Terry Pratchett - A mágia színe

Mindez azonban egy pillanatra sem tartotta föl a felhő legmélyén a valamit. Most már tükörfényesen csillogott a körülötte tomboló energiaviharban, s lassú, határozott léptekkel haladt a főcsillagász felé.

Széltoló és Kétvirág lenyűgözve kísérték figyelemmel az eseményeket a Potens Utazó kilövőtornyának fedezékéből. A díszőrségnek már rég nyoma veszett, csak elhajigált fegyverek maradtak utánuk.

— Nos — szólalt meg végül Kétvirág —, a Poggyászra már keresztet vethetek.

És nagyot sóhajtott.

— Ne hidd — mondta Széltoló. — A tudákos körtefa teljesen ellenálló a mágia minden ismert megnyilvánulási formájával szemben. És mindenhová követi a gazdáját, akármerre kószál. Így legalább ha meghalsz, és a mennyekbe jutsz, mindig lesz egy váltás zoknid a másvilágon. Én viszont egyelőre nem óhajtok meghalni, úgyhogy induljunk!

— Hová? — kérdezte Kétvirág.

Széltoló felkapott egy számszeríjat meg egy köteg nyílvesszőt.

— Akárhová, csak el innen — mondta.

— És mi lesz a Poggyásszal?

— Miatta ne aggódj! Ha a vihar fölemészti a környék összes szabad mágiáját, le fog csendesedni.

A mágikus kitörés máris csillapodóban volt. A gomolygó felhő továbbra is ott dagadozott az aréna közepén, de már határozottan vérszegénynek és ártalmatlannak tűnt. Ahogy Kétvirág nézte, bizonytalanul oszladozni kezdett.

Hamarosan önmaga halovány szellemévé sápadt. A Poggyász már tisztán kivehető volt: egy lapos sziluett a szinte láthatatlan lángok között. Körülötte végigrepedtek és felpúposodtak a gyorsan lehűlő kőlapok.

Kétvirág halkan odaszólt a Poggyászának. Az megtorpant az elgyötört kövezeten, és egy pillanatra mintha feszülten fülelt volna; aztán tucatnyi apró lábának bonyolult manőverével sarkon fordult, és megindult a Potens Utazó felé. Széltoló savanyúan nézte. A Poggyásznak őselemi természete volt, agya jóformán semmi, legszívesebben a földbe tiport volna mindenkit, aki ártalmára van a gazdájának, és a varázsló cseppet sem volt biztos benne, hogy a belseje ugyanabban a téridőben létezik, mint a külseje.

— Egy karcolás sincs rajta! — mondta Kétvirág vidáman, amikor a láda letelepedett eléje. Fölnyitotta a fedelét.

— Szerinted ez a legmegfelelőbb idő alsóneműt váltani? — kapott a fejéhez Széltoló. — Egy perc múlva megint itt lesz az a rengeteg őr, pap és varázsló, s biztosra veheted, hogy tombolni fognak, ember!

— Víz — motyogta Kétvirág. — Az egész láda vízzel van tele!

Széltoló átkukkantott Kétvirág válla fölött. Ruháknak, pénzeszsákoknak és a turista többi poggyászának nyoma sem volt. Az utazóláda színültig volt vízzel.

Váratlanul egy hullámfodor tűnt fel benne, és átcsapott a láda peremén. Elérte a kövezetet, de nem ömlött szét, hanem határozottan egy láb alakját kezdte magára ölteni.

Egy másik láb következett, aztán egy vaskos derék, s egyre több víz szökött ki a ládából, mintha valami láthatatlan öntőformát kellene kitöltenie. Néhány pere múlva Tethis, a tengeri troll állt előttük pislogva.

— Nahát — mondta végül. — Szóval ti vagytok azok. Gondolom, nem kéne meglepődnöm.

Döbbent arckifejezésükre ügyet sem vetve körülnézett.

— Képzeljétek, békésen üldögélek a kunyhóm előtt, nézem a naplementét, hát egyszerre csak nekem ront a vízből ez a valami, és egyetlen falásra lenyel — mondta. — Meglehetősen különösnek találtam. Hol vagyunk?

— Krullban — felelte Széltoló. Közben szúrósan meredt az immár zárt fedelű Poggyászra, aminek valahogy sikerült önelégült benyomást keltenie. A Poggyásznak ugyan kedvelt szokása volt mások lenyelése, de ha utána az ember kinyitotta, semmi mást nem talált benne, csak Kétvirág szennyesét. Széltoló hirtelen mozdulattal föltépte a láda fedelét. Semmi sem volt benne, csak Kétvirág szennyese. Tökéletesen szárazon.

