellett, és rövid harangjátékot kopogtatott.

— Az ügyeletesek majd továbbadják egymásnak, egészen Krullig — mondta. — Igazán ötletes, ugye?

Száguldva vágott át a tengeren, embermagasságban a víz szintje fölött, ám a titokzatos erő, ami a magasban tartotta, így is tajtékzó nyomdokvizet hasított a fehéren kavargó habokba. Széltoló tudta, mi ez az erő. Ő lett volna az első, aki beismeri, hogy gyáva kukac, kontár, és még kudarcnak se valami nagy szám, de akkor is varázslóféle, agyában őrzi a Nyolc Nagy Varázsige egyikét, elhunytakor a Halál személyesen fog érte jönni, és első pillantásra fölismeri a remekmívű mágiát.

A sziget felé suhanó lencse talán húsz láb széles volt, és teljesen átlátszó. A peremén jó sok fekete köpenyes ember ült szabályos térközönként; mindegyik gondosan oda volt szíjazva a repülő koronghoz nyersbőrbéklyókkal, s mindegyik oly elgyötört és oly iszonyodó ábrázattal meredt az alattuk kavargó hullámokra, hogy első pillantásra úgy tűnt, mintha a lencsét vízköpők szegélyeznék.

Széltoló megkönnyebbülten fölsóhajtott. Ez olyan szokatlan zaj volt, hogy Kétvirág elkapta pillantását a sebesen közeledő lencséről, és odafordult hozzá.

— Tényleg fontosak vagyunk, nem hazudtak — mondta Széltoló. — Két leendő rabszolgára nem pocsékolnának ilyen rengeteg mágiát. — És vigyorgott.

— Mi ez? — kérdezte Kétvirág.

— Nos, magát a korongot bizonyára a Fresnel Csodás Összpontosítója elnevezésű varázslattal készítették — magyarázta Széltoló hitelt érdemlően. — Ez sok fölöttébb ritka és bomlékony alapanyagot kíván meg, démonleheletet meg hasonlókat, és legalább nyolc negyedik szintű varázslónak kell rajta egy álló hétig dolgoznia. Aztán ott vannak rajta azok a fekete köpenyes mágusok, akik kétségkívül valamennyien tehetséges hidrofóbok…

— Ezzel azt akarod mondani, hogy gyűlölik a vizet? — kérdezte Kétvirág.

— Nem, úgy nem működne a dolog — válaszolta Széltoló. — A gyűlölet ugyanúgy vonzó erő, mint a szeretet. Ők egyenesen irtóznak a víztől, a puszta gondolatától is viszolyognak. Az igazán jó hidrofóbokat születésüktől fogva szárazvízen kell nevelni. Ez pedig egy vagyonba kerül, még akkor is, ha csak az elengedhetetlenül szükséges mágiát tekinted. De átkozottul jó időjárásmágusok lesznek belőlük. Az esőfelhők egy idő után feladják, és odébbállnak.

— Iszonyú és természetellenes — szólalt meg mögöttük a tengeri troll.

— És fiatalon halnak meg — mondta Széltoló, ügyet sem vetve rá. — Túlságosan undorodnak maguktól.

— Néha az az érzésem támad, hogy az ember egész életében járhatná a Korongot, és akkor se látna minden látnivalót — elmélkedett Kétvirág. — Most meg úgy látszik, hogy van még rengeteg más világ is. Ha arra gondolok, hogy a halálom pillanatáig a századrészét sem láthatom ennek a sok látnivalónak, ettől egyenesen… — szünetet tartott, majd hozzátette: — … hát, alázat tölt el, azt hiszem. És persze tomboló düh.

A röppencs megállt a szigettől pár ölre Tengelyirányt, és permetvihart kavart maga körül. Lassan forogva lebegett. Egy csuklyás alak, aki a lencse kellős közepén állt egy köpcös oszlop mellett, hívogatóan intett nekik.

— Jobb lesz, ha odagázoltok — mondta a troll. — Nem célszerű megvárakoztatni őket. Nagyon örülök, hogy megismerkedhettünk.

Nedves kézfogással búcsúztatta mindkettőjüket. Amikor egy darabon kilábalt velük, a két legközelebbi hidrofób mélységes irtózattal hátrahőkölt.

