Terry Pratchett - A mágia színe

— Egészen rémes — szögezte le Széltoló borúsan.

A lencse elkanyarodott, és a Peremcsobaj széle felé vette az irányt. A sziget nemcsak magasabb lett Peremközeiben, hanem keskenyebb is, úgyhogy a korong egészen meg tudta közelíteni a várost a vízfelszín fölött maradva. A Perem felé néző szirtfal bástyázatát a nagy semmibe nyúló állványok tarkították. A lencse olajozottan rásiklott az egyikre, és olyan simán kötött ki, mint egy hajó a kikötői dokkban. Négy őr várta őket: ugyanolyan holdfényszínű hajuk és szurokfekete képük volt, mint Marchesának. Fegyvert láthatólag nem viseltek, de amikor Kétvirág és Széltoló fölbotorkáltak a gyalogjáróra, olyan keményen ragadták meg és tartották fogva őket, hogy a szökés gondolatát azonnal el lehetett vetni.

Aztán Marchesa meg az őrködő hidrofób varázslók hamar elmaradtak mögöttük, s az örök sietős tempóban végigtaszigálták foglyaikat egy utcán, amely a hajóházak között kanyargott. Majd elnyelte őket egy óriási épület, ami valami palotafélének tűnt, s részben magából a szirtfalból faragták. Széltoló fényben úszó alagutakat látott, és a távoli égboltra nyíló belső udvarokat. Néhány idős férfi, akinek talárja titokzatos, okkult szimbólumokkal volt kihímezve, félreállt az útból, és érdeklődve nézte, ahogy a hatos csapat elhalad. Széltoló többször is észrevett hidrofóbokat — azonnal föl lehetett ismerni őket az arcukra fagyott mélységes, tulajdon testnedveik iránt érzett undorról —, itt-ott pedig vánszorgó embereket is, akik csak rabszolgák lehettek. Nem maradt sok ideje, hogy elgondolkodjon a látottakon, mert hamarosan egy ajtó tárult fel az orruk előtt, s őket finoman, de határozottan belökték egy jókora terembe. Aztán az ajtó döngve becsapódott mögöttük.

A két utazó visszanyervén egyensúlyát körbebámult a szobában, ahol találták maguk.

— Hű! — jelentette ki végül sokatmondóan Kétvirág, miután jó darabig hiába keresett a szókincsében találóbb kifejezést.

— Ez börtöncella lenne? — tűnődött fennhangon Széltoló.

— Ez a sok arany meg selyem meg izé — tette hozzá Kétvirág bizonytalanul. — Soha életemben nem láttam még ilyet!

A gazdagon díszített terem közepén, egy dús, puha, bolyhos szőnyegen (amely annyira dús, puha és bolyhos volt, hogy Széltoló alig mert rálépni, nehogy kiderüljön róla, hogy valami borzas fenevad, ami szeret a padlón heverészni) egy hosszú, csillogó-villogó asztal állt, a legkülönfélébb ételek terhe alatt roskadozva. Volt ott egzotikus hal minden mennyiségben, egy pazar díszítéssel tálalt óriáshomár, a legnagyobb, amit a varázsló valaha látott, és rengeteg olyan különlegesség, amiről Széltolónak sejtelme sem volt, mi lehet. Óvatosan kinyúlt, és leemelt az egyik tálról valami bíborszínű gyümölcsféleséget, amit zöld, kristályos bevonat borított.

— Kandírozott tengerisün — szólalt meg mögötte egy vidám, recsegő hang. — Ritka ínyencség.

Széltoló gyorsan visszaejtette a tálra, és sarkon fordult. Egy öregember lépett elő a súlyos függönyök mögül. Magas volt, szikár, és egynémely személyhez képest, akivel Széltoló az utóbbi időben találkozott, egyenesen jó szándékúnak tűnt.

— A tengeri-uborkapüré is nagyon finom — folytatta az öreg társalgó hangnemben. — Azok a kis zöldek zsenge tengeri csillagok.

— Kösz a felvilágosítást — mondta Széltoló elhalóan.

— Ami azt illeti, elég finomak — szólalt meg Kétvirág tele szájjal. — Azt hittem, szereted a tengeri ételkülönlegességeket.

— Mostanáig én is — mondta Széltoló. — Ez a bor miből van, préselt polipszemből?

— Tengeriszőlőből — válaszolta az öreg.

— Nagyszerű — jelentette ki Széltoló, és felhajtott egy pohárral. — Nem is rossz. Egy kicsit talán sós.