— Nocsak, nocsak — mondta Tethis, és fölnézett. — Hé! — kiáltotta. — Nem ez az a hajó, amit ki akarnak lőni a Peremen túlra? Az? Csak az lehet!

Egy nyíl suhant át a mellkasán, fehér szélű habfodrokat kavarva. Tethis észre sem vette. Széltoló viszont igen. Az aréna peremén katonák kezdtek föltünedezni, s néhányan közülük már a bejárati árkádok alá is bemerészkedtek.

Újabb nyílvessző pattant le a kilövőtoronyról Kétvirág mögött. Ilyen távolságból nem volt nagy átütő ereje, de csak idő kérdése, és…

— Gyorsan! — mondta Kétvirág. — A hajóba! Arra nem mernek lőni!

— Tudtam, hogy ezt fogod javasolni — nyögött fel Széltoló. — Tudtam előre!

Elkeseredetten a Poggyász felé rúgott. Az néhány hüvelyknyit hátrált, és fenyegetően eltátotta a fedelét.

Valahonnan egy dárda ívelt elő, és remegve megállapodott a torony fájában, a varázsló füle mellett. Széltoló kurtácska sikolyt hallatott, és már iszkolt is fölfelé a többiek után a létrán.

Nyilak süvítettek körülöttük, mire felértek a Potens Utazó tetején végighúzódó futóhídra. Kétvirág kocogott elöl, s arckifejezésében Széltoló szerint kissé nagy hangsúlyt kapott a visszafojtott lelkesedés.

A hajótest közepén hatalmas, kerek, bronz csapóajtó nyílt a belső kabinba, hevederpánttal lezárva. A troll meg a turista letérdeltek, és nekilátottak, hogy kinyissák.

A Potens Utazó szívében órák óta csorgott a finom szemű homok egy szakértő módon megtervezett tartályba. E pillanatban a tartály megtelt, lebillent, és mozgásba hozott egy gondosan kiegyensúlyozott ellensúlyt. Az ellensúly kirántotta egy bonyolult kis szerkezet rögzítőtűjét. Egy lánc lassan kezdett leereszkedni. Döndülés hallatszott…

— Mi volt ez? — kérdezte Széltoló izgatottan. Lenézett.

A nyílzápor hirtelen abbamaradt. A papok és katonák tömege mozdulatlanul állt, s fürkészően bámulta a hajót. Egy alacsony, nagyon ideges emberke tolakodott előre közöttük, és valamit kiabálni kezdett.

— Mi mi volt? — kérdezte Kétvirág, miközben egy szárnyas csavarral bajlódott.

— Azt hittem, hallok valamit — mondta Széltoló. — Nézd — tette hozzá —, fenyegessük meg őket, hogy összetörjük ezt az izét, ha nem eresztenek el, jó? Ne csináljunk semmi többet, jó?

— Ja — felelte Kétvirág bizonytalanul, és leült a sarkára. — Ez az — mondta. — Most már ki tudjuk nyitni.

Néhány izmos férfi kapaszkodott a létrán a hajó teteje felé. Széltoló felismerte köztük a két chelonautát. Kardokat villogtattak.

— Én… — kezdte.

A hajó meglódult, majd végtelen lassúsággal megindult előre a sínpályán.

A fekete iszonyatnak e pillanatában Széltoló látta, hogy a trollnak meg Kétvirágnak végre sikerült fölemelnie a csapóajtó fedelét. Odabent egy fémlétra vezetett le a kabinba. A troll eltűnt az űrhal gyomrában.

— Tisztuljunk innen, míg lehet — suttogta Széltoló. Kétvirág ránézett; arcára furcsa, eszelős mosoly ült ki.

— Csillagok — mondta a turista. — Világok. Az egész feneette égbolt tele van világokkal. És senki se fogja látni őket. Csak én. — S ezzel a zsilipnyílásba lépett.

— Te teljesen megbolondultál — mondta Széltoló rekedten, s közben igyekezett megtartani az egyensúlyát, mert a hajó egyre gyorsult. Épp akkor fordult sarkon, amikor az egyik chelonauta egy hatalmas ugrással megpróbálta áthidalni a kilövőtorony és az Utazó közti távolságot, a hajó domború oldalára huppant, egy pillanatig kétségbeesetten kapkodott fogódzó után, aztán ordítva eltűnt a mélyben.