A csuklyás alak fél kézzel lenyúlt, és egy kötélhágcsót hajított oda nekik. A másik kezében ezüstpálcát szorongatott, ami félreismerhetetlenül úgy festett, mint ami gyilkolásra szolgál. Széltoló első benyomása azonnal beigazolódott, amikor a csuklyás idegen hanyagul meglengette a pálcát a part felé. Néhány köböl szikla minden zaj nélkül szürke semmivé enyészett.

— Ezt azért csináltam, nehogy azt higgyétek, hogy félek használni — mondta az ismeretlen.

— Ne higgyük, hogy te félsz? — kérdezte Széltoló. A csuklyás alak horkantott.

— Mindent tudunk rólad, Széltoló varázsló. Roppant ravasz és leleményes férfi vagy. Több ízben a Halál képébe kacagtál. Hiába színlelsz gyávaságot, hiába reszketsz, mint a kocsonya, engem nem tudsz bolonddá tenni.

Széltoló úgy érezte, őt teszik bolonddá.

— Én… — kezdte, aztán elsápadt, amikor a megsemmisítő pálca felé fordult. — Én látom, hogy mindent tudtok rólam — fejezte be megrendülten, és lezöttyent a lencse csúszós fedélzetére. Aztán a csuklyás parancsnok utasításait követve odaszíjazták magukat Kétvirággal az átlátszó korongba csavarozott bronzgyűrűkhöz.

— Ha a legcsekélyebb jelét is látnám, hogy varázslatot szősz — hallatszott a csuklya alatt ásító sötétségből — meghalsz. Harmadik kvadráns egyeztetni, kilencedik kvadráns megkettőzni, mindenki előre!

Vízfüggöny lövellt a magasba Széltoló mögött, és a korong hirtelen meglódult. Az iszonytató tengeri troll jelenléte bizonyára szárnyakat adott a hidrofóboknak, mert elképesztően meredek szögben lőttek ki fölfelé, és csak akkor váltottak vissza vízszintesbe, amikor már vagy egy tucat öllel a tengerfelszín felett jártak. Széltoló egy pillantást vetett maga alá az átlátszó lencsén keresztül, és azon nyomban megbánta.

— Na, megint úton vagyunk — mondta Kétvirág vidáman. Hátrafordult, és integetni kezdett a trollnak, aki szigetestül-mindenestül aprócska ponttá zsugorodott a világ peremén.

Széltoló rámeredt.

— Téged soha semmi nem idegesít? — kérdezte.

— Hiszen élünk, nem? — kérdezett vissza Kétvirág. — És te magad mondtad, hogy nem vacakolnának ennyit velünk, ha csak rabszolgának kellenénk. Biztos vagyok benne, hogy Tethis egy kicsit túlzott. Meg vagyok győződve, hogy ez az egész csak félreértés. Nézetem szerint szépen haza fognak küldeni minket. Persze csak miután megtekintettük Krullt. És meg kell mondanom, ez igazán csodás élménynek ígérkezik.

— Ó hogyne — mondta Széltoló kongó hangon. — Csodásnak. — Közben azt gondolta: volt részem izgalomban és volt részem unalomban. És a legjobb a dögunalom volt.

Ha valamelyikük vette volna ekkor a fáradságot, hogy egy pillantást vessen a lencse alá, bizonyára észrevette volna a különös, V alakú hullámot, amely messze odalent hasította a vizet, s csúcsa egyenesen Tethis szigete felé mutatott. Ők azonban nem lefelé néztek. A huszonnégy hidrofób mágus persze lefelé nézett, de számukra ez csupán az általános iszonyat újabb eleme volt, ami semmiben sem különbözik a körülötte hullámzó folyékony borzadálytól. Valószínűleg nekik volt igazuk.

Nem sokkal a fentebb leírtak megtörténte előtt a lángoló kalózhajó sisteregve alámerült a hullámsírba, s megkezdte lassú süllyedését a távoli tengerfenék felé. A tengerfenék ezúttal még a szokásosnál is távolibb volt, mivel a balvégzetű hajógerinc pontosan a Gorunna-árok fölött tartózkodott — ez a szörnyűséges hasadék a Korong kérgében pedig olyan sötét, olyan mély és olyan hírhedetten gonosz, hogy itt még a krákok is csak félve és párosával járnak. Kevésbé hírhedetten gonosz mélytengeri árkokban a halak a homlokukon lévő természetes lámpásokkal világítanak maguknak, és általában jól elboldogulnak. A Gorunnában eloltják a fényük, és lábujjhegyen osonnak, már amennyire lábatlan lények képesek osonni; és persze neki is mennek valamiknek. Szörnyűséges valamiknek.