— A tengeriszőlő, az egy kocsonyás medúzafajta — magyarázta a jövevény. — És most már azt hiszem, tényleg itt az ideje, hogy bemutatkozzam. Nem tudod, hogy a barátod arca miért lett hirtelen ilyen furcsa színű?

— Gondolom, a kultúrsokk — felelte Kétvirág. — Mit mondtál, hogy is hívnak?

— Még nem mondtam semmit. Egyébként Garhartra a nevem. Én vagyok a vendéglátómester. Az az örömteli feladat jutott osztályrészemül, hogy a lehető legkellemesebbé tegyem azt az időt, amit Krullon fogtok tölteni — S ezzel meghajolt. — Ha valamire szükségetek van, csak szóljatok.

Kétvirág, baljában egy pohár gyanús állagú borral, jobbjában pedig egy kandírozott tintahallal, letelepedett egy díszes gyöngyházszékre, és elkomorodott.

— Azt hiszem, itt valami félreértés van — jelentette ki. — Először azt mondták nekünk, hogy rabszolgák leszünk…

— Közönséges kacsa! — vágott közbe Garhartra.

— Mi az a közönséges kacsa? — kérdezte Kétvirág zavartan.

— Azt hiszem, valami szárnyas — vetette oda neki Széltoló a hosszú asztal túloldaláról. — Ezeknek a pogácsáknak szerinted mennyire undorító az alapanyaga?

— …aztán rengeteg költséges varázserőt fordítanak a megmentésünkre…

— Szárított hínárból vannak! — csattant föl a Vendéglátómester.

— …de utána megfenyegetnek minket, szintén komoly mágikus energiákkal…

— Igen, gondoltam, hogy hínár vagy ilyesmi — bólogatott Széltoló. — Az ízük tényleg olyan, mint a hínáré, bár nem tapasztalatból beszélek, mert soha életemben nem voltam elég mazochista hozzá, hogy hínárt egyek.

— …majd pedig őrök kezére adnak minket, és behajítanak ide…

— Gyöngéden belöknek — helyesbített Garhartra.

— …ebbe a megdöbbentően gazdagon berendezett szobába, ahol garmadában állnak a finomságok, és egy olyan ember üdvözöl minket, aki élete fő feladatának tekinti, hogy minket boldoggá tegyen — fejezte be Kétvirág. — Szóval, amire ki akarok lyukadni, az a következetesség hiánya.

— Ja — mondta Széltoló. — A barátom azt akarja kérdezni, hogy mikor hagyjátok abba ezt a bolondériát, és mikor kezdtek megint általánosságban kellemetlenkedni? Ez ugye, csak egy szusszanásnyi ebédszünet?

Garhartra feltartott kézzel igyekezett megnyugtatni őket.

— De kérem, kérem — tiltakozott. — Csupán elengedhetetlenül szükséges volt minél gyorsabban idehozni titeket. Eszünk ágában sincs rabszolgát csinálni belőletek. Ami ezt az aggályotokat illeti, legyetek egészen nyugodtak.

— Hál’ isteneknek — mondta Széltoló.

— Igen, valójában mindössze csak föl fogunk áldozni titeket — folytatta Garhartra nyájasan.

— Föláldoztok? Meg akartok ölni minket? — hördült fel a varázsló.

— Megölni? Hát persze. Kétségkívül! Aligha nevezhetnénk áldozatnak, ha nem tennénk, ugye? De ne aggódjatok… viszonylag fájdalommentes halálotok lesz.

— Viszonylag? Mihez viszonyítva? — kiáltotta Széltoló. Felkapott egy magas nyakú, zöld palackot, ami színültig volt tengeriszőlő-medúzaborral, és tiszta erőből a vendéglátómesterhez vágta, aki maga elé kapta a karját, mintha védeni akarná magát.

Ujja hegyéből oktarin láng csapott ki sisteregve, s a levegőnek hirtelen sűrű, olajos tapintása lett, ami az erőteljes mágikus kisülés jele. Az elhajított palack lelassult, aztán lebegve megállt a levegőben, csak a saját tengelye körül forgott lomhán tovább.

Ugyanabban a pillanatban Széltolót valami láthatatlan erő ragadta föl, átlódította az egész termen, és nekiszögezte a szemközti fal közepének. A varázsló zihálva kapkodott levegő után, s közben vicsorgott dühében és döbbenetében.