Terry Pratchett - A mágia színe

— Á — mondta a Vendéglátómester társalkodó hangnemben —, látom, készen álltok.

Most — mondta egy hang Széltoló fejében.

A palack, amit a varázsló mintegy nyolc órája hajított el, mozdulatlanul lebegett a levegőben, saját külön, mágikus időmezejének börtönében. Ám a hosszú órák során a varázslat eredeti manája szép lassan elenyészett, míg a maradék mágikus energia már nem mérkőzhetett a világegyetem szabályszerűség-mezejének roppant erejével, és amikor ez bekövetkezett, a Valóság töredékmásodpercek alatt helyrebillent. Külsőleg ez oly módon nyilvánult meg, hogy a palack kecses ívben befejezte a röppályáját, és ízzé-porrá tört a vendéglátómester fején, üvegszilánkokkal és tengeriszőlő-borral borítva el az őröket.

Széltoló megragadta Kétvirág karját, tökön rúgta a közelebb eső őrt, és magával húzta a riadt turistát a folyosóra. Mire Garhartra ájultan összeroskadt, vendégei már messze jártak.

Széltoló bekanyarodott egy sarkon, és egy erkélyen találta magát, ami egy nyitott belső udvarra nézett. Az udvar nagy részét egy mozaikkövekkel kirakott dísztó foglalta el, amelyben néhány ékszerteknős sütkérezett a vízililiomok között.

És Széltolótól néhány lépésnyire két igen meglepettnek tűnő varázsló állt, a képzett hidrofóbok feketesötétkék köpenyében. Egyikük, aki társánál gyorsabban fogta föl a helyzetet, magasba emelte karját, és belekezdett egy varázslatba.

Széltoló kurta, lucskos zajt hallott maga mellett. Kétvirág leköpte a hidrofóbot. A hidrofób fölsikoltott, és úgy hullott le a keze, mintha megcsípte volna egy darázs.

A másiknak moccanni sem volt ideje, Széltoló máris szélmalomként hadonászva rávetette magát. Egyetlen lendületes, a kétségbeesés erejével megeresztett balegyenestől a férfi átzuhant az erkély korlátján, bele a dísztóba, ami igen fura következményekkel járt: a vízfelszín ívesen behorpadt, mintha egy láthatatlan óriásballont ejtettek volna bele, a hidrofób pedig üvöltözve lebegett fölötte tulajdon taszító erőterében.

Kétvirág döbbenten meredt a különös látványra, míg Széltoló vállon nem ragadta, és egy ígéretesnek tűnő folyosótorkolat felé nem bökött. Az utazók faképnél hagyták a másik hidrofóbot, aki leköpött kezét szorongatva fetrengett a padlón, és futva menekültek tovább.

Egy ideig még hallották maguk mögött a kiabálást, de miután elhagytak egy keresztfolyosót meg egy másik udvart, az üldözés zaja elhalt. Végül Széltoló kiválasztott egy biztonságosnak látszó ajtót, bekukkantott mögé, megbizonyosodott róla, hogy senki sincs odabent, s magával húzta Kétvirágot a terembe. Aztán becsapta az ajtót, és lihegve nekitámaszkodott.

— Eltévedtünk egy palotában, valami világvégi szigeten, amit nem áll módunkban elhagyni — zihálta. — És ami még rosszabb… hé! — Félbeszakította magát, mert zilált látóidegei végre tudomására hozták, hogy hová került.

Kétvirág már a falakat bámulta.

A teremben az volt a fura, hogy az egész világegyetemet tartalmazta.

A Halál kertjében üldögélt, és a kaszáját élezte. Az már olyan éles volt, hogy még a kósza szellőket is egyetlen mozdulattal két meglepett fuvallatra vágta szét, bár a kósza szellők nem voltak különösebben gyakoriak a Halál csöndes kertjében. A kert egy védett fennsíkon terült el, amely a Korongvilág komplex dimenzióira nézett, s mögötte az Örökkévalóság hideg, zord, néma és elképesztően magas hegyei emelkedtek.

— Sssz! — dalolta a köszörűkő. A Halál egy gyászindulót dúdolgatott, s csontsarkával kopogta hozzá az ütemet a dérlepte kövezeten.

Valaki megjelent a félhomályos gyümölcsösben, ahol az éjalmák teremtek; a széttaposott liliomok émelyítően édeskés illata lengte körül. A Halál bosszúsan fölnézett, egyenest egy szempárba, ami fekete volt, akár egy macska belülről, és messziről ködlő csillagok pöttyözték, melyeknek nem volt megfelelője az ismert csillagképek közt a való világban.

A Halál és a Sors farkasszemet nézett egymással. A Halál vigyorgott — persze nemigen volt más lehetősége, lévén kérlelhetetlen csontból — és folytatta munkáját. A köszörűkő ütemesen sziszegett a kaszapenge mentén.

— Feladatom van a számodra — mondta a Sors. A szavai nekiszálltak a Halál kaszájának, amely azon nyomban magán- és mássalhangzókra hasította szét őket.

MÁRA MÁR ÉPP ELÉG FELADATOM VAN — felelte a Halál a transzurán elemeknél súlyosabb hangon. — PSZEUDOPOLISZBAN DÜHÖNG A FEHÉR PESTIS, ÉS SIETNEM KELL, HOGY MEGSZABADÍTSAM A POLGÁROKAT A KARMAIBÓL. MÁR ÉVSZÁZADOK ÓTA NEM VOLT ILYEN JÁRVÁNY. AZ UTCÁKAT KELL RÓNOM, AMINT AZ KÖTELESSÉGEM.

— A kis csavargó meg a kóbor varázsló ügyére céloztam — mondta a Sors halkan. Letelepedett a Halál fekete köpönyeges alakja mellé, és azt a távoli, soklapú drágakövet figyelte, ami a Korongvilág univerzuma volt erről a jó kilátást nyújtó, dimenzión kívüli helyről nézve.

A köszörűkő dala abbamaradt.

— Órák kérdése, és végük — közölte a Sors. — Én rendeztem így.

A Halál megmoccant, és a köszörűkő újra dalolni kezdett.

— Azt hittem, örülni fogsz — mondta a Sors.

A Halál vállat vont, ami különösképp kifejező gesztus olyasvalaki esetében, akinek látható alakja egy csontváz.

RÉGEBBEN VALÓBAN VADUL ÜLDÖZTEM ŐKET — mondta —, DE VÉGÜL ESZEMBE JUTOTT, HOGY ELŐBB-UTÓBB MINDENKINEK MEG KELL HALNIA. RÁSZEDHETŐ, ÁM VÉGSŐ SORON ELUTASÍTHATATLAN VAGYOK, MONDTAM MAGAMNAK. AKKOR MEG MINEK IDEGESKEDJEK?

— Engem se lehet becsapni! — csattant fel a Sors.

AZT MONDJÁK — vigyorgott tovább a Halál.

— Elég! — kiáltotta a Sors, és talpon termett. — Meg fognak halni! — Kék tűzoszlop csapott fel, és az isten eltűnt.

A Halál bólogatott magában, és folytatta munkáját. Néhány perc múlva elégedetten vette szemügyre a pengét. Fölállt, megcélozta a kaszával a kőpad végén égő vastag faggyúgyertyát, és két villámgyors mozdulattal háromfelé vágta a lángját. Vigyorgott.

Nem sokkal később nekilátott, hogy fölnyergelje fehér paripáját, amely egy istállóban volt elszállásolva a ház mögött. A ló barátságosan megböködte őt az orrával; bár rőtvörös szeme volt, és olyan finom szőre, akár az olajozott selyem, mégis igazi, hús-vér élőlény volt, és minden valószínűség szerint jobb bánásmódban részesült, mint a Korongvilág legtöbb hátasállata. A Halál nem volt rossz gazda. Keveset nyomott, és bár hazafelé menet mindig jól megtömte nyeregzsákját, a kárhozott lelkek súlya is elhanyagolható.

— Ez a rengeteg világ! — ámuldozott Kétvirág. — Fantasztikus!

Széltoló fölhorkant, és folytatta a csillagokkal telezsúfolt terem óvatos felderítését. Kétvirág egy bonyolult asztrolábiumot nézegetett, amelynek a közepén sárgarézből kidolgozva ott volt az egész Nagy A’Tuin-Elefánt-Korong rendszer, apró drágakövekkel díszítve. Csillagok és bolygók forogtak körülötte finom ezüstdrótokon.

— Fantasztikus! — ismételte a kis ember. Körülötte a falakat szurokfekete bársonybevonat borította, amelyen apró, fehéren foszforeszkáló gyöngyökből csillagképeket formáltak ki, úgyhogy az embernek a teremben állva az az érzése támadt, a csillagközi űrben lebeg. A falak mentén rajzállványok sorakoztak, Nagy A’Tuinról készített óriási vázlatokkal, a Herület különböző pontjairól nézve: minden roppant pikkely és meteorkráter gondosan föltüntetve rajtuk. Kétvirág csak nézett, s szemébe ábrándos csillogás költözött.